Takarással a földfelület kiszáradása ellen

Minden kertészeti kultúrának, növénynek megvan a maga legjobb talajtakarója. Noha a takaróanyagoknak igen színes palettája kínálkozik, mindezt nem lehet elvonatkoztatni magától a talaj minőségétől sem. A mulcsozást leginkább a laza szerkezetű, homokos talajokon alkalmazzuk.

Könnyebb, homokosabb talajokon a folyamatos talajtakarás megőrzi az egyébként is szűkösen lévő talajnedvességet, és kiválóan véd a szélerózió ellen. Könnyű talajokon a talajtakarás segítségével néhány év alatt jelentősen megnövelhetjük a tápanyagtartalmat. Homokos talajokon a gyümölcsfák tányérját, amelyet öntözés céljára készítettünk, valamint a szőlő sorát körülbelül 60 cm szélesen célszerű fűnyiradékkal vagy szalmával takarni.

Kötött talajokon a mulcsozásnak kisebb szerepe van, de megelőzhetjük vele a felület „csonttá” száradását. Vannak cserepedésre hajlamos, valamint nehéz, hideg agyagtalajok, kötött talajok, ahol előbb magát a talajt kell rendbe hozni, levegősebbé tenni, s majd csak ezután takarhatjuk de nem minden évben, hanem felváltva, minden második vagy harmadik évben, ami különösen alkalmas a kívánatos talajérettség elérésére és fenntartására. Vonatkozik ez főleg az agyagos vályogra, az úgynevezett „heves” talajokra. Egyéb tapasztalat, hogy kötött talajon szoros összefüggés van a talaj folyamatos víztelítettsége és magas káliumtartalma, illetve a szalmatakarás és a Phytophthora fajok okozta gyökér- és gyökérnyakrothadás között.

Mély fekvésű, időnként vízborításos területeken határozottan káros a mulcsozás. A talajt itt először ki kell szárítanunk, esetleg a terepet is rendeznünk kell, s csak miután rendbe tettük, takarhatjuk például szárító hatású réti szénával vagy gabonafélék szalmájával. Amikor újabb mulcsréteget terítünk szét, ne zavarjon bennünket, ha az előző réteg még nem érett földdé, hiszen a nem teljesen lebomlott talajtakaró jobb szigetelő. A takaróréteg az eső és a napsütés hatására összetömörül, fokozatosan nemezszerű réteggé válik. Két-három hónap alatt a korhadása is megkezdődik úgy, hogy ősszel be lehet ásni a talajba. A takaróanyag kialakítása, illetve a takarás művelete komoly odafigyelést, de nem különleges szaktudást igényel. Először a talajt lazítóval vagy kapával lazítsuk fel, egyúttal a gyomokat is távolítsuk el, majd a felszínt gereblyézzük simára. Hiszen a felületnek, ahová a mulcs- vagy komposzttakarót szeretnénk teríteni, feltétlenül nedvesnek és lazának kell lennie. Friss, nedvdús anyagot, mint amilyen például a lágyszárú növények többsége, füvet vagy vegyes kerti hulladékot csak vékony rétegben szabad a talajfelszínre hordani. Ha szénben gazdag anyaggal, például szalmával, aprított kukoricacsutkával takarunk, közvetlenül a talajra lazán, 1-2 centiméter vastagon, nitrogénben gazdag anyagokat (trágyával dúsított, érett komposztföldet vagy szaruforgácsot) szórjunk. Hiszen a talajtakaró alatt, a mulcs és a talaj közötti átmeneti rétegben állandóan folyamatos korhadási folyamat zajlik. Ezért van szükség ennek a rétegnek mindenképpen elegendő mennyiségű oxigénre. Máskülönben – akárcsak a komposztban – káros rothadás indulhat be. Amikor a takarás már elhasználódott, meg kell újítani. A téli takarás valamivel vastagabb lehet, mint a nyári. Arra azonban ügyeljünk, hogy a szerves anyaggal való takarás ne tömörítse túlságosan a talajfelszínt és ne indítson el anaerób folyamatokat.