Gyurász Marianna: A feneketlen

Az úgy kezdődött, hogy Mángold Pufi kedd éjjel, a Bárisnya kocsmájából hazafelé tartva kis híján arccal előre belezuhant. Spicces volt, persze, de ilyenkor az egyensúlyát legalább közepesen megbízhatón tartotta az izommemóriája. Csak ez mentette meg, mert a templomkert végében tátongó luk fekete volt, az éjszaka úgyszintén, no meg egyébként is, az a luk előző este még nem létezett. Most az a domb szűnt meg létezni, ami azelőtt még a helyén terpeszkedett el. Ez egészen biztos, mármint a domb földrajzi elhelyezkedése, ugyanis előző este kottarészegre itta magát, és azon a kis dombon nagyon kényelmesen össze tudott gömbölyödni, mint a Bárisnya macskája, tehát ott aludt egészen másnap hajnalig.

Szóval Pufi káromkodott egyet, meg még egyet, de homályos feje hamar napirendre tért a dolog fölött. Ezután olyat tett, amit egyébként a Bárisnya kocsmájából hazafelé csak ritkán: elandalgott a saját házáig. Másnapra el is felejtette volna az egészet, ha nem szerda lett volna. De szerda reggelenként mindig úgy találta bölcsnek, ha elmenekül hazulról, mikor az asszony felébred. Nehezen viselte ilyenkor Ercsót. Az komoly gyűlésnap volt ugyanis. Ezek a politikai emberek kikészítik a lelkincém, gondolta annak idején Pufi. Aztán arra jutott, Ercsó is legalább annyira kikészíti őket, tehát mindenki csak azt kapja, ami neki jár. No és hát amíg Ercsó keresett annyit, hogy neki elég legyen szökőévben kétszer kifesteni a kultúrházat, kevesebbet nem is törődhetett volna az egésszel, főként, amíg létezik egyetlen lebuj is a térségben. Szóval szerda volt, reggel nyolc, ő pedig elismételte tegnap délutáni útját a kocsma felé.

– Hogy mi a fekélyes kelés…! – hörögte, mikor meglátta a sárga szalagot. A Kapotási meg a Lévi ott álltak két lépésre tőle, összeért a bajszuk. Néha megvakarták, egyik a másikét.
– Pufi! – üdvözölte Palotási. Kék ingét már sötétre festette a nyári reggel. – Nem kell túlzásokba esni, de azé no. Kutya helyzet. Erre gyött tegnap az öcsém a Rózskával, de a Rózska már nem ért el hazáig, elnyelte ez a pokol kapuja e. Annak többet a haja szálát se látod, úgy hiszem.
No hát így kezdődött az egész.

Egy hét se kellett, és az FBI elárasztotta a falut. Pufi szerint az FBI volt legalábbis. Nem tudta, pontosan mi tartozik a munkakörükbe, de úgy sejtette, hogy a pokol kapuja holtbiztos, hogy igen. De még ők se tudták, honnan érkezett a luk. És a fenekét se találták, és a Rózskának se látták egy hajszálát se azóta. A sárga szalagok köré furcsa műszerek nőttek, meg széles szállítóterű kocsik, aztán susogós védőruhát viselő agyalágyultak. Aztán kinőttek a bódék is, megjelentek a szomszéd falu vedlő, vörösbarna kocsijai, utána meg a fényes városiak.
Pár hét, és igazi dzsembori volt az egész, lövöldével, körhintával, főtt kukoricával.
Ercsó meg a vezetőség magán kívül volt az örömtől.
– Pufi, tudod, mit jelent ez? Jövő falunapra még a Majkit is meghívjuk! A Beles annyit keres a kukoricával délelőtt, mint máskor egy hónapba! Te Pufi, jövőre olyan simán fognak menni a választások, mint mikor a Monterkást kikészítették amiatt a luvnya miatt, hát nem lesz konkurencia!

És ez így ment egész nyáron. Özönlöttek a népek. Nem mindenki örült persze a faluban, mert sok bámésznak hiányzott pár kereke. Volt, aki a végítélet ígéretét látta a lukban, prédikált, vagy csak elkezdett telefonálni. Az anyját hívta zokogva, szomorúan vagy enerváltan, vagy Zsófikát a hét béből, akinek aztán bevallotta, milyen szépnek találta a csálé copfjait harminc éve. Mások az üzletet látták benne, és gyanús képpel szintén csak telefonáltak, szájukat eltakarva, no és mindenki fényképezett a tiltó táblák ellenére, internetezett és kommentált. Az öregebbek útjelzőnek használták. Hol találkozunk? Hát a Belzebub Segglukánál. Azt semmivel se téveszted össze.

Őszre kezdett nyilvánvalóvá válni, mire használják a legtöbben ezt a világ nyolc és feledik csodáját.
A luk ugyanis sorra feneketlennek bizonyult, minden elképesztően tudományos mérés (Pufi ezekhez nem konyított) meg vizelőbajnokság (ebben nyolcszor védte meg bajnoki címét) során. És a feneketlen lukak egy dologban maguk is verhetetlenek, mint azt Rózska példája olyan remekül szemlélteti. Mindent, mindent elnyelnek.

Pálinkásüvegekkel kezdődött, meg cigivégekkel, meg a Bundi fűnyírójával. De ezek ártatlan hülyeségek voltak úgy igazából. Aztán lassan eltűntek a szemetesek a környékről, ahogy a szükségtelen dolgok elkopnak faluhelyről. Apró-cseprő bosszúk csendestársa lett, eltűnt gyémántgyűrű és szentimentális értékű, de ócska bizsuk, kedvenc félcipő és kedvenc játék, megunt játék, és aztán lassan, lassan, elkezdtek eltűnni az emberek. Pufi kevés dologra emlékezett tisztán már évek óta. Nemcsak a pálinka tehetett róla, hanem egy gyerekkori baleset a befagyott tavon. De majdnem biztos volt benne, hogy Bundi volt az első. Nyom nélkül veszett el, és bár egy ideig ott virított az arca a villanyszobrokon, mindenki tudta, hogy ha valaki látta, az legfeljebb Rózs lehet. Aztán pár vén fogatlan és Maci néni, bár őket nem hiányolta senki. Mikor a Bárisnyának veszett nyoma, a kollektív pánik túllépte az érzékelhetőség küszöbét.

Senki nem tudhatta, hogy vajon személyes vendetta áll-e a dolog mögött (Pufi nehezményezte, hogy az FBI három hete végleg elhagyta a falut), vagy Belzebub Ánusza ébredt öntudatra. A prédikátorok, már akiket egyelőre megkímélt az árok, persze tudták a választ, és a Kapotási is tudta, csak bizonyítékot nem talált még a Lévi ellen. Sokan tudtak sokfélét, de Pufi volt az egyetlen, aki birtokában volt az egyetlen és abszolút igazságnak. Legalábbis Pufi véleménye szerint.

Ugyanis Pufi, mióta az első hajnalon belebotlott a feneketlen lukba, minden este elzarándokolt a sárga szalaghoz. Persze ritkán találta egyedül, mégis ott virrasztott, éjszakáról éjszakára. És Pufi néha látta az árnyakat, akik átbújtak a szalag alatt, és csak a luk szélénél torpantak meg, mint hipnotizált, fekete prémű kis nyulak. Csak álltak ott, mint a sóból emelt szentek. Habár a szemüket nem látta, tudta, hova néznek. Minden árnyat megismert hátulról is, és furcsának találta, hogy senki más nem szentel nekik egy csepp figyelmet se. Bár meg kell adni, tenni ő se tett semmit. Még akkor se, amikor eltűntek.
Az mindig másnap hajnalban volt – Pufi kevesebbet ivott mostanában, és döbbenetére kiderült, enélkül aludni se képes. Így hajnalonként kizarándokolt a falu határába, ahogy éjjel a feneketlen lukhoz, leült a borostyánnal benőtt tábla alá, és megevett két szelet sonkásszalámis kenyeret. És közben az utat figyelte.

Mindig megjelentek. Az előző esti árnyak, összetéveszthetetlenül, épen és egészben, de teljesen üres szemekkel. Járművük nem volt, csomagjuk se, és mind egyedül jöttek, egytől egyig. Lassan vonszolódtak a határ felé, slattyogva húzták a lábuk. Mikor elhaladtak mellette, bólintottak egyet. Pufi rájuk nézett, és egynek se felejtette el a tekintetét. Valami kiesett belőlük.

Majszolta a kenyeret, hozzá paprikát vagy hagymát, és nézett utánuk, míg el nem tűntek a kóválygó aszfaltúton.