R. Nagy Krisztián: Találós kérdés Jenőről

Jenő izgága kisgyerek volt.
Jenő szüleinek keményen kellett dolgozniuk, ezért nem volt mindig idejük és energiájuk Jenővel foglalkozni. Jenő kis testében azonban végtelen energia lakozott, így óránként több tucat csínytevés-sebességgel élte fiatal élete napjait. Amikor Jenő rosszat csinált, a szülei fáradtan rászóltak, ilyet nem szabad csinálni, és ha visszakérdezett, miért, azt mondták: „Mert én azt mondtam”.
Jenő megtanulta, hogy aki felette áll, annak nem kell megindokolnia semmit. A tekintély hatalmat jelent.

Jenő bátor gyerek volt.
Amikor a nagyszülei udvarán játszott, hangosan kiabált. Az utcán sétálva nem zavartatta magát, ha úgy érezte, az orrát volna kedve túrni. Amikor a túlsúlyos komaasszony átjött, megkérdezte tőle, miért ilyen kövér a néni. A nagymamája leszidta. „Mit fognak szólni a szomszédok?” – kérdezte. Amikor rosszat csinált nagyiéknál, a papa szidta le, és azt mondta: „Bezzeg a szomszéd gyerek, a Tóni ilyet nem csinál.”
Jenő megtanulta, hogy a család reputációja a szomszédságban kritikus, egyben törékeny, mint egy kristálytükör. A legbiztosabb az, ha a bátorságod csak a négy fal között gyakorolod, így nem hozhatsz szégyent a nagyiékra.

Jenő szlovákiai magyar volt.
Jenő minden rokona, és minden rokonának minden ismerőse is szlovákiai magyar volt. Amikor Jenő iskolába ment, meg kellett tanulnia szlovákul. Sajnos, úgy tűnik, az iskolában elfelejtették, hogy ehhez meg is kellett volna Jenőt tanítani szlovákul. Az iskola, lévén szlovákiai magyar intézet, úgy gondolta, aki ide jár, már tud szlovákul, ezért nem idegen nyelvként oktatták a szlovákot, hanem a magyar mintájára. Mivel a legtöbb gyerekkel szemben Jenő egy darab szlovák szót sem hallott azelőtt rövidke életében, küszködött a tárggyal. Jenőnek minden felnőtt elmondta, hogy nincs nyelvérzéke. A felnőttek jobban tudják, ez a helyzet, nincs nyelvérzéke, és a szlovákkal szenvedni fog. Később a felső tagozaton elkezdődött az angoloktatás is, szerencsére Jenő ekkor már tudta, hogy nincs nyelvérzéke, és elfogadta, hogy még egy tantárggyal küszködnie kell.
Jenő beletörődött, hogy nem fog nyelveket beszélni.

Jenő átlagos tanuló volt.
Az iskolában a kiemelkedően jól teljesítő diákokat a tanév végén könyvekkel jutalmazták – ezzel bátorítva a már jó tanulókat arra, hogy olvassanak, és maradjanak is jó tanulók. Az átlagosan teljesítők, mint Jenő, nem kaptak a tanév végén semmit. Jenőt otthon megbüntették, ha rossz jegyet kapott (mert nem hülye a gyerek, tehát csakis lustaságról lehet szó), és megszólták, ha jó jegyet kapott (mert, lám, tud a gyerek ha akar, tehát amikor közepesen teljesít, az csakis a lustaság miatt lehet).
Jenő elég okos volt ahhoz, hogy megtanulja, akkor a legjobb neki, ha konzisztensen közepesen teljesít.

Jenő nem volt túl atletikus tinédzser.
A tornaórákat súlylökő alkatú, pocakos, szovjet időkből hátramaradt tanárok tartották. A tornaóra nem hasonlított a többi tanórához, Jenőék nem igazán tanultak ott semmit arról, hogyan kéne fizikailag formában tartaniuk magukat. Volt pár élsportoló, akikkel a súlylökő bácsik és nénik külön foglalkoztak, hogy sportversenyekre lehessen őket vinni, és olcsó aranyozott szobrocskákat és serlegeket hazahozni az iskolának. A többieknek azt mondták: „Fussatok tíz kört, aztán focizhattok!”
Jenő nem volt túl atletikus, és ez így is maradt.

Jenő magányos gimnazista volt.
A középiskola szociális hálója, amilyen lényegtelen, olyannyira összetett. Jenő nem barátkozhatott a sportolókkal, mert ahhoz túl nyámnyila volt. Jenő nem barátkozhatott a rossz tanulókkal, mert mit gondolnának a tanárok…? Jenő nem barátkozhatott a stréberekkel, mert ahhoz túl középszerű volt. Jenő nem barátkozhatott a szlovákokkal, mert nem tudott velük beszélni. Jenő szimpatikusnak találta a hozzá hasonló átlagdiákokat, akik a „számítógép-gyíkok” alkategóriába tartoztak a gimnáziumi hierarchiában, Jenő azonban nem tudott velük videójátékokról beszélgetni, hiszen neki nem volt számítógépe. „Abból nem fogsz megélni, hogy a gép előtt ülsz, és játszol” – magyarázta el neki az apja tömören.
Jenő megtanulta, hogy olyanból nem fog megélni, ami érdekli, miközben a számítógép-gyíkokból mind programozó lett.

Jenő takarékos fiatal felnőtt volt.
Jenő közepesen nehéz fizikai munkába fogott a gimnázium után. Beosztotta mindenét, mert hitelre szép autót vásárolt (kell, hogy autója legyen az embernek arrafelé, és ha már van, legyen szép, mert mit gondolnának a mindenkik…?). Jenő nem tanult meg főzni, mert férfi volt, így olcsó készételeket vásárolt, amikből nagy adagot adtak. Jenő tudta, hogyan kell takarékoskodni, hiszen a szülei/nagyszülei hiánygazdaságok idején nőttek fel, így megtanították neki, a tányéron nem szabad ételt hagyni – az evésnek akkor van vége, ha az asztal üres, nem akkor, ha a gyomor tele.
Jenő megtanulta, hogy lehet egyszerre elhízni és szegénységben élni.

Jenő felnőtt lett.
Jenő nem házasodott meg, mert nem tudta, hogyan kell beszélni nőkkel. Jenő sosem utazott külföldre, mert nem tudta, hogyan kell beszélni a külföldiekkel. Jenő sosem kért fizetésemelést, mert úgy tudta, szerencsés, hogy van munkája. Jenő sosem talált magának hobbit, ami miatt kimozdulhatott volna, mert félt, mit gondolnának róla a szomszédok. Jenő sosem érezte jól magát a bőrében, mert egészségtelen életmódot követett, és eszébe sem jutott, hogy ezen javíthatna.
Jenő már túl öreg ahhoz, hogy új dolgokat tanuljon.

Találós kérdés Jenőről:
Van-e Jenőn sapka?
A válaszokat egy téglára kötözött papírlapon várjuk, behajítva Jenő ablakán.