Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 6. – A karakondzsula

Nagyapám elmondása szerint legénykorában, az ötvenes években még szokás volt lucázni járni. A részletekre, mint például a mondókákra, amiket elmondtak, nem emlékezett, csak arra, hogy maskarába öltözve járták a házakat bekormozott arccal; szó volt valamiféle kisöprésről és meszelésről is. A nyomokat követve könnyen utána járhatunk a Luca-napi szokásoknak, s a folklór mélyrétegeiben máris megtaláljuk a pogány képzetvilág rekonstruálhatatlanságig torzult maradványait.

Luca napja eredetileg a napforduló idejére esett, a 16. században a naptárreform miatt azonban korábbra került. Az év legsötétebb napjaihoz több hasonló szokás, néhai démoni ünnepek maradványai, kántálások, maskarázások és gonoszűző babonák társultak. A kereszténységgel mutálódott pogány képzetek eredményeképpen elterjedt vélekedés szerint az úgynevezett kereszteletlen napokon a gonosz erőket nem korlátozza semmi. Vámellenőrzés nélkül közlekedhetnek odaátról ide és vissza. A köztünk láthatatlanul lakozó démonok alakot öltenek, és akár rabul is ejthetnek bennünket. A démonok odabentről kitörnek, s mint láncát vesztett veszett fenevad űznek minket. A kereszteletlen napokon tehát eljő a démonok ideje. Nincs áldás a világon karácsonytól, Jézus születése napjától az epifánia, vagy vízkereszt napjáig, Jézus templomban való bemutatásának ünnepéig – ekkor itt természetesen megkeresztelték. A templomainkban nemigen hangsúlyozott tények szempontjából arról volt szó, hogy Mózes és Ábrahám törvénye szerint a nyolcadik napon körülmetélték a kis Josuát. 

Nem elhanyagolható részlet, hogy a pravoszlávok a julián naptárnál maradtak, vagyis ott január 7-re esik karácsony napja, 19-re pedig a vízkereszt. Ez némi zavart szül: vajon a vegyes lakosságú területeken, például Boszniában vagy a néhai Galíciában tíz nappal tovább járnak a démonok?

A kereszteletlenség áldatlan állapota, amely e napokban a világon eluralkodik, azonban némi magyarázatra szorul. A keresztény Európa hiedelemvilága sok sötét tévképzetet szült válaszul arra a kérdésre, hogy vajon ha kereszteletlenül hal el a ma született bárány, elkárhozik-e. „Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk”, mondják vidékeinken a kisdeddel a keresztelőről hazajövet – lásd Csáky Károly könyvét. Az egyház pedig nemcsak az időt regulázta meg naptárreformmal, hanem a másvilágot is, és feltalálta a limbót, amely elég tágas ahhoz, hogy a kereszteletlenül elhalt csecsemők lelkei elférjenek benne. A szelídebb népi nézetekkel szemben, amelyek szerint lelkecskéik az ítélet napjáig hontalanul bolyonganak e világban, a szigorúbbak szerint démonokká változnak.

De mozduljunk kicsit kelet felé, a pravoszláv vidékeken ugyanis kissé élénkebb a kereszteletlen napoktól való babonás félelem. Senki sincs biztonságban addig, míg vízkereszt napján élő vízben – akárha léket is kell vágni hozzá! – háromszor el nem merül, s meg nem tisztult a gonosztól. Számos gonosz kísért ekkor, a legközismertebb ezek közül a karakondzsula. A szerb, a bosnyák, a macedón, a bolgár folklórban ismert démon neve régiónként nagy változatosságot mutat: kondžula, karandža, karakandža, karandžula, karakondžul stb. Eredete nem tisztázott, talán török, talán görög. A török kara- feketét jelent, a kondzsolosz esete homályosabb, vérszívó, kínzó lényt takarhat. Mások a görög kallikantzaros eredetét a kalosz (szép) és a kentaurosz szó összetételére próbálják visszavezetni.

Pócs Éva szerint a karakondzsula és az ehhez az időszakhoz kötődő magyar boszorkányhiedelmek között sok hasonlóság van: „Boszorkánypereinkben olykor még eredeti mivoltukban is felbukkannak a Balkán e sötét démonai; a nyelvterület déli részén fekete emberekként, fekete gyerekekként jelennek meg a karakondzuli, a »kereszteletlenek«. Egy 1741-es simontornyai boszorkányper tanúja például a boszorkánymulatságon vélt látni tüzes szemű fekete gyerekeket.”

Pócs megfigyelései alapján a tüzes patájú lóként az udvaron megjelenő, a kéményből dúlva-fúlva leereszkedő táltos fergetegként, kardfogú vak szamárként, nagyfülű disznóagyaras fekete rossz gyerekként riogató ártó szellemek a Balkánon éppúgy előfordulnak, mint nálunk. Szerintem azonban a karakondzsula mind közül a legsajátosabb, a Drina vidékén bevett garázdálkodása még inkább.

Általános nézet itt, hogy a karakondzsula a bűnös embert támadja meg, akin nincs áldás. Akiben megfogamzott a bűnös gondolat, máris veszélyben van! Különösen a csecsemőgyilkosság titkát hordozó asszonyokat kísérti; némelyek szerint a kis kereszteletlenekből lesz a karakondzsula. Gyakran gyermeksírás hangját imitálva csalja áldozatát az éjszakai erdőbe, hogy a sűrűben ellássa a baját. Talán az abortuszról, pontosabban a gyermekelhajtásról is hasonlóképpen vélekedett régen a nép? Egyes vélemények manapság a szívhangok megjelenésével döntik el a lelkesség kérdését, de hát ilyesmit régen nem volt lehetőség meghatározni, és egyébként sem jelölhető ki a demarkációs vonal e világ és ama bizonyos másik között, ahonnét a lelkecskék testesülni jönnek. Árulkodó, hogy sok hiedelem kapcsolódik a magzatukat elhajtó asszonyok démoni büntetéséhez. Bűnös emberen nincs áldás.

A karakondzsula rácsimpaszkodik az áldozatára, torkát fojtogatja, szívét szorongatja, nyomasztja, aggasztja, szipolyozza életerejét. Előbb csak kedvetlen és levert az ember, azt hiszi, csupán kis téli depresszió, egy röpke, lábon kihordott nátha elmérgesedése, s máris a legsötétebb kelepcében vergődik. A lelkiismeret-furdalás hangja sikollyá erősödik, a bánat lassan elemészti az embert, minél inkább szabadulna tőlük, a régi gonoszságok annál inkább elhatalmasodnak az emberen, s végleg az áldozatukká válik.

A nép számos metódust kidolgozott arra, hogyan lehet megszabadulni a karakondzsulától. Mind ugyanarra az elvre épülnek. Ha áldás van az emberen, karmait lefejti szívünkről, nem szorítja mellkasunkat kígyóként, nem nyomaszt malomkőként, lehullik rólunk a fojtogató béklyó. A részletek helyett inkább a Démonológiai Intézet Központi Nyilvántartásában szereplő, 2021. január 6-án dokumentált eset anyagát ismertetjük, amely az ártás sajátosan összetett esetét képviseli.

Asija még azt a szót sem szívesen mondta ki: háború. Inkább azt mondta, azelőtt vagy azután, vagy azokban a napokban. Arról, hogy vele mi történt, sokáig nem beszélt. Később töredékekből kellett összeraknom. A hiányzó részleteket csak nemrég tudta elmondani. Néhány hónapja, nem sokkal azután, hogy újra teherbe esett. Korábban mindig csupán egy-egy mozzanatot említett, és nekem sok minden homályos volt abból, hogyan került Fočából Bécsbe. Itt találkoztam vele a Favoritenstraße egyik kávézójában. Ott dolgozott. Az arcára volt írva, hogy idegen. Én is az voltam. Nagyon megtetszett, azt hiszem, rögtön beleszerettem.

Egyszer kimentünk Wiener­wald­ba, gyönyörű májusi kirándulóidő volt, piknikeztünk, csókolózni kezdtünk, de aztán valami történt. Mintha egy sötét felleg telepedett volna rá, a szeméből kihunyt a fény. Szakítani akart velem. Azt mondta, nem tud a férfiakkal mihez kezdeni, és hogy ő belülről üres. Azóta. Csak akkor kezdtem sejteni, hogy nagy baj történhetett. Nem adtam fel, nem hagytam békén, járni kezdtünk. Nem erőltettem a dolgot, de ha előadódott a téma, óvatosan puhatolóztam. Sokáig tartott, míg megnyílt, amíg el tudott kezdeni beszélni. De csak most, hogy a kislányunkat várjuk, álltak össze a foszlányok.

Asija nem ismerte elég jól Fočát. Nem lakott ott régóta, két évvel korábban költözött a nagybátyja garzonjába. Egy vendéglőben talált munkát. Mindenki azt gondolta, majd elsimul a helyzet, de akkor kezdődött a lövöldözés. Már hazafelé megállították az embereket, Asiját minden barikádnál igazoltatták. Egy helyen azzal kezdett fenyegetőzni az őr, hogy agyonlövi. A kisboltból szaladt ki az eladó, észnél vagytok, ez a lány itt lakik a szomszédban. Hazaküldték őt a vendéglőből. Minden muszlimot a munkahelyéről. Aztán jöttek a zaklatások, minden nap katonák, napjában többször is. Kopogtak, álltak az ajtó előtt. Aztán már dörömböltek. Előbb csak hadd lássuk, mindenki megvan-e, néha házkutatások is voltak, állítólagos elrejtett fegyvert kerestek. Asiját a sírás fojtogatta, míg odaadta az ékszereit az egyik csetniknek, aki fegyvert fogott rá.

Csak ekkor kezdte sejteni, hogy megkezdődött az igazi démonjárás. Nem volt már azonban mit tenni, ellenőrzés alatt voltak, nem mehettek sehova. Mindenféle katonák jöttek a városba, mindent felforgattak, éjjelente ment a dáridó, itt-ott beleengedtek egy sorozatot az éjszakába. Bizonyára a régi JNA katonái, meg a helyi kemény legények. Pravoszlávok. Aztán jött a parancs, hogy összegyűjtik a muszlimokat, és felügyelet alá helyezik. Azt mondták, idegen sereg érkezik, nem tudjuk másként garantálni a biztonságotok. Hazugság volt persze.

Avdo Karabegović házába vitték őket, a Čudr mahalába. Nagy családi ház, akkor még szinte új volt. Ha azok a házak beszélni tudnának! Ide zárták be a muszlimokat, nőket, férfiakat külön, minden ház a Čudr mahalába az erőszak otthonává vált. Az ablakok be voltak deszkázva. Az ember könnyen elvesztette az időérzékét. Őrizték őket. Nehéz ezt nekünk elképzelni. Az idő üresen telik, az embert fojtogatja a bezártság, a kiszolgáltatottság. Pszichikai terror, ordibálás, felfegyverzett katonák, házkutatás, megalázás, provokációk, verések. Nőket hordtak el azokból a házakból, sejtheted, mi célból. Hát így.

Máig nem tudom pontosan, mi történt ekkor Asijával, azóta sem mondott sokat, amióta beszélni kezdett a múltjáról, mintha fojtogatta volna valami. Apránként tudtam összerakni. Azok a nők, akiket a csetnikek megerőszakoltak, szörnyűségeket éltek át, előfordult csoportos erőszaktevés, verések, kínzások is. Gyakran vitték őket városszerte az elkobzott házakhoz vagy a környékbeli völgyek falvaiba, őrsökre a csetnikek. Egy nap érte is jöttek. Aztán – úgy fogalmazott keserűen – szerencséje volt. Valaki kinézte magának. Szerintem egy tiszt lehetett.

Selma, Asija nővére próbálta rávenni, hogy jelentse fel a rohadékot, de ő azt mondta, nem tudja a nevét. Máig kétkedem, vajon tényleg így van-e. Selma és Amir Szarajevóban él a családjával, őket ismertem meg először a családból. Ekkor már tanultam a nyelvet. A nagybátyjáékat eltűntnek nyilvánították. Talán a Drinában végezték, talán egy erdőszélen. Ó, a Drina, milyen szép! Smaragdzöld. S hányszor festette vér – mondta egyszer Asija.

Hogyan, hogyan nem, egy alkalommal, amikor ahhoz a mocsokhoz vitték, sikerült megszöknie. Amíg várt rá, valahogy sikerült kijutnia a házból. Amikor befordult egy mellékutcába, már hallotta, hogy a nyomában vannak. Elindult felfelé a hegyen, az erdő szélén egy kertben tök termett, ott bújt meg a levelek alatt. Egyszer csak odaért az üldözője. Kilőtt egy sorozatot az erdő felé, figyelte a mozgást. Asija ott rejtőzött mellette, a levelek alatt. A szíve majd szétrobbant, egyetlen mukkanás az életébe került volna.

Három napig bujkált az erdőkben Foča felett, állandóan a hangok, a lövések, a kutyaugatás felé fülelve. Tudta, hogy a nyomában vannak. Azóta, hogy kijutott abból a házból, mintha valami félelmetes, szorongató erő kulcsolta volna a torkára a karmait. Étlen-szomjan, alvás nélkül bujdokolt az sűrűben. Reszketett a félelemtől, a puszta életét mentette.

Negyednapon leereszkedett egy házhoz. Tudta, ki lakik ott, az túlzás lenne, hogy ismerte őket. Tudta, hogy pravoszlávok. A beszállító volt, hetente legalább egyszer megfordult a vendéglőben. Asija egyszer elvitette magát vele haza, útba esett neki, akkor mondta el, mielőtt kitette volna őt otthon, hogy a város felett lakik az erdő szélén, a Borovo hegye alatt. Mindent egy lapra tett fel. Bekopogtatott. Azonnal befogadták, látták, hogy menekül. A fiukat küldték el, hogy szerezzen neki engedélyt, hogy elhagyhassa a várost.

Adtak neki némi pénzt, élelmet. Az erdőben éjszakázott, nem akarta őket veszélybe sodorni. Reggel lement a buszpályaudvarra. Plevljébe ment, anyja unokabátyját kereste fel. Ott nem kérdeztek semmit, a ház már telis tele volt menekültekkel. Asiját és másokat egy kombival néhány nappal később Novi Pazarba vitték. A Vöröskeresztben már várták őket. Egy család fogadta őt be, úgy bántak vele, mint a családtagjukkal. Csak itt oldódott meg a nyelve, azután, hogy kissé megnyugodott és kipihente magát. A hányinger és a reggeli émelygés azonban később sem múlt el. Asijának ekkor, csak ekkor esett le.

Nem tudta elképzelni, hogy megtartsa. Elöntötte az undorral vegyes gyűlölet, amikor arra gondolt, hogy az ott a méhében őbelőle és abból a valakiből van, pánikszerű rémület fogta el. Asija sosem tudta elég pontosan leírni ezt az érzést, csak a kísérőjelenségekről beszélt, a légszomj, a menekülhetnék, mintha a torkát szorongatná egy rideg erő, amelytől nem tud szabadulni. Amely bemászik a rémálmaiba is.

Nem volt nehéz az orvos lelkére beszélnie, látta az állapotát. Persze nem tudott róla senki. De valahogy sikerült összehozni, a részletekről nem beszélt Asija. Egyébként az abortuszáról sosem beszélt senkinek, még a nővérének sem. Egyedül nekem vallotta be, jó tíz évvel később. Kínozta a dolog, mardosta az önvád. Ezen hízott az a sötét erő, amely szorongatta, a démon, amelytől nem tudott szabadulni. Miután elárulta a titkát, hiába mondtam neki bármit is, hogy könnyítsek a helyzetén. Meg volt győződve arról, hogy ezért nem lehet gyerekünk. Akkor már pár éve próbálkoztunk, nem akart összejönni. Végül a lombikprogram mellett döntöttünk. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

A félelemtől nem tudott megszabadulni, és jó oka volt erre. Egy alkalommal Novi Pazarból felhívta a rokonait Plevljében. Csak hogy tudassa velük, minden rendben van vele. Azt mondták neki, Asija, menj tovább. Menj tovább! És tovább is ment, megértette a célzást: nincs biztonságban. Végül Törökországba került, egy nagy menekülttáborba. Elég sokáig ott volt, összeszedte magát kicsit, sikerült kapcsolatba kerülnie a nővérével. Selma és Amir Splitben éltek, el tudtak menekülni.

Csak amikor a buszról leszállva megölelte, akkor vette észre Asija: a nővére terhes. A telefonba nem mondta, hogy megoszthassa az örömét. Nihad már felnőtt azóta, gyerekei vannak, mint a nővérének, Edinának is.

Asija a nővérével örült a babának, de közben keserűen hallgatott. Ő már talán meg is szült volna azóta. Állandóan ez a talán csengett a gondolataiban évekkel később is. Talán most menne óvodába – vajon milyen lenne? Mindig elszorult a torka, mikor ez eszébe jutott. Titokban azt gondolta, hogy gyilkos, hogy ő is gyilkos, mint azok voltak. A csetnikek ugyanúgy élik világukat Fočán, mint azelőtt. Nyugodtan isszák a kávéjukat, mint akkor is, amikor szomszédok voltunk – mondta Asija.

Talán ez a felismerés, talán a nővére terhességének a hatása is közrejátszhatott a döntésben a félelem mellett, hogy külföldre menjen. Pontosabban meneküljön, hogy elhatározza, nem megy vissza Boszniába a nővéréékhez hasonlóan, nem megy haza a szüleihez. Hogy új életet kezdjen, tiszta lappal, ha lehet ilyet. Végül Bécsbe került. A folytatást már tudod. Garzont bérelt, dolgozott, később megismerkedett velem, pontosan 2003 szilveszteri partiján a Favoritenstraße kávézójában.

Majd tíz évvel azután, hogy megismerkedtünk, kezdtünk pró­bálkozni a gyerekcsinálással. Közben persze összeházasodtunk, előtte sokáig jártunk, sokáig csak ismerkedtünk. Összecsiszolódtunk. Szerencsére gyorsan megtanultam a nyelvet. Egy moraváknak ez nem jelent gondot. Közben apránként fény derült a részletekre, arra, hogy mi is történt Asijával. Már jegyben jártunk, amikor először Boszniába mentünk. Selmáékhoz mentünk Szarajevóba, majd megismerkedtem a szüleivel is.

A lombikprogram ötlete korán felmerült, de halogattuk. Egészségesek voltunk, mégsem jött össze. Igaz, Asija már túl volt a negyvenen, így belevágtunk. Elsőre nem sikerült, a magzat nem tudott beágyazódni. Ugyanígy jártunk másodszorra, majd harmadszorra is, elég lehangoló volt. Csak negyedszerre sikerült. Én bíztam a dologban, nem hagytam Asiját csüggedni. Láttam, hogy gyötri őt a dolog, de ekkor még nem ismertem a valós okát. Azt hittem, az erőszak miatt van, hogy a trauma teszi. Részben így is volt, az abortuszáról viszont Asija csak a harmadik sikertelen beágyazódás után beszélt nekem. Most lenne huszonegy éves, pontosan annyi idős, mint amennyi én voltam akkor, amikor. Gyilkos vagyok, mint azok, mondta. Nem tehettem mást, bizonygatta Asija. Nem fogsz te törökösöket szülni, hanem kis csetnikeket. Ezt mondta neki az a rohadék, miközben. Miközben fojtogatta, mert ebben lelte beteges örömét. Végigsírta az éjszakát a vállamon. Mondtam neki, hogy szeretem, és hogy nem érdekel. Engedje el.

Azt hiszem, én vagyok az egyedüli, akinek beszélt róla. Talán így, hogy rám bízta a titkát, megkönnyebbült. Sokat gondolkodtam az erőszaktevés természetén férfiszempontból, de nem sikerült megértenem. Démoni dolog: a másik félelmének a vágya hoz izgalomba, a megalázás. A hadviselés legócskább és legősibb módja védtelen nőket erőszakolni.

Volt Asijának egy visszatérő álma. Sötét utcákon kóborol, gyereksírást hall az erdőből. Követni kezdi a nyöszörgést, segíteni akar az elveszett gyereknek, utána megy a sűrűbe, de mikor a nyomára bukkanna, akkor őt ragadja meg egy kéz, és fojtogatni kezdi. Az egész csapda volt, a sötétből a csetnikek vihogása hallatszik. Itt szokott felriadni. Egyszer, amikor a nyöszörgő gyerek vállát megragadta, tüzes szemű fekete gyerek nézett vissza rá.

Talán ennek a vallomásnak köszönhető, hogy a következő beültetésnél beágyazódott a magzat. Asija sokáig el sem merte hinni, de a bizakodása végül gondtalanságba oldódott. Először láttam ilyennek, amióta megismertem. A terhesség gyógyította meg az én Asijámat, nem hiába mondják, áldott állapot.

Másfél évvel azután, hogy megszületett a kisfiunk, Asija újra teherbe esett. Természetes úton. Az orvosok azt mondták, hogy az első szülés után valahogy helyreállt minden, a hormonok, a női dolgok. De én azt hiszem, többről van szó. Ez egy nagy megszabadulás volt valami sötét, szorongató erőtől, amely nem enged. Asija a hatodik hónapban van, a héten voltunk ultrahangon. Kislányunk lesz.