Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 3.

Kedves Öcsém, meggyőztél!

Kifejezetten tetszik, hogy ignorálsz, addig se kérdezel tőlem butaságokat.

Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mégis válaszolnál. Fogadjunk, hogy elsőnek azt kérdeznéd tőlem, amit mindenki: Na, mi újság Kínában?

Honnan tudjam? Én nem Kínában vagyok, hanem feszültségben.

Kínában mindössze négy hónapig voltam. Ez pont arra volt elegendő, hogy meghökkenjek: Hogyan fogok boldogulni egy tízmilliós városban, ahol minden krikszkrakszul van kiírva? Én, aki Pozsonyban is képes eltévedni, még harminc év elteltével is.

Mire megjegyeztem, hogy hazafelé jövet akkor kell leszállnom a buszról, amikor a kijelzőn megjelenik egy széttárt karú kisember meg egy gémeskútféle alakzat – addigra kitört a világjárvány, illetve akkor még csak a lokális. A kezdeti kultúrsokkot megfejelte egy karanténsokk. Magára a szóra is csak haloványan emlékeztem, gyerekkoromból, amikor az egész osztály mumpszos lett, s el kellett halasztani az elsőáldozásunkat. Ez ugrott be rögtön; karantén, pityergés, nemevés, izolacska, így, ebben a sorrendben. És így is lett, sőt, még az elsőzés is belefért.

Hszián utcáin már egy évvel ezelőtt normalizálódott a helyzet, én viszont azóta is online harcot vívok a vírus ellen. Mindenkim odaát van, aki számít, a Nagy Falon túl. Nemcsak a gyerekem, a rokonaim, a barátaim, hanem a közvetlen kollégáim is, akik még tavalyelőtt ugrottak haza karácsonyra.

Időzónákkal és a Guglival viaskodva próbálom összecsipegetni legalább a legalapvetőbb információkat róluk: Ki él, ki hal? Kinek van munkája, oltása? Fedél a feje fölött?

A pandémia cafatokra szaggatta a szociális hálómat, majd jól szétszórta a világban. Minden napra jut egy kis izgalom. Napra készen vágom, hogy mizujs Bristolban, Vághosszúfalun vagy Stuttgartban, de akkor se hoznál zavarba, ha éppen Fokváros vagy Vlagyivosztok érdekelne.

Elvben persze jogos a kérdés, kitől is kérdezősködnének Kínáról, ha nem tőlem. Hátha tudok mondani valami szaftosat. Vagy perdöntőt, elsőkézből. Elegük van már a világsajtó mismásolásából, nekem meg itt van a vuhani labor a szomszédban. Vajon mit mond róla Wang bácsi vagy Zhang néni a parkban vagy a megállóban?

Ők is csak kérdeznek. Ál­ta­lá­ban azt, hogy: Na, és mi újság Európában? Mert miután megtudják, hogy nem amerikai, hanem európai vagyok, ez szokott következni. Az ország nevéig csak ritkán jutunk el, kicsire nem adnak, Európa már eleve az.

Amint látod, Öcsém, a kínai atyafiak se különbek, ők is arra kíváncsiak, amit nem tudnak. Még a „ná”-t is odabiggyesztik a mondat elejére, ami afféle beszélgetést kezdeményező szócska a kínaiban, csak mélyebbről zengetik az á-t, mint mi és persze, jó palócosan.
Tudom, pofátlanság a részemről ilyen nagy szavakkal dobálózni, mint: „Nálunk, Európában…”, de egyrészt európai fül úgyse hallja, másrészt az lenne igazán pofátlanság, ha nem felelnék. Ha Európának nem tetszik, hogy egy hsziáni parkban én reprezentálom a kontinenst, tessék jegyzékben tiltakozni! De akkor a „Nálunk, Kínában…”-t se kelljen kimondanom!

Normális kérdésekre vágyom, Mikesem! De azt már ne tőlem kérdezd, hogy milyenekre, mert ha tudnám, már megfogalmaztam volna magamnak őket, s nem molesztálnálak folyton téged. Mindössze annyit tudok, hogy vannak valahol, talán már formálódnak is valaki fejében. Mert valahol lenniük kell, hogy odavetett szalmaszálakként kimentsék a saját levében fuldokló mondanivalót.

Egyre inkább úgy érzem magamat, mint Klavgyija Plotnyikova, akinek a nevét azért ismerjük, mert utolsó beszélője volt egy uráli nyelvnek, a kamassznak. Amikor a nyolcvanas években egy nyelvtörténet-előadáson először hallottam a néniről, még élt, és jó poénnak találtam, hogy van a világon egy kamassz öregasszony, akit önmagán kívül senki se ért. Esténként üldögél a gangon, kevergeti a csáját, és mielőtt nyugovóra térne, vicceket mesél magának, fel-felkacag – persze kamasszul. Alkalomadtán meglátogatja őt a moszkvai akadémiáról egy nyelvészprofesszor, hogy lejegyezze a ragozási mintákat: – Mondja csak, kedves Klavgyija Pavlovna, már az édesanyja is így használta az ablatívuszt?

Az elmúlt másfél év alatt átment rajtam a nevethetnék. A kollégáim, akikkel egymást váltjuk az órarendben, 7-8 ezer kilométerről, éjszaka tartják az óráikat. Amikor az órámra megyek, kihallom a folyosóra budapesti kollégám álmos hangját, amint további szép napot kíván a hallgatóknak. Ha belépek, a diákok átkapcsolnak offline-ra: megjött Klavgyija tanárnő, élő adás következik. Amikor kilépek, máris megy a kapcsford, halló, halló, a vonalban Stuttgart, ahol legalább már hajnalodik.

Az idei elsősök nem is ismerik a nyelvtanárukat, telefonos alkalmazáson tanulnak, csak a hangját hallják. A magyar hangjuk egy fiatal szőke lányé, az egyetlen magyar pedig – akit valaha is láttak – én vagyok, egy nemzeti mintapéldány. Igyekszem méltósággal teljesíteni a feladatot, bár voltam már jobb formában is, úgy 20-30 évvel ezelőtt. De meg kell elégedniük ennyivel, Európa amúgy is elöregedőben van.

Az a baj, édes Öcsém, hogy elvesztettem a humorérzékemet. Hajlott korom legfényesebb ékességét, érett személyiségem koronagyémántját.

Pedig tavaly ilyenkor még milyen jókat tudtam röhögni a saját vicceimen! Egyszer fel is hívott a szomszédos karanténszobából az amerikai lektor, hogy honnan van nekem internetem? Mondtam, hogy sehonnan, a fejemben megy a mozi, úgyhogy sajnos nem tudod velem együtt nézni, kénytelen vagy nevetéssel csatlakozni, de az legalább nyelvtől független. Az élet amúgy is egy lefordíthatatlan szójáték, van min röhögni dosztig, csak le kell hozzá ülni.

Az egyetemről hazajövet néhány megállóval hamarabb szoktam leszállni a buszról, nem a széttárt karú kisemberes gémeskútnál, hanem valamelyik parknál. Halogatom a hazaérkezést. Azt, hogy végigmenjek a hosszú folyosón, fantomkollégáim bezárt szobaajtajai előtt. Nekem ez a napi vesszőfutásom: nem elképzelni az utazás előtti csomagolás lázában szertehagyott fél pár zoknikat, félbeharapott kifliket.

Inkább csellengek előtte, töltekezem. Nézem a kicsi és öreg Zhangokat, ahogy futkároznak, mahjongoznak vagy járókerettel araszolgatnak. Zajlik az élet. Ezt nem kell elképzelni. Ilyenkor pihenek.

Nem a magány nyomaszt, Öcsém, azzal jóban vagyok, mert kedvelem a saját társaságomat. A folytonos teremtés fáraszt. Az, hogy amit szeretnék, hogy legyen, azt előbb mind el kell tudnom képzelni.

Egyébként meg, hogy 1734-ben kelt leveled egyik kérdését megválaszoljam: köszönöm, jól vagyok, csak ma valahogy rohadtul fáj a fejem. De a tied emiatt ne fájjon, holnapra egészen biztosan elmúlik. A tegnap mindig elmúlik, és ez jó, ezt szeretem a legjobban a mában.

Ölel: Nénéd

Hszián, 2021 júniusa