Miről szól valójában a klímaharc?

Az ilyen kijózanító megállapítások általában vitákhoz vezetnek a „klímaoptimizmus” fontosságáról. A pesszimizmus végül is demotivál. Martin Luther King is arról beszélt, hogy van egy álma, nem pedig egy rémálma, amikor a gyermekei elképzelt jövőjéről szólt.

Többnyire csatlakozom az optimizmust sürgető hangokhoz. A tiszta energia térhódításának gyorsuló üteme biztató, miként az is, hogy fokozatosan megjelennek a pozitív társadalmi-gazdasági visszacsatolások, amelyek ellensúlyozzák az éghajlati fordulópontokhoz kapcsolódó negatív hurkokat. Mégis, bár a tiszta energia felszálló ágban van, a világ összességében rossz irányba halad: az üvegházhatású gázok globális kibocsátása továbbra is növekszik.
És akkor: hogyan beszéljünk az előttünk álló kihívásról, miközben ez a két dinamika ellentétes irányba mutat?

Az egyik válasz az, hogy beszélnünk kell a kockázatok és a bizonytalanságok nyelvét. Nem is olyan régen azok, akik szerint semmi szükség nem volt lépéseket tenni az éghajlatváltozás megállítására, szívesen játszottak rá a bizonytalanságainkra. A „kétségek­kel kereskedők” – marginális pályákra szorult tudósok és a fosszilisenergia-ipar egyéb kiszolgálói – szívesen hangsúlyozták az átfogó, globális tudásunk hiányát, hogy megkérdőjelezzék az ember okozta éghajlatváltozással kapcsolatos egyre erősödő konszenzust. Nekik a bizonytalanság a barátjuk volt. De mindenki más számára ez az első számú közellenség. A nem ismert és az előre nem ismerhető tényezők miatt vált a klímaváltozás ilyen sürgető problémává.

Az elmúlt néhány évtizedben az éghajlattudomány és a közgazdaságtan fejlődése segített számszerűsíteni az éghajlattal kapcsolatos több bizonytalanságot. Az előrelépés egyszerre volt hasznos és riasztó, mert tovább hangsúlyozta, mennyire veszélyesek is ezek.

Mindenekelőtt megérthettük, hogy nemcsak azért van szükség határozott intézkedésekre, hogy a viszonylag lassan felfelé haladó átlagok ne növekedjenek tovább, hanem – ami még fontosabb – hogy a bizonytalan tényezőket lehetőség szerint kordában tudjuk tartani. Az egész problémakör az árvizek, az aszályok, az erdőtüzek és más szélsőséges éghajlati jelenségek miatt olyan költséges. Ezzel szemben az olyan klímapolitikai döntések, amely kezelni tudnák a szélsőséges időjárási hatások extrém tartományait, nagy sikernek lennénnek tekinthetők.

Néha ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy biztosítást kell kötni a legrosszabb eshetőségek ellen. A biztosítási feltételek például arra késztetnék az ingatlantulajdonosokat, hogy számoljanak az árvizek és az erdőtüzek költségeivel, amikor eldöntik, hol szeretnének lakni. Ahogy az ingatlanbiztosítások ára emelkedne a katasztrófaveszélyes területeken, a biztosítási feltételek nagyon hatékonyan ösztönöznék az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást.
Hasonlóképpen, az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiaforrásokba való befektetések gyakran a rugalmasságba – és ezáltal a bizonytalanság csökkentésébe – való befektetésként írhatók le. Az átlagos karbonlábnyom csökkentését meg kell becsülni, és megfelelően jutalmazni kell. Meglehet, napelemeket szerelünk fel a tetőre, akkumulátort használunk tartalék energiatárolóként, vagy hőszivattyúra és indukciós tűzhelyre váltunk – a legnagyobb megtérülést szélsőséges körülmények között tapasztalnánk meg, illetve adott esetben éppen a szélsőséges körülmények elkerülése lenne az eredmény.

A napelemek és az akkumulátorcsomagok gondoskodnak róla, hogy akkor is égjenek a lámpák, ha a hálózat a szélsőséges időjárás miatt összeomlik. Hasonlóképpen, a hőszivattyú és az indukciós tűzhely lehetővé teszi, hogy elzárjuk a gázt, és függetlenítsük magunkat a jövőbeni gázellátási sokkoktól, ami aztán közvetlen hatással lesz a fűtési költségeinkre is. (A villanyszámlán keresztüli közvetett hatás értelem szerint a napelemekre és az akkumulátorokra utal vissza, és tovább erősíti a teljes villamosenergia-hálózat szén-dioxid-mentesítésének a sürgősségét.)

A napelemes és a teljesen elektromos berendezések ára idővel csökkenni fog, míg a földgáz- és olajpiacon továbbra is ingadozás várható a geopolitika és a világgazdaság szeszélyei szerint. A „fosszilfláció” (vagyis a fosszilis energiaforrások árának általános és tartós emelkedése) a legbiztosabban úgy előzhető meg, ha teljes mértékben lemondunk a fosszilis tüzelőanyagokról.

Ami érvényes az ingatlantulajdonosokra, az érvényes az egész gazdaságra is. A fosszilis tüzelőanyagoktól való kisebb függés kisebb bizonytalanságot jelent. Igaz, a tiszta energiára való átállás olyan potenciálisan kritikus nyersanyagokra is támaszkodik, mint a réz, a lítium és más ásványok. De alapvető különbség van ezek és a fosszilis tüzelőanyagok között. Egyrészt, a tiszta technológiákba kerülő több millió tonna anyag még mindig nagyságrendekkel kevesebb, mint az évente elégetett több milliárd tonna fosszilis tüzelő. Másrészt, az is valószínűsíthető, hogy egyre jobb technológiák egyre alacsonyabb költségekkel fognak megjelenni, ahogy gyorsan felkapaszkodunk a tiszta energia technológiai megoldásainak a tanulási görbéjén.

A kibontakozó trendek óvatosan optimista kilátásokat engednek a tiszta energia jövőjével kapcsolatban. De rengeteg akadályt kell még leküzdeni, ezek közül nem egyet pedig a fosszilis lobbi állít elénk, ahogy megpróbálja késleltetni az elkerülhetetlent. A klímaváltozással járó fájdalom és pusztítás nagyja még csak most következik. A dolgok rosszabbra fordulnak, mielőtt javulnának.

De még ha nem tudjuk is megakadályozni az éghajlatváltozást, mérsékelhetjük a hatásait a vele járó bizonytalanságok minimalizálásával. Ezeket a bizonytalanságokat annak kell elfogadnunk, amik: vészjelzések, hogy megelőzzük a legrosszabbat. Az éghajlati kockázat egyben pénzügyi kockázat, az éghajlatváltozás elleni fellépés pedig tulajdonképpen biztosítási kötvény – egyéni szinten, vállalati szinten és globálisan.

Gernot Wagner
A szerző osztrák–amerikai klímaügyi közgazdász, a Columbia Business School oktatója

©Project Syndicate