Magyarország tragédiája III.

Szűk 11 éve terjedelmes írásban foglalkoztam a zsákutcás magyar „fejlődés” egyik legfontosabb problémájával: a józan, középjobb gazdasági reformvonal teljes eltűnésével a magyar politikából. Ezt követte négy éve a következő, aggódó cikk („Magyarország tragédiája II”), amely emellett már azt is kénytelen volt megállapítani, hogy az Orbán-kormányok a demokráciát is leépítik. A helyzet azóta tovább romlott. A gazdasági jobbközép reformvonal továbbra is csak nyomokban lelhető fel, a demokrácia leépítése pedig folytatódott, mára Magyarország nemzetközileg is látványosan elszigetelődött, Putyin utolsó csatlósává, pária állammá vált az Európai Unión (EU) belül, még legközelebbi visegrádi szövetségesei, a lengyelek is eltávolodtak tőle.

Döbbenetes, hogy mindennek alig van hatása a Fidesz támogatottságára, így a kormánypárt újra az esélyesebb félként fut neki a parlamenti választásnak, már negyedszer. Az állami propagandagépezet és a kormánypárti médiabirodalom által hipnotizált hívek túlnyomó többségét, úgy látszik, semmi sem tántoríthatja el.

Orbánnak sikerült egy párhuzamos valóságot teremtenie, amelyben egyik fölényes győzelmet aratja a másik után, jórészt kitalált ellenfelei felett: újra és újra legyőzi Brüsszelt, Sorost és a hálózatát, a migránsokat, a baloldalt meg a libernyákokat (a sor szabadon és hosszan folytatható), megvívja a rezsiharcát és szabadságharcát, majd 12 év háborús retorika után békegalambbá változik, és az ellenzékét vádolja azzal, hogy háborúba akarja rángatni Magyarországot. És a hívek ezt is beveszik, nincs az a mennyiségű 180 fokos fordulat, ami megingatná a tábort. Ebben a közegben már nincs semmiféle racionalitás, számonkérés, a korábbi tervekkel, ígéretekkel való szembesítés, kétkedésnek helye nincs. Helyette maradt a kollektív amnézia, társadalmi szintű Stockholm-szindróma meg a vakhit a vezér képességeiben. Magyarország egyre inkább következmények nélküli ország.

A valódi kihívások már keményebb dió

Pedig az ország állapota és a választók pénztárcájának vastagsága nem a Fidesz-médiában megvívott győzedelmes harcoktól függ, hanem a valós kihívásokra adott válaszoktól. S ezeket is jó régiós összehasonlításban szemlélni a hasonló adottságú versenytársakkal. Itt a következő kép rajzolódik ki: Orbán és a Fidesz gyakran jól látja a problémákat, és helyes, de legalábbis legitim célokat követ, például a népességfogyás lassítása, az államadósság csökkentése, az exportpiacok diverzifikálása vagy a gazdaság versenyképességének javítása. Aztán bombasztikus nevekkel és médiakampánnyal tálalják a dolgokat: demográfiai súlypontú kormányzás, adósságellenes harc, keleti nyitás, Széll Kálmán Terv stb. Az eredmény legtöbbször kudarc, Magyarország még a régióban is a sereghajtók közé süllyed, de ezt is sikerként tálalják, és a sikereken felbuzdulva meghirdetik a folytatást (déli nyitás), vagy még nagyobbat mondanak, jó távoli, 2030-as határidőkkel. A számonkérésre, kritikára való reagálás Orbán felcsúti kisvasútról szóló kijelentésének jegyében szól: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.”

De nézzük a tényeket. A természetes fogyás (halálozások mínusz születések száma) 2010 óta, a három Orbán-kormány egy tucat évében félmillió fő volt, miközben Magyarország lakossága összesen 325 ezer fővel fogyott, és 9,7 millió alá csökkent a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) szerint. Vagyis a döbbenetes mértékű természetes fogyást csak a bevándorlás (igen a „migránsok”) ellensúlyozta némiképp, de a migrációs többlet is csalóka lehet, hiszen a nagyszámú külföldön dolgozó, élő magyar állampolgár többségének még van magyarországi állandó lakhelye, így egyelőre nem került ki a magyar statisztikákból, de egy részük nem fog visszatérni. Így könnyen lehet, hogy a tényleges fogyás a félmillióhoz lesz közelebb. (Csak az Egyesült Királyságban – a brexitet követően – 161 ezer magyar állampolgár kért tartós letelepedési engedélyt tavaly év végéig.)

2017-ben Orbán még azt mondta, hogy népességfogyást nem migrációval, hanem a családpolitika erősítésével kell megoldani, meg azt, hogy a demográfiai programmal a népességcsökkenés lassítását, megállítását, majd a népesség számának növelését, a biológiai reprodukciót akarja elérni a kormánya, amelynek gazdaságpolitikája középpontjában ezért a demográfiapolitika áll. Nos, a valóságban a népességfogyás nem lassult, hanem gyorsult, holott migrációval is próbálják megoldani. Demográfiai fronton egyetlen területen van érdemi javulás, az ún. teljes termékenységi mutató (az egy anyára jutó gyermekek száma) számottevően nőtt, 1,6 közelébe, de továbbra is messze van a 2,1-es ún. reprodukciós szinttől – ennek eléréséhez az Orbán által (2018-ban) kitűzött céldátum, 2030, ami teljesen irreális, jelenleg a termékenység egyetlen európai országban sem éri el ezt a szintet. Az már más kérdés, hogy a bekövetkezett javulás mennyire a kormányzati politikák eredménye, a termékenység emelkedése ugyanis az egész KKE régióra jellemző tendencia. 2019-ben (az unió statisztikai hivatalának az Eurostatnak ebből az évből valók a legfrissebb adatai) a magyar termékenységi mutató még mindig a harmadik legalacsonyabb volt a térségben a lengyel és a horvát után.

Egy dolgot azonban valószínűleg jelentős mértékben előmozdítottak a családtámogatási politikák: a lakóingatlanok árának drasztikus emelkedését. 2015 óta ezek több mint megduplázódtak, és az Eurostat adatai szerint ez volt a legnagyobb mértékű növekedés az egész EU-ban. Az aligha lehet független attól, hogy a családtámogatási pénzek nagy része ingatlanvásárlásra, felújításra ment.
A népességfogyást az utóbbi két évben jelentősen megemelte a koronavírus okozta többlethalálozás is. Természetesen ez Európában szinte mindenhol így volt, csakhogy nem mindegy, mekkora mértékben. Orbán 2020 szeptemberében még azt mondta, hogy a védekezés sikerét a halálesetek és a megmentett életek számában lehet mérni. Ezek után a csaknem 46 ezer halottat aligha teszik ki a kirakatba, a hivatalos adatok szerint a Covid-19 miatti magyar lakosságarányos halálozás a negyedik legmagasabb volt az egész világon. Igen, sokszor a hivatalos adatok pontatlanok, ezért jobb a többlethalálozást nézni, de Magyarország itt is az első 20 között van (az élbolyt egyébként a posztszocialista országok alkotják). A példaként oly sokat emlegetett szomszédos Ausztriában a lakosságarányos többlethalálozás a magyar szintnek kevesebb mint a fele volt – ennyit tesz az egészségügyi rendszerek fejlettségének és a járvány elleni védekezés hatékonyságának a különbsége.

Versenyképességben sereghajtó, demokráciában (hátulról) első

A 2011-es Széll Kálmán Terv szerint a közszféra adóssága a GDP 50 százaléka alá csökkent volna 2018-ra, ehelyett újra 80% körül van, ugyanott, ahol 2010-ben, amikor Orbánék átvették a kormányrudat (és államcsőddel ijesztgettek). Közben sikerült elvesztegetni 12 évet, és felélni 10 milliárd eurónyi, a GDP 10 százalékának megfelelő, 3 millió magyar dolgozótól elkonfiskált második pilléres magán-nyugdíjpénztárnyi vagyont. Figyelembe véve a választási osztogatás miatt teljesen elszabadult államháztartási hiányt, és az ukrajnai orosz agresszió miatt várható gazdasági lefékeződést, a magyar államadósság idén jó eséllyel minden korábbi rekordot megdönthet. Ezzel akár az élre is törhet a régióban, mivel 2021 harmadik negyedévében csak a horvát GDP-arányos államadósság volt picivel magasabb, de az épp csökkent.

De vessünk egy pillantást a sokat hangoztatott versenyképességre is. Az EU-hoz 2004-ben csatlakozott posztszocialista államok (V4-ek, baltiak, Szlovénia) közül Magyarország utolsó helyen állt a svájci világgazdasági fórum (WEF) 2019-es versenyképességi rangsorán és a Világbank vállalkozói környezetet vizsgáló összesítésében (Doing Business 2020). Hátulról a harmadik volt az IMD 2021-es globális versenyképességi rangsorán (Szlovákia és Lengyelország előtt). Azoknak, akik kapásból rávágnák, hogy kit érdekelnek ezeknek a Soros-hálózathoz tartozó szervezeteknek a kamu elemzései, íme egy idézet a második Orbán-kabinet (Matolcsy György által vezetett) Gazdaságfejlesztési Minisztériumának honlapján 2011 végén közzétett Magyar Növekedési Tervből.

„A Versenyképességi Program azt a középtávú célt tűzi ki, hogy a három legelfogadottabb nemzetközi versenyképességi rangsorban (IMD, WEF, Doing Business) Magyarország három éven belül a legjobb 15 EU-tagállam – és ezzel egy időben a 3 legjobb kelet-közép-európai EU-tagállam – között legyen.”
Az amerikai Heritage Foun­dation gazdasági szabadságot vizs­gáló 2022-es rangsorában a fenti versenytársakon kívül még Bulgária, Horvátország és Románia is megelőzte Magyarországot, így itt abszolút régiós sereghajtó, a kanadai Fraser Institute hasonló, 2021-es világranglistáján hátulról a negyedik a régióban (Szlovénia, Horvátország és Lengyelország van mögötte). A Transparency International Korrupció Érzékelési Indexe szerint az elmúlt pár évben Magyarország általában Bulgáriával és Romániával osztozott az uniós utolsó helyeken, a legutóbbi, 2021-es ranglista szerint Bulgária után az EU második legkorruptabb tagállama volt.

A Freedom House legutóbbi elemzései szerint Magyarország egyedüli EU-tagként került a „részben szabad” kategóriába, vagyis az unió legkevésbé demokratikus országa. Ugyanezen szervezetnek az átalakuló (volt szocialista) országokat elemző jelentéseiben („Nations in Transit”) Magyarország ugyancsak az egyedüli EU-tag, ami már nem fért be a „részben konszolidált demokrácia” fogalmába sem, és hibrid rendszerként jellemzik (a demokrácia és autokrácia közötti elhelyezkedésére utalva). Magyarország a német Bertelsmann Alapítvány (a demokratikus és sza­badpiaci átalakulást vizsgáló) Transzformációs Indexei szerint is utolsó az EU átalakuló államai között. A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadságról szóló indexe szerint az utolsó előtti helyen áll az EU-ban, csak Bulgária van mögötte – ez egyébként a 180 vizsgált országból a 92. helyezést jelenti, egy sor harmadik világbeli, köztük afrikai ország is megelőzi. A fentieket figyelembe véve talán nem túlzás sem balkanizációról, sem eredménytelenségről beszélni.

Elmondhatjuk, hogy Orbánék harcoltak a népességfogyás ellen, és a népességfogyás győzött, harcoltak a koronavírus ellen, és a koronavírus győzött, harcoltak az államadósság ellen, és az államadósság győzött, harcoltak a versenyképességért, de nem jött össze, harcoltak az exportpiacok diverzifikálásáért, de a keleti nyitás teljes csőd lett. Harcoltak a korrupció ellen… illetve, elnézést, nem is (vö. Lánczi András: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”). Összegezve, a valós kihívásokkal szembesülve a kormány rendre megbukik, a saját maga által kitűzött célokat is képtelen elérni. A populista autokraták ezzel persze világszerte gyakran így vannak, ha nem a saját maguk által teremtett ellenségekkel harcolnak a saját médiaterükben.

Vannak eredmények is

Kétségtelenül vannak eredmények is, bár a régiós összehasonlítás ezek jó részét zárójelbe teszi, de mivel nem a Fidesz-média módjára működöm, leírom őket. A legnagyobb előrelépés a foglalkoztatottság terén történt, bár az ígért egymillió munkahely nem jött össze, illetve nem tíz év alatt, itt olyan nagyságrendi változás történt – mintegy bő 800 ezer új foglalkoztatott –, ami nem csak Fidesz-propaganda. Bár belesegít kicsit a közmunka meg a külföldi átmeneti munkavállalás is, de tény, hogy a foglalkoztatottsági ráta a régióban kiemelkedően magas, a cseh szint után a második legmagasabb lett Magyarországon, valamivel meghaladva a lengyelt és a szlovákot, meg az EU-27 átlagát is.

Az elmúlt pár évben a gazdasági növekedés is viszonylag magas volt, akárcsak az átlagbérek emelkedése, és a minimálbért is lendületesen emelte a kormány, de a régió egészében is nagyjából ez történt. Ezért Magyarország nem tudott „kilőni”, az egy főre eső vásárlóerőre vetítve mért GDP tekintetében, továbbra is előtte van Csehország, Szlovénia, a baltiak meg Lengyelország, visszaelőzte viszont Szlovákiát, azonban egyre jobban felzárkózott mögé Románia. Hozzá kell tenni, hogy az Eurostatnál komoly gondok vannak a vásárlőerő-paritás kiszámolásával, Szlovákia esetében visszamenőleg revidálták az adatokat, így nemcsak Magyarország, de Románia is megelőzte, ami nem túl életszerű. Mindenesetre, ha a magyar előzés valós is, csak az történt, hogy visszaelőztek egy olyan országot, amelyet három cikluson, 12 éven át vezetett, egy autokrata hajlamú, a baloldali demagógiát az idegengyűlölettel vegyítő, egyetlen reformot meg nem valósító, mérhetetlenül korrupt maffiaállamot teremtő garnitúra (a Robert Fico vezette Smer-SD és szövetségesei). Ez azért nem nagy dicsőség.

A gond ott van, hogy a magyar kormánymédia kizárólag a fenti sikerekről számol be, és a kedvezőtlen összehasonlításokat már nem köti a hírfogyasztó orrára. Például, hogy már a nagy inflációs hullám előtti években is Magyarországon volt a legmagasabb a pénzromlás mértéke az EU-ban, hogy a magyar forint a régió egyik leggyengébben muzsikáló valutája, hogy a pedagógusbérek már Romániában is magasabbak, mint Magyarországon, hogy a magyar háztartások egy főre jutó végső fogyasztása (vásárlóerő-paritáson számolva is) a második legalacsonyabb az unióban Bulgária után. Nyilván a fent említett kudarcsorozatot sem igen ragozzák.

Azt sem fogja senki elmagyarázni, hogy a növekedés fenntarthatatlan, mert újra gyors eladósodáson alapul, meg az elszabaduló energiaárak miatt a rezsicsökkentés is egyre inkább az, és a választások után (bárki kerüljön is hatalomra) komoly korrekció kell – igen, ez megszorítást jelent.

Végleges (és végzetes?) elszigetelődés

Röviddel a 2022-es választás előtt előállt az a kivételes helyzet, hogy az Orbán által kiépített rendszer elkezdett ráomlani teremtőjére – teljes összeomlás nincs, valószínűleg nem is lesz, de elég jelentős rogyadozás van. Ezt jórészt a hívek is érzékelik, mert majd kiszúrja a szemüket. A legelkötelezettebb Fidesz-szavazókét leginkább. Láthatják az egészségügy valóságos állapotát, hogy sokszor településükön évek óta betöltetlen a háziorvosi praxis, a 400-as szintig gyengülő euró–forint árfolyamot, az elszálló árakat. Szembesülnek vele, hogy 700 forint felett lenne a benzinár, de mivel a kormány 480-ban maximalizálta ezért sok helyen hiány van. (Hurrá, visszatért a jó öreg szocialista árhivatal és a hiánygazdaság!) Sokszor ők kapják a közmunkásbért, a minimálbért, az ő gyerekeik kénytelenek Nyugatra távozni a jobb megélhetésért.

Ha nem fordítják el a fejüket, láthatják a korrupt helyi fideszes kiskirályok működését is, az urizálást, meg az oligarchák tollasodását, meg a képmutatást (Borkai és Szájer botrányai). Mert a bulvár is megírja, megmutatja, arról nem is beszélve, hogy még mindig országosan is elérhetők a független médiák (s ehhez nem kellenek számítógépes ismeretek sem).

És valamit érzékelhetnek a kül­ügyi összeomlásból is. Annyi azért leeshet, hogy először volt a „ruszkik, haza”, aztán Orbán lett Putyin legnagyobb haverja, Brüsszel meg a gonosz, most meg Putyin megtámadta Ukrajnát, és még sok fideszes is azt mondja, hogy agresszor, meg újra „ruszkik, haza”, Brüsszeltől meg mégis kérjük a hitelt is – szóval valami nem stimmel. A kérdés az, mindez elég-e ahhoz, hogy a tábor legalább tizede, huszada elbizonytalanodjon, vagy inkább maradnak a kényelmes párhuzamos valóságuk hazugságai között. Továbbá, hogy az alibisták, közömbösek meg tétovázók legalább egy része tíz percet törődjön az ország sorsával, hogy a kiszolgáltatottak legalább töredéke megmakacsolja magát. Ha nem, akkor Magyarország tovább halad a diktatúra felé, kifelé az EU-ból, keletre, folytatódik a leszakadás.

Az ellenzéknek egyre nehezebb lesz nyerni, a kilátástalanság nő. Ha kisebb csoda folytán Orbán veszít, akkor is az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy legkésőbb négy év után diadalmasan visszatér, mert olyan rendszert teremtett, olyan aknamezőt hagy maga után, és annyi hatalmat meg pénzt szervezett ki a sajátjaihoz, ráadásul nemzetközileg is súlyos válsághelyzet van. És ennek szinte semmi köze az ellenzékhez. Igen az távol van a tökéletestől, de ha csupa angyalból meg zseniből állna, akkor sem menne sokkal többre. Megint az lenne az igazságos, ha folytatódna a rendszer ráomlása a Fidesz fejére – egyétek meg, amit főztetek alapon, de ebben nagyon sok a kockázat, gátlástalanságukat figyelembe véve. Félek leírni, de lehet, hogy Magyarország végleg elveszett, vagy legalábbis nagyon hosszú időre.

Kívülről nézve talán jobban látszik, hogy kormánya mennyire elszigetelődött. A hintapolitika oda vezetett, hogy a demokratikus világban úgy tekintenek rá, mint Putyin utolsó csatlósára az EU-ban, Putyinék meg úgy, mint egy hivatalosan is ellenségessé nyilvánított országra. Két szék között a pad alá estek, a keleti nyitás teljes kudarc, a remélt gazdasági haszonnak annyi, alighanem Paks II-nek is (ami persze nagyon is jó hír az országnak). Az Orbán által sztárolt, vagy inkább autokrata példaképei által vezetett országok most omlanak össze: Erdoğan Törökországában 50 százalék feletti az infláció, Oroszország teljes gazdasági összeomlás elé néz. S ezt a magyar közvélemény jó része, főleg a „fideszes”, alig érzékeli. Ha mégis, akkor is fontosabb neki az átlátszó módon 12 év ígérgetés után odaadott 13. nyugdíj, a fenntarthatatlan rezsiharc meg a hazug párhuzamos álomvilág. Fontosabb, mint a szabadsága, jó híre, történelmi hagyománya és most az ukránok vére is. Magyarország tragédiája itt és így folytatódik. Nem örömteli látvány.

A szerző politológus, közgazdász, a pozsonyi Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Magyar Fórum alelnöke