Lengyel és szlovák lecke az illiberális demokráciákról

Mindkét választáson rekordszintű volt a részvétel. Lengyelországban a szavazásra jogosultak közel 73%-a szavazott – ez a legmagasabb arány a kommunizmus bukása óta. Szlovákiában a részvételi arány 68,5 százalék volt, 1998 óta ennyien nem járultak az urnákhoz.

Ha a Donald Tusk volt lengyel miniszterelnök vezette ellenzéki Polgári Platformnak sikerül megalakítania Lengyelország következő kormányát, akkor odahaza a PiS által megválasztott elnök által megtestesített populizmus visszaszorítása lesz a legnagyobb kihívás. Ami a külpolitikát illeti, a Tusk-kormány nyilvánvalóan megerősítené Ukrajna diplomáciai támogatását, és az Európai Unióval való kapcsolatok javítására összpontosítana, különösen az olyan kulcsfontosságú tagokkal, mint Németország és Franciaország. Lengyelország visszatérése a demokratikus szövetségbe helyreállítaná a  nemzetközi imázsát és megerősítené a befolyását Európában.

Ezzel szemben Fico szlovákiai visszatérése két fő okból ad okot aggodalomra: az egyik az a törekvése, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök stratégiáját követve meg akarja szilárdítani az állam és kulcsfontosságú intézményei feletti ellenőrzést, a másik pedig Szlovákia valószínű eltávolodása az egykori nyugati irányultságú külpolitikától.

Fico első direktívája – az Ukrajnába irányuló fegyverszállítmányok leállítása – inkább szimbolikus lépés volt, mint valós következményekkel járó döntés. Szlovákia nagyrészt kimerítette a készleteit, már korábban mindent elküldött Ukrajnának, amit lehetett. Mindazonáltal Fico oroszbarát álláspontja arra enged következtetni, hogy az új kormány halogathatja az Oroszország elleni új EU-szankciók végrehajtását, és az Egyesült Államokkal kötött védelmi megállapodások újratárgyalása is cél lehet. Ficónak azonban mindkét esetben óvatosan kell lavíroznia, hiszen Szlovákia továbbra is függ az EU kohéziós alapjaitól és a NATO biztonsági garanciáitól.

Tekintve, hogy Fico csekély különbséggel nyerte meg a választást, kicsi az esély, hogy megismételje Orbán illiberális modelljét. Orbánnak és a Fidesznek nemcsak abszolút parlamenti többsége van, hanem rezsimjét a keresztény-nacionalista-konzervatív állam tekintélyelvű víziója támasztja alá, amelyet egy viszonylag homogén és engedelmes polgárság támogat. Ezzel szemben Ficónak nincs világos elképzelése Szlovákiáról, már azon túl, hogy saját hatalma megerősítésére és személyes gazdagodásra törekszik.

Nyilvános megnyilatkozásaiban Fico hol az oltásellenesek szószólójának mutatkozik, hol a Kreml-párti propagandát mondja fel, illetve NATO- és Amerika-ellenes jelszavakat hangoztat – bármilyen szélsőséges álláspont megteszi, ha az elég vonzó a megkeseredett és elidegenedett szavazóbázisa számára. De tettei gyakran azt mutatják, hogy fejet hajt az EU és a NATO előtt. Döntő fontosságú, hogy Szlovákia éppen az ő miniszterelnöksége idején integrálódott szorosan Európába: 2007-ben csatlakozott a schengeni övezethez, 2009-ben pedig az eurózónához. Fico azt is szorgalmazta, hogy az ország csatlakozzon az EU „belső magjához”, ami szöges ellentétben állt a keleti szomszédok euroszkeptikusabb álláspontjával. Újraválasztása előtt is láttuk, hogy Fico tettei adott esetben eltérnek a nyilvános kijelentéseitől: például ismételten felszólított az EU által a Krím annektálása után Moszkvával szemben hozott szankciók feloldására, miközben az uniós fórumokon csendben támogatta azokat.

A lengyel és szlovák választás értékes leckét kínál a demokráciapárti mozgalmaknak, amelyek Európa-szerte igyekeznek szembeszállni a populista rezsimekkel. A lengyel tapasztalatok azt mutatják, milyen hatékonyan szerveződhetnek a demokratikus erők – progresszívek, baloldaliak, technokraták, tradicionalisták és konzervatívok – színes koalícióba egy közös ügy érdekében. Azzal, hogy a PiS hatalomkoncentrációjára, az igazságszolgáltatás és a média elleni támadásaira, valamint a polgári jogok megsértésére összpontosított, az ellenzék képes volt felmutatni a lengyel demokrácia gyors eróziójának a tétjét. Míg a PiS manipulálta a választási törvényeket, az állami vállalatok  bevételeit a kampányába tolta, és még Ukrajnának is hátat fordított, hogy választási előnyt szerezzen, a Polgári Platform vezette szövetségnek sikerült félretennie a nézeteltéréseket, hogy kiegyenlítse a versenyfeltételeket. Ez a stratégia végül sikeresnek bizonyult.

A szlovákiai választás kulcsfontosságú elemének nem sok köze van Ficóhoz. Míg a Michal Šimečka vezette demokratikus liberálisok kivételesen jól teljesítettek az olyan nagyvárosokban, mint Pozsony és Kassa, valamint a külföldön élő szlovákok körében, üzenetük nem lelt visszhangra az ország többi részén, különösen a vidéki területeken, valamint az idősek és azok között, akik úgy érezték, a politikai rendszer cserbenhagyta őket. Ha a centrista politikusok nem foglalkoznak ezeknek a csoportoknak a félelmeivel, az elégedetlen szavazók továbbra is kiszolgáltatottak lesznek a dezinformációnak és a populizmus csábításának.

Miután Lengyelország elutasította az illiberalizmust, Fico Szlovákiája Magyarország legközelebbi uniós szövetségese lett. Ám míg a szlovák–magyar szövetség kihívások elé állíthatja az EU-t és a NATO-t, Lengyelország nélkül jelentősen csökken az illiberális koalíció ereje és azon képessége, hogy elvesse a megosztottság magjait Európában. Ennek egyik oka, hogy míg az Orbán-kormány a két ország közeledését reméli olyan stratégiai kérdésekben, mint Ukrajna támogatása és a migráció vagy a nukleáris politika, közel sem bízik annyira Ficóban, mint legszorosabb politikai szövetségesében, Jarosław Kaczyńskiban, a PiS vezetőjében.

Miután az Európai Szocialisták Pártja felfüggesztette a Smer tagságát, Fico sem fog értékes politikai tőkét pazarolni olyan szövetségekre, amelyek sérthetik a pozícióját. Egyébként: az üzletek általában zárt ajtók mögött köttetnek.
Európa illiberális kormányai meggyengültek, az EU-nak pedig teljesítenie kell az ígéretét, hogy fellép ellenük. A pénzügyi források jelentős hatalmat jelentenek. Ezt a befolyást a demokrácia fenntartására kell felhasználni, amíg még lehetséges.

Soňa Muzikárová
A szerző szlovák közgazdász, az Atlantic Counsil külső munkatársa, Eisenhower-ösztöndíjas 

©Project Syndicate