Veres Erika: Prunus cerasifera

Már csak húsz perce maradt, hogy befejezze a takarítást. A mosógép tíz perc múlva leáll, addig a porszívózással is meg kell lenni, mert a ruhaszárítót csak a kis szobában nyithatja szét, és ott szőnyeg is van. Gyorsan, nehogy át kelljen aztán lépnie saját időkorlátait. Tartsd a határaidat! Aydın nem szerette, ha a rózsaszíneket is neki kellett kiteregetni, ne adj isten vasalni! Sokat segített a háztartásban, de ezt az egyet nem bírta. Valamiért undorítónak, visszataszítónak találta, ha egy férfi rózsaszín holmikat fogdos, még akkor is, ha nem az ő cuccairól van szó. Pöttyös esernyővel sem indulnék útnak soha! – jelentette ki egyszer. Akkor inkább szarrá ázom, mondta. Ümmühan épp csirkemellet klopfolt – a rántott húst vékony szeletekben szerette. Ezt is meg kell csinálni. Hiába a hét hónap vegánság, hiába a lakodalmakon betartott diéta, neki (belső indíttatásból) vissza kellett térnie a húsevők közé. A vegánság nem ment. Úgy, ahogy Aydınnak nem megy a rózsaszín.

„A kromoszóma vizsgálatokon alapuló következtetések szerint a kökény és a mirabolánszilva keresztezéseként jött létre.” (174) A prunus domestica alapfajai tehát a prunus spinosa és a prunus cerasifera.

Aydın sokat sétált akkoriban, főleg a városon kívül eső területeket kedvelte. Itt mindig talált látnivalót, miközben zavartalanul kanyaroghatott a földutakon. Ha szép idő volt, biciklivel ment ki a határba. Pumpát és szendvicset pakolt a kulacsa mellé – bármelyikre szüksége lehet a „természetben”. Kissé nehezen megközelíthető volt ugyan ez a „természet”, hiszen a belvárosi forgalom után a félig kész lakótelep épületszörnyei mellett is el kellett haladni. Csöndben, óvatosan, vissza nem tekintve. [Eurüdiké hátramaradt.] Mindig izgult, hogyan sikerül átjutnia ezen a környéken, mindazonáltal egyszer sem tért le a helyes és igaz és egyetlen útról, amelyen a boldogsághoz eljuthatott.

Azt mesélték neki, hogy régen, amikor ez a város egy falu volt, s az agglomeráció telepei még sehol nem vertek gyökeret a falu körül, akkor ezek a földek itt nem félig kis erdő, félig nagy park voltak, hanem az ún. Kenderesek. Egy időben ciroksöprűk kiváló alapanyaga termett itt, a folyó is közel volt – szárazság idején sem volt ok aggodalomra. (Mostanában viszont az agglomeráció elburjánzása, az indusztrializáció és az átgondolatlan mezőgazdálkodás elég okot biztosít a klímaszorongásra is. Ha a problémakörnek csupán egy szeletét nézzük, az egymással versenyző épületek olyan madárfajok életterét veszélyeztetik, mint például a füsti fecske vagy a gyurgyalag. [Vajon hol járhat most Garam, a 2015-ben Nógrádból Bulgárián át Afrikába tartó fehér gólya?] Persze a beruházó építkezési vállalatokat, építőipari cégeket ez kevéssé érdekli. Nekik fontosabb a gyors anyagi haszon.) Kapákkal, vasvillákkal – mikor mire volt szükség – jártak ki gyalog a falusiak, hogy bekapálják, rendben tartsák ültetvényeiket. [Cséplés után a növény bugás részét kötötték egybe.] De a mi földünk amott volt – mondták még neki akkor régen, széles karmozdulatokkal kísérve szavukat – nem a Kenderesek felén, hanem a Káposztásokban. [Nëm a Kendërësëk felinn, hanëm a Kāpusztāsokbaʼ.] Szilvafákkal vettük körül, mert azok elfogják a szelet – napra, árnyékba egyaránt ültethetők. A mirabolánszilva! – sóhajtották csodálattal az öregek. Kiirtani se lehet. De nem baj, mert befőttnek igen jó! (Mā a sztyëppénn is ezt ëttík a zelőggyejink. Atillānak mingyíg főzött beja nagymamāja, amikor a Kaukāzusbaʼ laktak. Csak ammā rígënn vót.) Igaz, „Északon termése csak ritkán érik be.” (174)
Mirabolán legyen szívemben a te szerelmed, Ümmühan! Szólt magában Aydın, mire a lakótelep szörnyei közül megint sikeresen ért ki a város határába. Erős gyökerű, kiirthatatlan. Az égaljon rózsaszín csíkot húzott egy repülő, s ő elfordította tekintetét. Az erdő félkaréja magába zárta az érkező biciklist, s jó időre keblén tartotta – egészen sötétedésig.