Ravasz Ábel: Tényleg a demokrácia ellen fordultak a szlovákiai magyarok?

Első körben felháborodott és rémült reakciók sora haladt végig a hazai közéleten azzal kapcsolatban, hogy az itteni magyar közösségnek majdnem háromnegyede a demokrácia ellensége, orbanizálódott, vezérelvű társadalmat akar. Második körben aztán érkezett az ellenreakció azoktól, akik a mérésre gyakorlatilag legyintettek, mondván, mesterkélt, célirányosan létrehozott, nem releváns. Hogy kinek volt inkább igaza, korántsem mindegy, hiszen a tét nagy: az, hogy a szlovákiai magyarság harminc évvel a rendszerváltás után a demokrácia őrei, vagy annak ellenségei közé tartozik.

A mért adatok kritikusai elsősorban azt rótták fel a közvélemény-kutatóknak, hogy nagyon bonyolult kérdést tettek fel, ami a válaszadók számára – akiknek a többsége  egyszerű, nem politológiai képzettségű polgár – túlságosan nehéz lehetett. A kérdés pontosan így szólt: „Az ön nézete szerint szüksége lesz vagy nem lesz szüksége Szlovákiának egy erős és határozott, autoriter vezetőre, akár annak árán is, hogy az a demokratikus alapelvek határán mozogna?” Valóban nem egyszerű kérdés, ahol az említett vezető négy különböző tulajdonságot is kap, ebből kettő a politológiai szakzsargonból táplálkozik (autoriter, demokratikus alapelvek). Szinte biztos, hogy a kérdés indokolatlanul bonyolult volt az állampolgárok szempontjából, feltehették volna sokkal egyszerűbb formában is. (Például: „Ön szerint Szlovákiának szüksége lenne egy erős kezű vezetőre, aki nem fél átlépni a demokrácia határait is?”) A bonyolult, sokjelzős kérdések, több tagmondatos struktúrák mindig rontják a kérdés pontosságát. Minél nehezebb kérdés, annál kevésbé tudjuk szavatolni, hogy a válaszadó ugyanarra gondoljon a válasz közben, mint amire rá akartunk kérdezni.

Azt tehát el lehet mondani, hogy egy ilyen típusú, túlbonyolított kérdésnél nem tudjuk, mi járt pontosan az emberek fejében, amikor igent vagy nemet mondtak rá. Aki azonban azt gondolja, hogy ezzel a dolog el van intézve, és a számokkal nem kell tovább foglalkozni, az nagyot téved. Szociológusként ilyen esetekben azt szoktam mondani: ha abban nem vagyunk is teljesen biztosak, hogy mit mértünk le, valamit biztosan lemértünk. Ott van például a magyarok és a szlovákok közötti óriási különbség az eredményekben. Nincs okunk azt gondolni, hogy a magyarok sokkal rosszabbul értették volna a kérdés tartalmát, mint a szlovákok. Elképzelhető, hogy némileg igen (a nyelvtudásuk miatt), de a fent említett politológiai szakzsargon vagy a mondat nehéz struktúrája a szlovákoknak is értelmezési problémát okozhatott, nem csak a magyaroknak. A 16 százalékpontnyi különbség ráadásul túl nagy ahhoz, hogy csak ennek a módszertani problémának rójuk fel.

Emiatt az a véleményem, hogy ha helyes következtetéseket akarunk levonni az AKO kérdéséből, akkor az elemzésekor ne foglalkozzunk az abszolút számokkal, csak a relatív különbséggel magyarok és szlovákok között. Ne próbáljuk értelmezni, hogy a 72 százaléknyi „igen” választ adó magyar mit is jelent pontosan, mert ez a feltett kérdés bonyolultsága miatt megválaszolhatatlan. Így meg tudunk szabadulni azoktól az állításoktól, melyek szerint a szlovákiai magyarság túlnyomó többsége a demokrácia ellensége, ami egész egyszerűen nem igaz. El tudjuk viszont mondani, hogy az itteni magyarság, amely hosszú ideig a demokrácia legnagyobb hívei közé tartozott az országban, mára az országos átlagnál sokkal inkább vevő az antidemokratikus, vezérelvű megoldásokra.

Miért van ez? Az első ok egészen nyilvánvalóan a ragadós magyarországi példa, ahol az Orbán-kormány hosszú évek óta kommunikálja a hatékony, vezérelvű megoldások kívánatosságát a demokratikus intézményrendszer formális védelmével szemben. Erről a tényről már sok elemzés született, ezért ezt most részletesen nem taglalnám, talán csak annyit tennék hozzá, hogy évről évre erősebbé látszik válni a kormánybarát magyar média jelenléte a szlovákiai magyar térben, ami tovább növeli a magyarországi példa befolyásoló erejét a hazai magyarság körében.

Kitérnék viszont a második okra, ez pedig a szlovákiai magyarságnak az ország demokratikus berendezkedéséhez fűződő pozitív viszonya folyamatos elkopásaként, eltűnéseként írható le. Az 1989 utáni szakaszban a magyarság egyértelműen a demokráciához leginkább pozitívan álló csoportok között szerepelt az országban. A rendszerváltásban a magyar értelmiség és a „magyar utca” egyaránt szerepet játszott, a rendszerváltók közül többen utána a politikába és az ország vezetésébe is bekerültek. Az 1994 utáni MKP részt vett az ország demokratizálásában, és ehhez rendelkezett a szavazói erős mandátumával, támogatásával és egyetértésével. A szlovákiai magyar politika elsődleges narratívája az volt, hogy a közösségünk jogainak támasza a hazai demokratikus ellensúlyok rendszerének megerősítése, illetve az ország nemzetközi integrációja lehet.

Mára ez a nézet teljesen kikopott a közbeszédből. A rendszerváltó magyar politikusok és közértelmiségiek zöme mostanra közéletileg nem aktív, vagy messzire került korábbi nézeteitől. A szlovákiai magyarság politikai képviselete egyre inkább a Budapest – és ezen belül az Orbán-rezsim – felől érkező narratívákra épít, azokból tájékozódik és azokat adja tovább. Ezek pedig arról szólnak, hogy a magyar nép kivételes erő, különleges csoport, amely összefogva mindenkinél erősebb. A szlovákiai magyarság sorsa így nem a demokratikus intézményrendszertől vagy a nemzetközi struktúráktól függ – utóbbiakat ma például elsősorban „Brüsszelként” ismerjük, és rendszeresen az ellenség oldalán tűnnek fel a budapesti történetvezetésben. Jövőnk így Magyarország és a magyar nép erejétől látszik függeni. Erős nép, erős haza, erős jogok a határon túl is. Ilyen klímában logikus, ha valaki igent mond arra, hogy a demokrácia minden szabályának pontos betartása helyett határozottságra és erőre van szükség.

A szlovákiai magyarság emellett érzékeny az országos szlovákiai témákra is. Ma Szlovákiában komoly mértékben megtépázódott a demokratikus intézmények ázsiója. Sokan úgy gondolták, hogy 2020 után kijavíthatók lesznek a szlovák állam – elsősorban az egymást követő Fico-kormányok cinizmusának és opportunizmusának tulajdonított – strukturális hibái, mégpedig a masszív többséggel megválasztott új kormány által. Ehhez képest az elmúlt több mint két évben a demokratikus intézményrendszer további leépülését és megcsúfolását tapasztalhattuk. A parlament mára működésképtelenné és önmaga paródiájává vált, kulcsfontosságú köztisztségek sorába kerültek már első ránézésre is alkalmatlan személyek, a törvénykezési folyamatot Matovič árnyék-miniszterelnök kénye-kedve szerint módosítgatják, sőt ignorálják, a minisztériumokból és az államigazgatásból futnak el az emberek. Ebben a klímában nem csoda, ha országszerte sokan mondják, hogy ennél talán akkor mégis inkább jobb lenne egy erős kezű, kompetens vezető.

Összefoglalva tehát azt gondolom, hogy a nem demokratikus kormányzásra vevők országszerte magas arányának egyik fő oka a lakosság teljes kétségbeesése az elmúlt kormányok tevékenysége miatt. Ez a szlovákokra és a magyarokra egyaránt vonatkozik. A magyaroknál viszont ehhez hozzájárul a korábbi demokratikus elkötelezettségük elpárolgása, helyettesítése a nemzeti narratívával, megerősítve a budapesti kormány ilyen irányú kommunikációjával. Ez okozza azt, hogy – megismételve a fentieket – ha nem pontosan értjük is, mit jelent az AKO ügynökség kérdésére adott 56 és 72 százaléknyi igen válasz, azt biztosan értjük, hogy a magyarok jelentősen feljebb vannak, mint az országos átlag.
Harminc év alatt ide jutottunk. A rendszerváltást követő évtizedekben a hazai demokrácia oldalán álló itteni magyarság mára átesett a ló túlsó oldalára, és az abban legkevésbé bízó csoportok közé került. Ízlés kérdése, hogy ez kinek tetszik, kinek nem. Nekem biztosan nem. Ha változtatni akarunk ezen az állapoton, arra lenne szükség, hogy a szlovákiai magyar politikai közbeszédben újra erőre kapjon a demokratikus út, a demokratikus intézmények melletti elköteleződés. Reményt ezen a fronton az adhat, ha a következő időszakban megtörténik a szlovákiai demokrácia tényleges rekonstrukciója, amire Fico egyik irányba és Matovič más irányba történő túlkapásai után ma nagyon sok ember vágyik országszerte. Ha a szlovákiai magyarság tevőlegesen részt tud venni ebben a rekonstrukcióban, és megtalálja a helyét a demokratikus intézményrendszerben, akkor látok esélyt arra, hogy maga mögött hagyja a népnemzeti erőfitogtatás gondolatát.

A szlovákiai magyarok évtizedeken keresztül voksukkal is tanúbizonyságot tettek demokratikus elkötelezettségükről. Hogy ma ezt közülük sokan máshogy látják, nem természetes folyamat eredménye, hanem az aktuális helyzet leképeződése a politikai nézeteikre. A szlovákiai magyarságnak a demokráciára és a tekintélyelvűségre vonatkozó nézetei nincsenek kőbe vésve, azok alakulása a konkrét politikai cselekvésen múlik. Ezt a meccset azonban már nem a rendszerváltó politikai generáció, hanem a ma politikusai játsszák le.

A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke