Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 2.

Kedves Öcsém,

te keménykedsz velem, nem válaszolsz.

Annyit azért igazán írhattál vol­na, hogy „Ejnye, édes Ük­ük­unokahúgom, már hogy a nyavalyába lehetnél te az én Néném?”
Ezt korántsem a női hiúság mondatja velem, épp ellenkezőleg, a tények iránti mélységes tiszteletem és elkötelezettségem. Tucatszámra írogattad rodostói magányodból a vélt vagy valós Nénédnek szánt leveleket. Válaszolt bárki is az elmúlt háromszáz év alatt?
Mi tagadás, az is tény, bár még szerencsére nem történelmi, hogy én már javában néni vagyok, de hozzád képest – s akkor ezt egyszer s mindenkorra szögezzük le – csitri. Egy férfiember egyébként se nénikézzen engem, egy 330 éves unokaöcs pedig végképp ne, úgyhogy igencsak bölcsen teszed, hogy hallgatsz.

Szerintem ott szúrtad el a dolgot, hogy annak idején nem a Húgocskáddal leveleztél. Lefogadom, hogy ez esetben alteregók sokasága flörtölt volna veled, akár még női álnév mögé rejtőző férfiak is, sőt, leginkább ők, mert nekik egészen konkrét elképzelésük van arról, milyen érzés vonzó, kívánatos és hamvas leányzónak lenni. Míg egy nő, aki, mint tudjuk, egyben ember is, sőt mi több, lánykorában is az volt, belülről éli meg a felnőtté érés folyamatait, ezért tudván tudja, hogy a külcsín ragyogása milyen hosszú és sötét árnyékot tud vetni a belbecs gyarapodására.

Egyszerűbben szólva, jó Mikesem, ma már senki se akar öreg lenni. S mintha ez még nem lenne elég, meghalni se akar fiatalon. Félre ne érts, nem kívánom én senkinek sem a korai halált, de hol van ebben a logika? Ahogy mondani szokás, a sors kiszámíthatatlan, egyik nap te, másnap én, Isten nyugosztaljon mindannyiunkat. A kívánságlistáinkat viszont nem a sors szeszélye állítja össze, hanem mi. Legalább az elemi logika iránti tiszteletből illene a hosszú élet mellé odabiggyeszteni az öregséget is mint kényszerű tételt, nem? Persze fanyalogva, mert hogy másként? Ugyanakkor emelt fővel, vagányul: Ide süssetek, fiatalok, íme a hosszú élet titka!

De más turpisság is van a dologban, és akkor most, engedelmeddel, kicsit megcsipkednélek. 1725. január 16-án kelt leveledben arra kérsz, hogy szerezzek neked feleséget, mert már nem bírod a száműzetéssel járó társtalanságot, de erdélyi legyen az illető, írod, majd sorra lefitymálod a kezed ügyében lévő spanyol, görög és francia nőket.

Együttérzek veled, mivel jómagam is egyfajta száműzetésben élek, hasonló kondíciókkal, ugyanakkor több szempontból is neheztelek rád, Öcsém.

Azt, hogy a felvidéki asszonyokat meg sem említed, a tapasztalatlanságod számlájára írom, tehát lapozzunk (ami nem garantálja, hogy ezt később nem fogom az orrod alá dörgölni), ellenben az már komoly balfogás a részedről, hogy nemzeti sztereotípiák alapján mustrálod a nőket. Spanyol lehet a viasz vagy a nátha, görög lehet a dinnye és a saláta, francia pedig a kulcs, az ágy, a csók. Sőt, a nyelvtani szabályok azt is megengedik, hogy egy főnévhez állandó jelzőt kapcsolj, akár nemzetiséget is, ugyanakkor a szív szabályai szerint csak határozott névelő dukál annak a személynek, aki a figyelmünket kiérdemli.

Magyarán, úgy válogatsz a nők között, mint tót a hugyos körtében. Mindegyik pisis, nyugodj le, válaszd azt, amelyiket a legszívesebben szagolnád. Miért kellenék én a te párválasztásodhoz harmadiknak, mint afféle nemzeti kerítőnő? A múltkoriban még egy francia dáma parfümjéről áradoztál, a dekoltázsa mélységeit analizáltad – figyelek ám, s nem felejtek!

Felettébb élveztem viszont a kínai nőkről szóló elmélkedésedet, mely szerint Kínában a nagy fülű és pici lábú nők a kelendők: „…amikor valamely leányt jovallanak valakinek, hogy elvegye, legelőbbször azt kérdi, ha nagy-é a füle, mert a legnagyobbat tartják legszebbnek, és ha nagy-é a lába, mert ha nagyobb volna a kisujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja kéd csudálni, mihent azt kéd megtudja, hogy abban az országban a leánygyermek mihent másfél esztendős, mind a két lábát kitekerik, és azután az úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A’ való, kis lábai lesznek, de holtig nyomorult lesz, és csak a házból sem mehet ki. Azt tartják, hogy a sánta asszonynak olyan forma mozgási vannak, amely tetszik.”

A nagy füleken tényleg csodálkozom, múló szépségideál lehetett a Qin-dinasztia idején, amikor ezt írtad, vagy pedig én nem találkoztam eddig Kínában szép nővel. A tipegés azonban még a mai tornacipős lányok körében is divat, mert állítólag szexi. Az ún. aranylótusz láb a gazdagság szimbóluma is volt, egy elkötött lábú nő gyakorlatilag kitartottként, a férj szexuális kellékeként élte le az életét, úgymond dologtalanul. Naphosszat fekélyes lábát ápolta, illatosította, selyembe bugyolálva takargatta azt a pataszerű képződményt, ami az elkorcsosított lábfejéből maradt – szinte nagyobb titok övezte, mint a nemi szervét. Tehát nem is csak a pirinyó láb fétiséréről szólt ez a történet, a nő életképtelensége, kiszolgáltatottsága is szexuális vonzerővel bírt.

Szerencsére ez a drasztikus hagyomány már a múlté, az arasznyi cipellők múzeumi tárlókba kerültek, több mint száz éve törvény tiltja a lábelkötést. Az aranylótusz lábú kislányok lábát viszont már nem lehetett visszanöveszteni, így munkára se fogni őket; utolsó generációjuk kacska lábbal, a sparhelt körül szökdelve élte le fájdalmakkal teli, nyomorult életét. Emléküket egy mai szólás őrzi: Büdös és hosszú, mint a nagyanyám lábkötője.

Engem még ezeknél a női sorsoknál is jobban izgat a hagyomány utóélete, ami sosem vész el, csak átalakul. És valamilyen titkos összetevője folytán úgy változtatja formáját, hogy a benne lévő erőszakkomponens továbbra is él és virul. Neked ez még nem tűnt fel?
Jut eszembe, te ismered egyáltalán Hamupipőke történetét? Neked nem gyanús az üvegcipellős zárójelenet? Hogy az a lány nyeri el a királyfi kezét, amelyiknek a legkisebb lába van?

A jómódú kínaiak is így választottak a háremükbe új feleséget.

Nem akartalak felizgatni, csak gondoltam, neked is legyen csudálnivalód.

Ölel, Nénéd

Hszián, 2021 májusa