SOROZATDARÁLÓ: A pörölyöklű behemót újra lecsap

Jack Reacher karaktere először 1997-ben tűnt fel a könyvesboltok polcain. Az azóta eltelt időszakban immár a 28. kötetig jutott. Ha a repülőtéri ponyvaregények fogalmát egyetlen könyvsorozattal kellene illusztrálnunk, keresve sem találhatnánk jobbat Lee Child szórakoztató könyveinél, amelyek egyszerűen képtelenek kimenni a divatból.
Tom Cruise főszereplésével elő­ször mozifilmben próbálkoztak az adaptációval, csakhogy hiába a Mission: Impossible filmek sztár­jának karizmája, a könyvek rajongói nem fogadták őt el Jack Reacherként. Sajnos a színész még a legelőnyösebb kameraállásokból sem úgy néz ki, mint egy teljes életét a konditeremben élő, minden szempontból hatalmasra nőtt hegyomlás. A második mozifilm bukása után a Prime Videónál látták meg a lehetőséget a komoly katonai múlttal bíró, vándorló igazságosztó történeteiben, és sorozat formájában próbálkoztak az adaptációval, méghozzá nem kis sikerrel.

A siker titka több tényezővel magyarázható, de az biztos, hogy ezek közül a legfontosabb a címszerepet játszó Alan Ritchson, aki nemcsak beköltözött egy konditerembe és a méreteit tekintve is fel tudott érni az óriási elvárásokhoz (a legtöbb lőfegyver úgy néz ki a kezében a sorozatban, mintha csak játék lenne), hanem emellett olyan érzékenységgel és kellemes humorral ruházta fel a karaktert, aminek köszönhetően az általa meggyilkolt emberek riasztó mennyisége ellenére is szerethetővé vált.

A második szezont a sorban tizenegyedik Reacher-könyvből, A baj nem jár egyedülből készítették: a sztori szerint rejtélyes rosszfiúk elkezdik levadászni a címszereplő egykori osztagának tagjait, ő pedig összefog a túlélőkkel, hogy fényt derítsenek az ügyre, és persze bosszút álljanak a gyilkosságokért. A sorozat érdekessége, hogy annak ellenére is működik, hogy a főhőséért képtelenség izgulni, ugyanis egyszerűen nem létezik méltó ellenfele. Puszta kézzel tesz el láb alól állig felfegyverzett gazfickókat, egyetlen ütéssel nyitja ki az autók légzsákjait, és persze nemcsak bivalyerős, hanem olyan agya is van a nyomozáshoz, hogy még Columbo is csettintene egyet.

Az alkotók a második szezonnal a komforttévézés ikonikus darabját hozták létre: a sorozatot úgy is élmény nézni, hogy egyáltalán nem tartogat fordulatokat, Reacher egyszerűen csak újabbnál újabb gazfickókat ver le (egyébként hol teremnek ezek ilyen számban?), és egyre közelebb jut a céljához, miközben néha menőzik egyet egykori katonatársaival. Bájosan kiszámítható az egész, de nem minden tévésorozattól várunk komoly drámát vagy bármiféle újdonságot. A Reacher tökéletesen helyezi át a reptéri ponyvaregények báját mozgóképre: ugyan Alan Ritchson hatalmas méreteit leszámítva egy-két év múlva nem sokra fogunk emlékezni belőle, ennek ellenére vétek lenne kihagyni. Ez a sorozat pontosan tisztában van azzal, hogy micsoda, és nem is akar többnek látszani.