Gyurász Marianna: Merülések

Annyi szoba volt a házban, hogy biztosra vette, órákig fog bolyongani benne, de mindet sorra akarta venni, még a park előtt, a gyerekkor hadszíntere, díszlete, nyugvóhelye előtt. A gyönyörű bokrokkal és hatalmas úszómedencével. Az úszómedencét akarta a legvégére hagyni. Nem volt benne biztos, hogy hidegvérrel szembe tudnak nézni egymással.

Kiszámolta, melyik szobába tér be éppen délben, és oda rendelte az ebédjét is, egy nagy tál garnélarákos pad thait, szezámmaggal. Végigszaladt a rendelésen az applikációban, majd a cím megadása után perceken keresztül magyarázta a kis „megjegyzések” ablakban, merre is kell térnie és fordulnia a futárnak a házban, hodályban, kastélyban, hogy megtalálja a megfelelő helyiséget, és azon belül őt magát (pontosan dédanyja leguános portréja előtt).

A biztonság kedvéért egy gombolyag sárga fonallal érkezett. Ennek a végét a bejárati ajtó melletti ablak kilincsére kötözte, hogy ha csődöt mondana az emlékezete, vagy esetleg pánikba esne, visszataláljon a bejárathoz. Egy cédulát is akasztott rá, „Imogen fonala” felirattal, leginkább saját szórakoztatására. Belegondolva, az ételfutárnak is segítség lehet. A nagy szárnyas ajtót úgysem zárja be. Ha bárki utánamerészkedik, úgymond, tisztességtelen szándékkal, egész biztosan elnyelik a folyosók, a szobák, sosem tudja majd eldönteni, mit vigyen magával. Élete végéig a tálaló padlóján fog ülni, sorra véve a porcelánokat, ezüstvillákat, szalvétagyűrűket és karbunkulusokat, amíg végkimerültségében el nem halálozik. Így, hogy egész tűrhetően bebiztosította magát, elindult, fel a lépcsőn, hogy legfelülről kezdje az útját, először mindig a lakrészek, folyosók, szobák jobb oldala felé tartva, szisztematikusan és utoljára.

Késő délutánig tartott mindent bejárni. Az ebéd pontosan az első emeleti Keleti üldögélőben találta, Nannerl mamával és Leóval, a leguánjával. Ott ebédelt velük meghitten, miután átvette az ebédjét a motoros bőrszerkóban begaloppozó futárlánytól, Csengétől. Majdnem őt is marasztalta, osztozni a nagy tál ételen, de végül úgy döntött, ma nem ér rá efféle dolgokra. Csenge talán egyébként is azonnal megutálta, ahogy körülnézett ebben az emeletekre bontott, múlt századi zsebuniverzumban. Vagy ő utálta meg magát kicsit ismét Csenge szemén keresztül, pusztán elővigyázatosságból, ki tudja. Addig számított, amíg a futár ki nem lépett az ajtón. Ő befejezte az ebédet, a csomagolást elpakolta a hátizsákjába, ahonnan a sárga fonal folyamatosan bukott elő, lépésről lépésre, a teraszkapu felé. Folytatta az utat, legyőzve a késztetést, hogy a Keleti üdögélő ablakán át lépjen ki a parkba, egyenesen a zöld, tompa, homályos vízbe. A hosszabb, kanyargósabb leutat választotta, és a nap már bukóban volt, mikor kilépett a teraszra, a még mindig az egykori, grandiózusabb lét visszatértében reménykedő járókövekre. Innen már csak egy alacsony lépcső magassága választotta el a víztől, ha nem fél, hogy megüti a bokáját a peremen, ugrott volna. Így inkább lesétált a lépcsőfokokon. Először az őszi félcipője talpát érintette a vízfelszínhez. Épp annyit látott magából odalenn, hogy úgy érezze, kicsit máris ott van a másik oldalon.

Évek óta nem érintette meg ezt a hártyát a két létezés közt, a szemével sem, nem járt itt hosszú ideje. Bár talán más sem, valószínűleg egy idő után már a takarítók és a bejárók is csak belestek egy-két szobába, hogy nem rendeződött-e át a beltér, nem nyelt-e el szobákat a pince és mosókonyha (azokon épp csak átszaladt, mindig is rettegett tőlük, ismeretlen, sötét helyiségeiktől és funkcióiktól), megvan-e az épület és a kert egyáltalán. Nem ellenőrizte a munkájukat senki, senki nem járt a nyomukban, üzeneteket hagyva a porban, ha nem sikerült fényesre törölni a felületeket. Imogen nem tudta, mit tett volna, ha leeresztik a vizet a medencéből. Lehet, hogy nem állna itt, lehet, hogy a gyerekkorával együtt ő is valami névtelen víztisztítóban köt ki, körbe-körbe forogva, amíg el nem tűnik ez az integritás, ez a rendszer, ami alkotja, és önmagukban teljesen értelmetlen molekulákra esik szét.

Húsz éve a teraszon nyári bútorok álltak, asztalok gyümölcsökkel, karamellafagyival, valaki mindig nyüzsgött a kint és bent között, és szezonban mindig teljesen áttetsző és kék volt a víz egyszerre, egy olyan jelenség, amit nem értett, csak elfogadott, mint hogy a fény egyszerre hullám és részecske, vagy azt, hogy ő nagyon sokáig nem volt semmi, aztán megint semmi nem lesz, és csak ez a nagyon rövid köztes ideje van, hogy ezen a dolgon gondolkodjon. Eleinte nem hagyták, hogy elmerüljön, senkinek a fejében nem merült fel a gondolat, hogy rengeteg időt töltött víz alatt, mielőtt megszületett, és tudta volna, hogyan tartsa vissza a lélegzetét a felszín alatt. Karúszókat adtak rá és állatfigurás úszógumit, bármit, hogy megakadályozzák. Aztán a puszta túléléssel felépített bennük egy kis bizalmat meg önbizalmat, és akkor végre a fejét is ledughatta a víz alá, a lábai után. Akkor döbbent rá, hogy a felszín végig egy kapu volt, hogy egy másik létezés lapul odalenn, egy egész bolygó csodálatos látképekkel, barátságos és gyilkos lényekkel, barátokkal, de olyanokkal, akikben töretlenül, tökéletesen megbízol, mondjuk egész addig, amíg hátba nem szúrnak, de addig olyan megingathatatlan a barátság, hogy azért máris megérte. Ott érték a legszebb élmények, a legnagyobb kalandok. Amikor néha felnézett, az átderengő másik bolygóra, ahonnan érkezett, nem csodálta, hogy innen nem látja a saját alakját odafenn, míg felülről mindig ott volt, lenn a mélyben. Évekig járt vissza ebbe az egyszerre kék és áttetsző univerzumba, aztán sokkal inkább graduálisan, mint hirtelen, de abbamaradtak az utazások, annyi más teendő volt, annyi minden vonta el a figyelmét.

Ám sosem kételkedett benne, hogy ott maradt, ahol hagyta. Már térdig lógott a lába a vízbe, őszi cipőstül, harisnyástul, hűvös volt, de nem jéghideg. Szomorú, zöld, de így közelről néha szinte újra áttetsző. A hátizsákot és a kabátját pár lépéssel odébb hagyta, a fűben, a sárga gombolyagot viszont a kezében szorongatta, mert még innen is túl zavarosnak tűnt a víz ahhoz, hogy egyszerűen visszataláljon. Egy gyors mozdulattal belecsusszant a vízbe, és taposni kezdte, itt már nem ért le a lába. A ruhája nehéz volt, igaz, nem vastag, téli anyagból varrták, de így is gyorsan itta be a vizet. Aztán, mielőtt túl sok ideje lett volna gondolkodni, elmerült. A fonalat nem engedte el. Egyelőre.