Merre tovább, Benini bronzok?

A brit katonák által 1897-ben, a történelmi Benini Királyság (a mai Nigéria déli részén fekvő Edo állam) elleni rajtaütés során zsákmányolt műtárgyak – főként szobrok és domborművek, illetve táblák, összesen több ezer darab – visszaszolgáltatásáért indított kampány márciusban vett váratlan fordulatot, amikor Muhammadu Buhari leköszönő nigériai elnök II. Ewuare benini obát, vagyis Edo törzsi királyát nyilvánította a műtárgyegyüttes jogos tulajdonosának. Buhari bejelentése váratlanul érte és megdöbbentette a németországi, amerikai és nagy-britanniai múzeumokat, és tovább késlelteti a bronztárgyak visszaadását. Ami még ennél is rosszabb, az elnöki nyilatkozat az egész folyamat, valamint a már visszaküldött szobrok és táblák privatizációjával fenyeget, és ezzel számos hasonló, folyamatban levő tárgyalást sodor veszélybe.

Első pillantásra az összefüggések zavarosnak tűnhetnek. De ha közelebbről nézzük, egy bonyolult történetre derül fény, amely fontos tanulságokat kínál az ellopott nemzeti kincsek visszaszolgáltatását szorgalmazó globális mozgalom számára.

Miután a brit gyarmati erők kifosztották az egykori Benini Királyság fővárosa (Benin város) királyi palotáját, az elrabolt műtárgyakat Angliába szállították, ahonnan rövidesen európai és amerikai múzeumokba és magángyűjteményekbe kerültek. Nigéria évtizedek óta kampányol a visszatérésükért, s egészen a közelmúltig úgy tűnt, a folyamat lassan a kielégítő végkifejlet felé tart.

Noha továbbra is kétséges, hogy Európa és Amerika hajlandó-e visszaadni a gyarmati korszakban elrabolt vagy illegálisan megszerzett kincseket, kérdés az is, hogy egyes országok hajlandók-e betartani a visszaszolgáltatás fejében vállalt kötelezettségeiket. Buhari bejelentése megsértette a Benini bronzok visszaadásáról szóló megállapodás feltételeit. A fejlemények pedig joggal aggasztják a politikusokat, a múzeumi intézmények tisztségviselőit és a művészettörténészeket mindazokban az országokban, amelyek éppen a műtárgyaik jövőbeli hazatéréséről tárgyalnak.

2022 decemberében Németország – nem kis feltűnést keltve – visszaadta a bronztárgyak egy részét Nigériának. Annalena Baerbock külügyminiszter és Claudia Roth kultúráért és médiáért felelős államminiszter Abujába utazott, ahol 20 szobrot adtak át magas rangú nigériai tisztviselőknek, nyilatkozatukban kiemelve, hogy az aktus célja a múlt sebeinek a begyógyítása és a két ország közötti bizalom erősítése. Nigéria számára az esemény legalább részleges betetőzése volt a nemzeti kincsek  visszaszerzésére irányuló több évtizedes erőfeszítésnek.

Az aláírt megállapodás értelmében Edo államnak – mint a Benini bronzok elismert tulajdonosának – egy múzeum felépítése lett volna a feladata, ahol a tárgyakat szakszerűen gondoznák és a nyilvánosság elé tárnák, Németország pedig több millió eurót ígért a múzeum létrehozásának a támogatására. Ám Buhari bejelentése megzavarta ezeket a terveket. A váratlan fordulat aggodalmat keltett, hogy a műtárgyak nagy része a feketepiacon köthet ki.

Aggályos az is, hogy az obának van-e egyáltalán bármilyen erkölcsi jogalapja a Benini bronzok birtoklására. A 18. és 19. század során II. Ewuare ősei aktívan részt vettek a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben: levadászták a szomszéd törzsek tagjait, majd réz- és bronzmanillákért cserébe európai kereskedőknek adták el őket. (A manilla félhold alakú, a végén kiszélesedő karperec volt, a rabszolga-kereskedelem egyik alapvető valutáját jelentette – a szerk. megj.) Ezt a nyersanyagot használták fel később a szobrok és emléktáblák öntéséhez. Ezért egyesek szerint ha bármely csoportnak egyáltalán joga fűződik a műtárgyakhoz, akkor azok az oba és csapatai által eladott egykori rabszolgák leszármazottai. A New York-i székhelyű Restitution Study Group például azt a megoldást szorgalmazza (legalábbis a műtárgyegyüttes Amerikába került részével kapcsolatban), hogy a bronzok maradjanak ott, ahol jelenleg is vannak. Ezzel biztosítanák, hogy a „jogos tulajdonosok” – a rabszolgák leszármazottai, akik jelenleg nagyrészt Amerikában élnek – megtekinthetik a „tulajdonukat”.

Németország és Nigéria nyilvánvalóan úgy döntött, hogy lényegében figyelmen kívül hagyja ezeket a történelmi körülményeket. Az érdekelt feleknek – ide értve a német és a nigériai kormányt, a kurátorokat, a visszaszolgáltatást szorgalmazó csoportokat – nincs közös narratívájuk az elrabolt műtárgyakhoz fűződő jogi és erkölcsi kérdésekben, és jelentősen különböznek a történelem adott szakaszához kapcsolódó  értelmezéseik is.

Ami még rosszabb, Németország és Nigéria szándékosan átpolitizálta a Benini bronzok átadását. Kezdetben a gesztus könnyű győzelemnek tűnt Baerbock és Roth számára, akik mindketten a Zöld Párt tagjai. A műtárgyak visszaszolgáltatásában benne volt a lehetőség, hogy kellemesen elringatja a felső középosztálybeli választóik posztkoloniális lelkiismeretét, emellett Németország szerez magának egy jó pontot Afrika legnépesebb országában és legnagyobb piacán. Ehelyett az egész ügy a felelősség és a politikai dilettantizmus kérdését vetette fel, és heves vitát generált a Bundestagban.

Nigériában a márciusi elnökválasztást megelőző időszakot a feszültség fokozódása jellemezte. Miközben a helyi politikusok közül többeknek jól jött volna a Benini bronzok visszaszerzésével járó hírverés, konfliktus alakult ki Edo kormányzója és obája között. Az oba közelebb áll Buharihoz, aki mandátuma lejárta előtt igyekezett rendezni a régi adósságait. Míg Németország nem számolt Nigéria politikai instabilitásának eredendő kockázataival, és elhanyagolta a megállapodás bebetonozását, addig Nigéria nem tud mit kezdeni a saját történelmi szerepével a rabszolga-kereskedelemben.

Mivel több hasonló ügyben jelenleg is zajlanak a tárgyalások, illetve az átadás már folyamatban van, a Benini bronzok ügye fontos tanulságokat kínál. Először is, a tárgyaló feleknek az 1970-es UNESCO-egyezményre kell támaszkodniuk, amely rögzíti a kulturális javak behozatalának, kivitelének és átadásának a kereteit. Az UNESCO 1945-ös megalakulása óta gazdag tapasztalatokra tett szert bonyolult és érzékeny kulturális cserék menedzselésében, így alkalmas arra, hogy egyensúlyba hozza az összes érdekelt fél érdekeit. Másodszor, a pártatlan közvetítők kulcsfontosságúk a politikai opportunizmus megelőzésében. Az egyik megoldás az lenne, ha az UNESCO-t jelölnék ki a kulturális műtárgyak visszaszolgáltatásáról szóló tárgyalásokat és a vonatkozó megállapodások teljesítését felügyelő testületnek. Ez összhangban állna az UNESCO jelenlegi, a világörökség őreként betöltött szerepével, és megakadályozná, hogy szűk nemzeti érdekek aláássák a folyamatot. Ha a komplex kulturális cseréket egy megbízható, semleges közvetítőre bízzuk, elkerülhetjük az olyan baklövéseket, mint amilyen a Benini bronzok elhibázott visszaszolgáltatása volt.

Helmut K. Anheier
A szerző a berlini Hertie School szociológiaprofesszora, a UCLA Luskin School of Public Affairs oktatója

©Project Syndicate