Győry Attila: Mosogatás

A békesség kedvéért bevallom: én – speciel – szeretek mosogatni. És nem a mosogatógépbe berakodást, a program elindítását értem ezen, hanem a klasszikus, kétkezi mosogatást – így, egyszerűen. Vagyis tulajdonképpen a nagymosogatásról beszélek. Képzeljük el, hogy egy hatszemélyes vacsora után kell komplett rendet rakni… Nem kis feladat.

A mosogatás flow-jának a megtalálása dunai hajós múltamig nyúlik vissza, amikor matrózként az egyik feladatom az volt, hogy egy-egy buli után rendet teremtsek. Kapitányi parancs volt, és mivel a hajón nincs demokrácia, végrehajtottam. Képzeld csak el, micsoda mosogatás-szeánszaim lehettek hajdanán a hajón, álmos-részeg hajnalokon, miután a személyzet – a gépészektől a bocmanon, matrózokon át a szakácsokig – egész este vadul vedelt. Mosatlan poharak, tányérok, kések, villák látványos tételei gyűltek fel... Ilyenkor a mosogatás igazi zen-beavatássá vált.

Érdemes tudni, hogy a mosogatás jót tesz az elmének. Meg persze az ujjak motorikájának is. És ha megfelelően áll a matróz a világhoz, mosogatás közben komoly, egyetemes metafizikai felismerések köszönthetik.

Mosogatás? Mások nyálkáiba, maradékaiban nyúlkálni? Mosatlan poharak, vodka, bor áporodott szagát szagolni? Ételmaradékot lenyomni a tányérról? Senki nem kedveli ezt. Hogy én miért szeretek mégis kézzel lögybölni, miközben tudom, hogy a legtöbb ember számára ez az egyik legutáltabb házimunka? Tudom, felfordulással jár, maszatos edények közt kell turkálni, ráadásul mintha sosem lenne vége, folyton újabb és újabb hegyekkel néz szembe az ember… Mégis.

Az első benyomás – a látvány. A majonézes-maradékos-kecsup­öntetes-zsíroshasábkrumplis leragadt csirkeszárnycsontvázak, cupákok a tányérokon. Az ujj­lenyomatos-drágafinom-harmatvékony-előkelő-éskarcsú-felsőarisztokrata borospoharak sora… Egy fergeteges dáridó után ezt a világot pillantjuk meg. A káoszelmélet alapját. Az élet vad tobzódásának momentumát. És neki kell látni, hiszen nincs jobb lehetőség, hogy arasznyi sikerélményt kreálhassunk ki ebből, mert tudjuk, ki a csörömp-hegynek az ura valójában... Remek térgeometriai alakfelismerő gyakorlat ez, laza, nosztalgikusan élvezetes, dorombolóan édes visszaút a babakorba, amikor a tudatalattiból előcsempészi az idő az első poharak, tányérok tapintását, ami egyfajta kiindulást jelentett az életbe, hogy később bővebben is megismerhessük. Kitapintani, agyilag osztályozni, rendszerezni a katyvaszt, közben figyelemmel kísérni a logisztikát, sorrendet felállítani a tányérok, poharak állományában – morál és ihlet is kell hozzá.

Általában a tányérokkal kezdem a mosogatást. Van úgy, hogy a puszta kezemmel érintem a moslékot – és ez kéjes és perverz gyönyört szerez… Igen, olykor elegáns ficsúri módra, grimasztalanul, egy lendületes kézmozdulattal sodrom a maradékot a szemétbe, máskor viszont eszcajgot (kést, villát, kanalat) használok pont erre a célra. A mosogatószeres rongy–szivacs-duóból a szivacsot kedvelem. Imádom a vastagabb, edzettebb részét használni, nekiugrani böszme elszántsággal a makacs foltoknak, mint bika az arénában. Agyonmaszatolni, hogy gyere le, te büdös… gyere le… Lejön. Ha mégsem, jöhet a fémkartács. Kefe–sercegő gyökérkefe–erős vegyszer-trió... Hármójuk gyilkos szövetségéről horrorokat mesélnek a rékasok világában.

Mély bögrébe nyúlni, mintha bedugnánk a nyelvünket egy titkos nedves odúba, s máris szimbiózisba kerülni a mélységgel… Pettingnek jöhet a vízsugár, s csak mélán nézni fél szemmel, mi fog történni…
A víz megperdül a bögre alján, mint a déli busz egy zsákfaluban – és a bögre mehet a helyére, egyelőre a csöpögtetőre. Van az úgy – és elég gyakran van úgy –, hogy olykor az ember kezeibe kerülnek a konyha arisztokratái is, a drága ribancok, a kecses nyakú, finom talpú borospoharak. Ezekre muszáj figyelni: elég egy rossz koccanás, és mehet a drága pohár… Ha jobban szétnézünk a rékas dekadens világában, hamarosan észrevesszük, hogy ott tolakodnak a figyelmünkért a zuhany alá kívánkozó kanalak, villák, kiskanalak, virgonc kések is, melyeknek zsivajgása, csörömpölése, bevallom, néha kihoz a sodromból. Általában nem szórakozom ezzel a fajtával; egyszerre hármat-négyet is nyakon csípek, úgy tolom őket a csap alá, vigye-vigye csak a koszt a víz.

Mire az első szakaszból minden a helyére kerül, s kezdenénk áttekinteni a helyzetet, a szemünk sarkából kiszúrjuk a mosogatás frontjának igazi nehézfiúit – a sajátos konyhai cirkálókat, kamikazékat, vad díjbirkózókat –, akiknek a kezelésbe vételét csak az igazán nehézsúlyú, háborús frontot megjárt, örök abszurdban hívő, hétpróbás mosogató-őrültekre lehet rábízni. Oldalról les ránk a lábasok népe. Ezek a fekete, vörös, kék színnel bevont konyhai edények a mágia világában maradtak: nehéz vasárnapi levesekről, karácsonyi halászléről, marhatokányokat fogadó mélységekről  mesélnek... Húslevest kóstoló fazék belsejét, oltári kis pudingoscsészéket, leégett hússal, kővé vált  krumplimaradékkal teli tepsit elmosni – ez már a zen. Vagyis zazen. A metafizika esszenciája.

A koszoslábas-mosás titkos receptje, csak Neked, drága Olvasóm: végy magadhoz a kredencről egy koszos lábast, önts bele bőven vizet, de erős sugárban folyjék ám belé, s az a víz forró legyen, mint a babám szíve... Tegyél a szivacsodra mosogatószert, s addig dörzsöld körkörös mozdulatokkal a lábas belső terét, nagy vizet használva, le-leöblítve az alját, amíg (mondjuk) a húsleves csókja, a zsír el nem válik a lábas oldalától… Öntsd ki a löttyöt a lefolyóba, a humuszt engedd el (bele ne kóstolj!), aztán engedj a lábasba újra tiszta vizet, öblítsd ki többször, majd állítsd fejre, tedd a csöpögtetőre – csöpögjön ki belőle mind a víz…

Miután elmosogattál, szánj arra néhány pillanatot, hogy áttekintsd a helyzetet – amit éppen megoldottál. Engedd magadhoz a mámort, hogy már-már megértetted a káoszelméletet, s közel kerülhettél végre önmagadhoz, hiszen: látod, ugye, látod a rendet? Ami valósággal sugároz, s hiszem, hogy ha egy ilyen pillanatot átélsz, rájössz, hogy az élet: szép. Pont.

A rongyot, a szivacsot a párkányra teszed. Vagy oldalra. Kicsavarva. Távozáskor leoltod magad után a villanyt.