Hiszek neki

„Úgy értem, hogy ami nem korszerű, az nincs is. Nem tud lenni (hisz elmúlt az ideje, idejétmúlt). A korszerűség csak annyit jelent: hogy hiteles. Hogy hiszek neki”– válaszolja Keresztury Tibor egyik kérdésére Esterházy Péter. Én hiszek Esterházynak, szívesen múlatom vele az időt, hitelességében korszerűnek tartom és korszerűségében hitelesnek. Az én generációmnak Esterházy prózája az alany és állítmányban gondolkodó magyar író minőségi hazaszeretetéről legalább annyira szól, mint a szabadságpoétika kreatív energiáiról, arról a szövegek párbeszédéből kialakított erőtérről, melyben az én folyamatosan idézőjelek között érzi magát otthon és örök idegennek.
A Vanni van című könyv válogatott beszélgetéseket tartalmaz (a válogató Pál Sándor Attila), az időkeret pedig az első Esterházy-beszélgetés időpontjától (1982-tól) az utolsóig (2016-ig) tart.
Esterházy Péter rendszerint tűpontosan fogalmaz, legyen szó társadalomkritikai vagy kultúrpolitikai, szakmai vagy műfaji kérdésekről, még akkor is, ha a nyelvet ficánkolni hagyja, és a jelentésmegsokszorozódás poétikáját választja.

„Nem találunk szavakat” – hangzik a legendás Esterházy-mondat, és tudjuk, érezzük, hogy ez csak afféle poétikus szemfényvesztés, mert Esterházy nemcsak megtalálja a szavakat, hanem le is leplezi a többletjelentések fonákságait, és akár azt is vállalja, hogy a szavak retorikai csapdákba csalják, a jelentések aláaknázzák a kijelentést, mert a folytonos korrekció vonala egyben a gondolkodás vonala is. 

A beszélgető Esterházy sok ponton hasonlít a szépíróhoz, mégis alapvetően más. Ez a másság a definíciós szándékban és igényben látszik talán a leginkább, a jelentések, a mintázatok közti eligazodás magabiztosságában. És a szemérmességben, mely az alkotó ént távol tartja a kinyilatkoztatásoktól és a vallomásosságtól egyaránt. Az interjúkban és beszélgetésekben nem változik át Esterházy-regények hőseivé, frissen őrzi meg alapalakját, nem mámorosodik meg saját alkotói nyelvétől.
 

Esterházyt a hiányok érdeklik a leginkább (pl. hogy a magyar irodalomnak nincs teste, vagy hogy sok kritikusnak nincs primer szövegöröme, mert az ösztönlényiség alapvetően írói szimptóma), és ezek pótlásai vagy feltérképezései írói feladattá válnak. A szépség „előállítása” sokszor nem racionális folyamat, „a mondatok utáni hajsza” előzi meg, mintha az írás valamiféle vadászszerencse függvénye is lenne, egy főúri, nemzetközi (világirodalmi) kalüdóniai vadkanvadászat a nyelvek és a hagyomány erdejében. Esterházy nem csak a metaforikusan poétikus vad elejtésében jeleskedik.
A beszélgetések elképesztő precizitással követik a logikátlan, sőt olykor egyenesen idióta közéleti mondatok roncsoló, sebző munkáját is, mintegy előre megjövendölve annak a meddő beszédmódnak az uralmi pozícióba kerülését, melynek erőteljes jelenléte máig fájdalmas. Nem érdemes a látnoki jelzőt használni, mert Esterházy nem látnok volt, hanem analitikus, aki megmutatta, amit elébe tettek, a nyelv működésében a valóságot vagy annak hiányát, a logikai ellenőrzés eleganciáját, de a beszélgetésfolyamban láthatjuk, nyomon követhetjük az érvkopás és a vitátlanítás keservesebb folyamatait is, a közéletben elburjánzó nyelv illogikus hiszterizálódását vagy épphogy gépiessé válását. Elképesztő pontossággal mutatja meg azt a folyamatot, ahogy a káromkodás, a trágárság, az irracionális nyelvi gesztus kiszorítja a mondatot, és a mondattal együtt magát a gondolkodást. A vitamentesítés a gondolkodásdeficit legmarkánsabb jele, a beszédes csönd pedig elviselhetetlenül szomorú.
Ottlik Géza a mester kikezdhetetlen pozíciójába kerül (az egyetlen lapra lemásolt Iskola a határon olyan látványsűrítménnyé teszi a regényt, mely egyetlen képben fejezi ki Esterházy hagyományhoz való viszonyát), a modernebb Szentkuthy viszont a szó „jó értelmében” úgymond „kellemetlen”. Az elbeszélés nehézségeire reflektáló Ottlik részint a „halmazállapotát vesztett idő” felől gondolja újra a regényt, részint abból a felismerésből, hogy „a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából”.

„A kurzivált életbe!” – fakad ki Esterházy A szív segédigéiben, és megmutatja a sok és sokféle beszüremlő beszéd mélyén a csöndet. Ez a nagy, terhes kurziváltság az ő nyelvének egzisztenciális terhe.

A legszebb szövegrészek az írásról, az irodalom természetéről, a regénnyel, a szóval való küzdelemről, illetve a nagy művészi teljesítményekről szólnak. Nem mondhatnánk, hogy Esterházy szeretne például a magánéletéről beszélni, szinte csak nyelvi élete van, legfeljebb az irodalmi nyilvánosság szűk szövegtereiben publikus. Amikor a kötet talán legspontánabb írófaggatója, Dömötör Ági rákérdez, hogy mivel magyarázza, hogy Bridget Jones mamája többször is felbukkan a szövegeiben, Esterházy ironikusan annyit mond: „családcenzurális okokból nincs módom föltárni azt a mély emberi drámát, amely emögött rejtezik. Szóval minden mondatnak oka van.” A mondat komoly vagy komolytalan „oka” egyaránt szépirodalmi jelenlétre jogosít.

Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések
Válogatta: Pál Sándor Attila, Magvető, Budapest, 2025
338 oldal