Zuhanó emberek, itt maradt traumák

Tisza Katának

A holokauszt kapcsán lezárhatatlan viták folynak annak beilleszthetőségéről a történelembe. Abszolút bűn jellege okán (milyen, az elmondhatatlanhoz képest profán és pontatlan megfogalmazás az, hogy „jellege”) nemcsak a holokauszt elbeszélhetőségének lehetetlensége merül fel, hanem az utóbbiból adódóan, magának az elbeszélőnek a kérdése is. A tanúság körül életművek forognak a „kezdetektől” egészen a Saul fiáig. A „kezdet” kifejezés már önmagában is azt sugallja, hogy utána vagyunk, legalábbis hogy a holokauszt egy cezúra lenne a történelemben. Mégis, ha a felvilágosodás racionalitás projektjébe ágyazzuk – mint tette például Adorno vagy Zygmunt Bauman –, úgy semmiképpen nem vagyunk túl rajta. Ebben az esetben a „posztholokauszt társadalom” is csak azt az elvitathatatlant jelöli, hogy a koncentrációs táborok felszabadítása után olyan új normák, tudás és morális mércék teremtődtek, melyek a remény szerint ellene hatnak majd az ismétlődésnek. Az ész mindenhatóságába vetett fundamentalizmusával szemben immáron mindig a holokauszt egyedi, de a trauma univerzálissá válása áll szemben.

A soá zsidók egymást követő nemzedékét traumatizálta, de a táborokban szálló pernye mindenkire hullott. Vannak, akik ennek tudatában élnek, ahogyan voltak és vannak, akik a tudatalattiba tolták. Ami viszont nemcsak a várt pillanatokban tör magának utat, hanem az elfojtás természete alapján az élet és a politika minden helyzetében adott annak felszínre törése. És amikor szembesülés van, akkor megint az elbeszélhetőség problémájába ütközünk.

Nem relativizáljuk a holokausztot és a „táborok maradandóságát” (Kertész Imre), ha arra gondolunk, vajon el lehet-e beszélni szeptember 11-e azon perceit. Azt, amikor a repülőgépek becsapódnak a toronyházakba, amikor a magasságokban dolgozók, majd a lángoktól menekülni már nem tudók számára egyértelmű lesz: meg fognak halni. Most, azonnal.

Azon a reggelen ezt ők nem tudták elképzelni, pedig 9/11 elgondolható volt. Hannah Arendt még ezt írja Eichmann-könyvében: „A Gonosz a Harmadik Birodalomban elveszítette azt a minőségét, melyről a legtöbb ember megismeri: a kísértés minőségét”. Ami szeptember 11-e és az azt követő aszimmetrikus hadviselés után biztosan része a világnak, az a gonosz kísértése. Ez éppen abból táplálkozik, hogy a holokauszt után vagyunk. Amivel minőségét tényleg elveszítette a gonosz, de önbizalmát és bátorságát, másképpen legyőzhetetlenségébe vetett hitét nem. Nemzetközi jogi dokumentumok, egyezmények és petíciók, demokrácia és technológiai fejlődés – mindezek aktuális állapotában megállíthatják a gonoszt, de csak a pillanatnyi testi valóságában. Szeptember 11-e ugyanis a gonosz alakváltásának megnyilvánulása.

Fejünkben vannak a képek, amikor sokemeltről ugranak ki az emberek. Tudják, ha nem ugranak, meghalnak, és ha elrugaszkodnak a párkányról, akkor is meghalnak. Beszélhetünk-e még egy ilyen pillanatban választásról? Döntés-e még a két biztos halál közötti választás? Beszűkült tudatállapotban hogyan rendeződik át az emberi méltóság és racionalitás viszonya? Miből fakad, és hova érkezik meg a beszűkülésből áradó cselekvéskényszer?

Szeptember 11-e képi valósága után a halálnak nemcsak ábrázolhatósága lett újra kérdés, hanem bemutathatósága is. Komoly médiaetikai reflexiók zajlottak a zuhanó emberek megjelenítése, későbbi visszajátszása, illetve a(z élő) halál élő adásban történő azonnaliságának és jelenvalóságának megmutatása kapcsán. 9/11 alkalmával a képek – szemben a mozival vagy kiállítótérrel – nem elválasztották a nézőt az ábrázolttól, hanem valóságává tették, mellyel szemben tehetetlennek bizonyultak.

Ha egy túlélő, egy traumatizált ember ránéz Richard Drew „The Falling Man” (Zuhanó ember) című képére, annak minden bizonnyal újra betörnek az események a tudatába. Akik tapasztalták a gonoszt, túlélték láthatatlan tekintetét, azok életét újra és újra megszakítja a trauma. Nem kell ahhoz a képeket se újra nézniük, akár egy polcról leeső tárgy, egy nekünk látszólag jelentéktelen történés is megakadályozhatja őket abban, hogy a jelenben és a realitásban maradjanak. Judith Herman korszakos munkájában (Trauma és gyógyulás) mutat rá, hogy szemben a normál emlékezettel, mely „nem más, mint cselekvés; egy történetmesélés aktusa”, melyek „folytonos élettörténetbe illeszkedő lineáris, verbális narratívumként” vannak velünk, a traumás emlékek szónélküliséggel és megfagyottsággal járnak. Nem illeszkednek azok történetünkbe, legalábbis nem látunk rá magyarázataira. Ilyenkor – érzelmi, lelki helyzetünkből adódóan – még tudhatjuk, hogy csak az elbeszélhetőség és az elbeszélés hordozza majd a gyógyító erőt. Szeptember 11-e túlélőinek, vagy akár a 9/11-re adott politikai reakcióként háborúba induló, majd az ott megtapasztaltakkal együtt élni kényszerülőknek az esemény, a történetek sokáig mint poszttraumás szindróma van a jelen életükben. Kevésszer gondolunk talán bele, hogy míg nekünk a Netflixen a húszéves évforduló alkalmából készült film (Worth) az áldozatok családjának kárpótlása körüli jogi és etikai kérdésekre reflektál, addig a túlélő családoknak az a trauma betörése, illetve a maguk feletti hatalom elvesztésének igaz pillanata.

Mert voltak anyák és apák, akik ahogyan Jay McInerney szeptember 11-regényében, egyszer csak radikálisan eltűntek. Maradtak utánuk gyerekek, akiknek a szüleik elvesztése után hirtelen fel kellett nőniük. Esetükben a felnőttség, illetve a gyerekkorból megtett nagy ugrások nem választások, nem döntések, hanem elszenvedések. Felnőttek lettek, de a gyógyuláshoz és a feldolgozáshoz a gonosz által a fájdalom és az elmondhatatlanság köré gyerekkorban emelt falakat kell ledönteniük. Legyen bármilyen biztonságos is a világ, amíg ennek a börtönnek a falai állnak, addig szeptember 11-e valósága is fennmarad számukra.

Nem tudom elképzelni, milyen nehéz lehet annak azután értelmet adni az életnek, aki és amit ott meg- és elszenvedett. Azt tudjuk, akik más elakadásokban vagyunk, hogy az „áldozatlét döntés kérdése”. Mert „felnőtt bennünk egy sarokba állt gyermekkor” (Sopotnik Zoltán), de megválaszthatjuk, hogy áldozatok akarunk-e maradni (Edith Eva Eger). Elsőre persze könnyelműnek tetszik az imént idézett klinikai pszichológus azon gondolata, mely szerint egy adott érzés az nem a teljes identitás. De ez csak akkor lehet valóban így, ha szeptember 11-e és minden szenvedés átélőjének joga van ahhoz, hogy ezt az érzést megélje, hogy egy olyan társadalomban létezzen, amely ezt az érzést és fájdalmat be tudja fogadni, majd pedig visszaadja az egyénnek a választás lehetőségét. A választás és a döntés az élet megszakításán túli létezésének lehetőségét hordozza.

Amikor a történelmi traumák racionalizálva kerülnek napirendre vagy éppen emlékezet-, geo-, illetve háborús politikai diskurzusokba fordulnak, mindezek pedig egy olyan szélsőségesen polarizált országban, mint az Egyesült Államok, nem lehetünk biztosak abban, hogy mindenki, aki élni akar a gyász utániban és utánisággal, annak erre lehetősége is van. Egy lelkileg vagy politikailag beszorult ország túlélőinek a megbocsátás (nem a gonosznak, hanem az elkövetőknek, a történelemnek, az életben maradás keltette bűntudat miatt maguknak), ezzel pedig az elengedés, egyéni szinten egy magányos és komoly erőfeszítés. Még mindig sokan kérik őket, hogy inkább vágják ki a traumát életükből („gyógyuljanak már meg”), ahelyett hogy az elengedés tereit és lehetőségét adnák meg nekik. Elengedni pedig az integrálódás tereibe való átlépéssel lehet, azaz emlékezésen és elbeszélhetőségen át.

Úgy állunk szeptember 11-e emlékénél, hogy az amerikai csapatok 2021-es kivonulásakor repülőgépekre kapaszkodtak fel a tálib rezsim elől menekülni akarók. Majd ahogyan a gép emelkedett, ők zuhantak. Ők is a szemünk előtt tűntek el. Viszont örökké velünk marad vágyuk a szabadságra és a döntésre.

Trauma ez, és traumákat hagytak itt. Ezzel pedig feladatunk lett, hiszen élni csak szabadságban lehet. Továbbá emlékükkel, és mindazzal, amiről saját életünkben nekünk kell dönteni, amit nekünk adatott hátrahagyni.

Böcskei Balázs