SOROZATDARÁLÓ: A női Borat kissé szelídebb, de így is imádjuk

A mockumentary az egyik legnehezebb filmes zsáner. Egyrészt az alkotóinak kívül-belül ismerniük kell a témájukat, amit kigúnyolnak, másrészt azt a fajta illúziót kell megteremteniük, mintha egy komoly dokumentumfilmet készítenének, miközben a legvadabb poénokat adják elő a nézőknek rezzenéstelen arccal. A műfaj igazi gyöngyszemei az olyan zenés mockumentaryk, mint a nyolcvanas évek legviccesebb filmje, A turné vagy a boybandeket kifigurázó Popsztár – Soha ne állj le (a soha le nem állással). A legtöbbeknek azonban valószínűleg a Borat-filmekből lehet  ismerős a műfaj: ezekben Sacha Baron Cohen utazta keresztül-kasul Amerikát, szakértőkkel és hétköznapi amerikaiak sokaságával beszélgetve, miközben magát egy tudatlan és rasszista kazah riporternek álcázta.
A Netflix új mockumentaryja, a Philomena Cunk szerint a világ nem annyira a klasszikus dokumentumfilmeket akarja kifigurázni, mint inkább az úgynevezett ismeretterjesztő filmeket. Az olyanokat, amikben – mondjuk – bemutatják az ókori Egyiptom kincseit, a műsorvezető elutazik Egyiptomba, hogy a piramisok előtt és Kairó utcáin járva felvegyenek róla néhány vágóképet, közben meg a terület szakértőivel beszélget a témáról. Az öt, nagyjából félórás epizódból álló minisorozat nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy az emberiség történetét dolgozza fel nagy-nagy bakugrásokkal, méghozzá egy olyan műsorvezető asszisztálásával, aki látszólag a háta közepére kívánja az egészet, nem különösebben érdeklik a nagyon okos professzorok és szakértők, ráadásul a történelem nagy részét merő dögunalomnak tartja, a mai kor vívmányait pedig sokkal jobbnak, mint bármilyen történelmi mérföldkövet 1980 előttről. Gyönyörű pillanat, amikor az egyik szakértőtől megkérdezi, hogy az írás feltalálását tartja-e jelentősebb eredménynek vagy a rap-metált.
A Philomena Cun­kot alakító Diane Mor­gan afféle női David Attenboroughként adja elő nekünk a legvadabb marhaságokat, tökéletesen játszva el, hogy sokszor azt se tudja, hol van és mit csinál. Nem tudom, mennyi az improvizáció és mennyi az előre megírt pillanat Cunk jeleneteiben, de az biztos, hogy öröm nézni, ahogy egy csomó szakemberből csinál hülyét a kamerák előtt, akiknek a reakciói aranyat érnek. Nagyrészt britek, ezért végig próbálnak nagyon udvariasak maradni, és még a legordítóbb, legostobább kérdésekre is értelmes választ adni. A sorozat ügyesen használja a visszatérő poénokat is, például Cunk mindig talál arra alkalmat, hogy valahogy belekeverje a témába a belga Technotronic zenekar 1989-es slágerét, a Pump Up the Jamt, amiből minden epizódban lejátszanak egy kényelmetlenül hosszú részletet. 
A Philomena Cunk szerint a világ egészen pazar marhaságparádé. Manapság nagyon ritkán látni ennyire vadul szórakoztató, rengeteg alkalommal újranézhető, bravúros komédiát. Becsüljük meg.

Tóth Csaba