Fábry Zoltán igaza (2.)

1948 decemberében megjelenik az Új Szó, amelynek Fábry Zoltán főmunkatársa lesz, 1949 márciusában megalakul a Csemadok, amely tiszteletbeli elnökének választja. Könyvei jelennek meg: A gondolat igaza (1955), A béke igaza (1956), Hidak és árkok (1957), csak az Ady igaza várat magára, mert az csak halála után, 1977-ben jelenik meg, Turczel Lajos szerkesztésében. Elindulnak a magyar iskolák, szinte sorjáznak egymás után, két évig még professzionális művészegyüttese is volt az itteni magyarságnak, Népes néven. Megjelenik a Hét, az Irodalmi Szemle, Kassán 1965-ben megalakul a Batsányi Irodalmi Kör, elindulnak a Kazinczy Nyelvművelő Napok, visszakerül a Dómra az 1945-ben brutálisan levert II. Rákóczi Ferenc-relief, majd megalakul a Thália Színház. És közben jön 1968, a prágai tavasz eseményei, amikor az itteni magyarságot is megkérdezik, hogy mit akar…? Fábry Zoltán megírja fontos tanulmányát A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága címmel (Új Szó, április 27–28.). Ősszel a prágai parlament elfogadja a 144/1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely a mai napig érvényben maradt a több mint 100 éves kisebbségi történelmünk egyedüli jogi normájaként helyzetünk rendezésére, hiszen a rendszerváltás óta a szlovák politika abban egységes, hogy ilyenfajta dokumentumról még csak tárgyalni sem hajlandó velünk.

1956 és 1968 – tudvalevő Fábry elzártsága a centrumoktól, hírforrásoktól. Rádiót a Szlovák Írószövetségtől kapott hetvenedik születésnapjára (1967), televíziója nem volt. 1956. november 3-án a Rudé právo (Vörös Jog – központi cseh pártlap) közli Fábry Zoltán elítélő nyilatkozatát a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, amit néhány nap múlva levélben visszavont. Fájdalmának így ad hangot: De az áldozat a magyar nép. Egyedül a magyar. A nyelvem. A szívem szerinti testvér. 1968-ban elriasztotta a feléledt szlovák nacionalizmus, amely egyebek mellett a magyarok kitelepítésének a befejezését követelte, erre is válasz volt a fentebb említett Új Szó-beli cikke. A kisebbségi alkotmánytörvény elfogadását fontos lépésnek tartotta.

Fábry Zoltán a kezdetektől a minőségi kisebbségi lét hirdetője volt az élet minden területén: Kisebbségi kultúrformának csak akkor van jogosultsága és jövőlehetősége, ha rangja van. Ezt egyaránt vonatkoztatta az irodalomra, a kultúrára, magára az egész kisebbségi glóbuszra, amit igazolnak tanulmányai: Kevesebb verset – több költészetet! (1955), Antisematizmus (1963), amelyet a gorbacsovi glasznoszty előfutáraként is aposztrofálnak – húsz évvel korábban!

Fábry Zoltán hetvenedik születésnapja alkalmából (1967) megkapja az első alkalommal odaítélt Madách-díjat. Hazánk, Európa címmel jelennek meg válogatott írásai, az Irodalmi Szemle, a Kortárs tematikus számmal köszönti, Magyarország prágai nagykövetétől átveszi a Munka Érdemrend kitüntetést. Egészségi állapota fokozatosan romlik. Sokan felkeresik, elsősorban az itthoniak, de Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Keresztury Dezső, Czine Mihály Magyarországról, Balogh Edgár Erdélyből, Bori Imre a Vajdaságból. Ajánlatot kap, hogy költözzön a Balaton mellé, ahol állandó orvosi gondozás alá kerül, de ő nem akar elszakadni a szülőföldtől, az itteni magyar közösségtől. 1970. május 31-re virradó éjjel a megismétlődő szívrohamok egyike elviszi.

Az általa megfogalmazott vox humana (emberi hang), változni–változtatni, érték: mérték, felelős ember: felelő ember – mind-mind fejezetcímek lehetnének Fábry Zoltán igazságkereséseinek útján. Számára a stószi őrhely archimedesi pontot jelentett, két világháború tapasztalataival. Az elsőben ott volt a csatatereken, a másodikat állandó életveszély közepette élte túl. Életművének alapmotívuma: az ember védelme az embertelenség ellen. Műveiben gyakran találkozunk az antifasizmus fogalmával, ami a fiatalabb korosztálynak anakronizmusnak tűnhet, de ő a fogalmat tágabb értelemben használja, nála egyaránt jelenti a fasizmust, nácizmust, bolsevizmust és minden mást, ami az emberi méltóságot sérti, az embert megalázza. Fontos üzeneteket fogalmazott meg legjelentősebb műveiben, mint az Európa, elrablása, Stószi délelőttök, A vádlott megszólal, Üresjárat 1945–1948 – Napló a jogfosztottság éveiből, miközben szükséges kihangsúlyozni, hogy élete munkássága fölé emelkedik: magatartása, amelynek máig szóló üzenete van. Vallotta és életével igazolta: Minden ember annyit ér, amennyit másokért képes tenni. Számára a tisztaság egy volt a tisztességgel, mert a kettő egy tőről fakad.

Példával szolgált a demokrácia olyan alapelemével, mint az önkorrekció: Gyakran tévedtem: sokat tanultam. Akiket eszmei hevületében megsértett, azokat később megkövette, mint Móricz Zsigmondot, Kassák Lajost, Mécs Lászlót és másokat. Az ötvenes-hatvanas években természetes vezéregyénisége volt a csehszlovákiai magyaroknak; mindenki hozzá fordult gondjával-bajával, és ő fáradhatatlanul válaszolt, ha kellett, segített. Halála óta hiányzik egy ilyen köztiszteletnek örvendő – karizmatikus – személyiség a felvidéki magyarság életében, különösen a rendszerváltás óta egyre szembetűnőbb ez a hiány! Annak ellenére, hogy a hatalomhoz közelinek tartották, bizalmatlanság vette körül: írásait nem közölték, cenzúrázták, és még az is megesett, hogy a hatalomnak tetsző sablonokkal egészítették ki. Ő halála előtt néhány hónappal így összegzi életét: A kisebbségi lét tett íróvá, és a kisebbségi adottság végig osztályrészem maradt. Az 1920-as első betűvetésre az utolsóm, az 1970-es rímel.

A rendszerváltás utáni években (1991–1992) méltatlan támadások érik Fábry Zoltánt az Irodalmi Szemlében, komolyabb visszhangot sem szakmai körökben, sem a közvéleményben nem gerjesztenek, inkább szólnak a szerző frusztráltságáról, mint Fábry Zoltán életének és munkásságának értő elemzéséről.

Tavaly volt 50 éve, hogy Fábry Zoltán itt hagyott bennünket. Végrendeletében a Csemadokot és a Csemadokon keresztül a szlo­venszkói magyarokat jelölte meg örökösének. Jogos a kérdés: Milyen örökösei vagyunk mi, mostani szlovákiai (felföldi, felvidéki) magyarok?

A halálát követő évben elindultak a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok Kassa, Szepsi, Stósz, Buzita és más helyszínekkel. Szülőháza 1975-ben emlékházzá lett átépítve, 12 kötetben megjelentek művei, a rozsnyói magyar iskola felvette Fábry Zoltán nevét, a Csemadok Fábry-díjat hozott létre, ami egy időben a legmagasabb közösségi elismerést jelentette, majd évekig szüneteltették az odaítélését, de ismét visszakerült és a magyar kultúra napján adják át. Évtizedeken át erre a Fábry Napok keretében került sor.
Halálának 50. évfordulója alkalmából a pozsonyi székhelyű Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma egy színvonalas vándorkiállítást készített elő, ami később elkerül más helyekre is. A kiállítás részét képezi egy emlékfilm, amelyen megjelenik maga Fábry Zoltán is, kortársai emlékeznek rá, illetve egy kiadvány magyar és szlovák nyelven, ami csak részben pótolja azt a hiányt, hogy nem jelennek meg gondolatai sem magyar, sem szlovák nyelven, pedig szükség volna rájuk, hogy újabb generációk ismerhessék meg máig aktuális gondolatait.

Jelenleg a stószi Fábry Zoltán Emlékház a szepsi Bódva-menti és Érchegységi Kulturális Központ részeként működik, s egy közös határon átnyúló nemzetközi projekt révén kerül sor a felújítására. A kulturális turizmus keretében lehetőségek adódnak az Emlékház ismertebbé tételére, elsősorban az önkormányzati és turisztikai szervek és szervezetek által, de elsősorban a mi részünkről – itthon és „odaát” –, mert a legészakibb magyar kulturális intézményről van szó.

S talán itt helyénvaló megemlíteni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években egy Bódva-parti város, Edelény vállalt szolidaritást a Fábry-örökséggel, ami abban nyilvánult meg, hogy többször eljöttek Stószra, a Fábry Napokra. Az elmúlt évtizedben Encs városa és az encsiek követték őket, és reméljük, hogy a sátoraljaújhelyiek, sárospatakiak folytatják, mert Fábry összeköti a történelmi szálakat: Micsoda igazoltság, hogy éppen a sárospataki emigráns, a cseh Jan Komenský lett és maradt a magyar és minden anyanyelv védőügyvédje.

Ötven év alatt sokat változott az életünk; más volt a társadalmi berendezkedés, más volt az ideológia – mondhatni: más volt a szótár. Ez érezhető is publicisztikai művein. Egy azonban most is hasonlóképpen aktuális: kimondani az igazságot, nevén nevezni a problémákat, ahogyan ő szokta mondani és írni: Csak semmit nem elhallgatni!..., mert: Nem elég csak titokban helyteleníteni a zsarnokságot, de nyíltan szót kell emelni ellene. Nem csoda, hogy pozsonyi írótársa, Peéry Rezső a jellem szerzetesének tartotta, Illyés Gyula oltárőrzőnek, Németh László Észak oszlopának…, mert szerinte, aki egy közösség gondjait vállára veszi, annak együtt kell ezzel élni, és nem keresheti (csak) önmaga boldogulását…

Adyval együtt hirdette: A nyelv élet és szentség, sőt istenség! Ezt tartotta a kisebbségi lét alfájának és ómegájának. A nyelvüket elhagyókat, a magyar nyelvet nyilvánosságon visszafogottan használókat otthonmagyaroknak nevezte. Határozottan és világosan fogalmaz: Ha 1948 után a magyar kisgyermek elfelejti nyelvét, akkor itt elsősorban a szülő a bűnös, a nyelvgyilkos. A nyelvhalál: nemzethalál, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan. És még azt is hozzáteszi: A magyar nyelvnek analfabétái élnek közöttünk…
100 évnyi mostoha sorsunk feljogosít bennünket arra, hogy kimondjuk: a rendszerváltás a mai napig a felvidéki magyarok adósa. Törvények nem a védelmünkre, hanem ellenünk születnek. A Szlovák Köztársaság Alkotmányának preambuluma csak szlovákokat lát ebben az országban, fontos törvényeket ellenünk hoznak: nyelvtörvény, állampolgársági törvény, területi és közigazgatási törvény, a Beneš-dekrétumok megerősítése. És az „eredmény”? Húsz év alatt több mint százezerrel csökkent a magyarok száma Szlovákiában, az ország legszegényebb vidékei a magyarok lakta régiók, és továbbra is másodosztályú állampolgárai vagyunk az országnak. A mindenkori szlovák kormányok önvizsgálata mellett szükséges volna a magyar kisebbségi politikai képviselet lelkiismeret-vizsgálata is, hiszen másfél évtizeden át koalíciós partnerként ott voltak az ország vezetésében, illetve önmagunk kisebbségi mivoltunkból származó átkai: bezárkózottság, önbizalomhiány, frusztráltság, bizalmatlanság, egymásnak feszülés, megosztottság…

Valamit illenék szólni a szlovák–magyar kapcsolatokról, de az egy külön cikk témája is lehetne. A több mint 1100 éves együttlétből az utóbbi száz évet új államalakulatokban: Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában éljük. A többségi nemzet vaksága és süketsége a kisebbségek problémái iránt a maga idejében minket sem került el, most a szlovákok is ezen az úton járnak. Voltak biztató idők a két háború között, aztán a második világháború után, aminek az is jele volt, hogy Fábry Zoltánnak megjelent két kötete szlovákul, egy csehül. Szerveződtek közös szlovák–magyar értelmiségi fórumok, kapcsolatok az írók-költők között. A hetvenes években a Fábry Napokon olyan jeles szlovák írók, műfordítók voltak jelen, mint Emil Boleslav Lukáč, Vojtech Kondrót, Karol Wlachovský és mások. Máig emlékezetes számomra Emil Boleslav Lukáč jelenléte, aki a Thália Színházban lobogva szavalta Adyt – magyarul! Naponta halljuk, hogy mennyit fejlődtek a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok Magyarország és Szlovákia között. Mindezek az eredmények nem homályosíthatják el látásunkat, és nem boríthatnak fátylat a meglévő problémákra, amelyeket 100 év után nyíltan az asztalra kell tenni akár a V-4-ek keretében is, és nem a szőnyeg alá söpörni, mert bekövetkezhet Fábry Zoltán jóslata: … a kisebbség talán már nem is fog létezni…

Többször üzent az odaáti tízmilliónak, megfogalmazva azt az alapvető tézist, hogy az anyaország azzal segít a határon kívüli magyar közösségeknek a legtöbbet, ha olyan társadalmi közállapotokat teremt, amelyre azok feltekinthetnek, és büszkén vállalhatják a nemzeti közösséghez való tartozásukat. Az utóbbi időkben a magyar kormány masszív anyagi támogatásokban részesíti a kisebbségi magyar közösségeket, ezekre azonban egyre gyakrabban vetül az etnobiznisz árnyéka, ami nem erősíti, hanem gyengíti a sorokat.
A globalizált fogyasztói társadalom zsákutca az emberiség számára. Fábry Zoltán az ideológiákat, izmusokat és manipuláltságokat meghaladva meggyőződéssel hirdette: Megváltó ereje csak a szeretetnek van; mert nincs Jézusnál nagyobb példa…, Egyetlen totalitásnak van értelme: a kereszténységnek, mert az befogja az eget és földet egyformán, és a kezdőpont és a végpont egy: Isten.
Hamvas Béla, a felvidéki Sároseperjes szülötte bölcsen mondja: A kultúrával feltétlenül együtt jár az a kötelesség, hogy az ember építse. Kultúraellenes időket élünk, uralkodóvá lett a közömbösség. Fábry Zoltán ezek előszelét érezve így biztatja kisebbségi nemzettársait: Légy nyelved makacs, hűséges szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt, ezen a tájon helyetted e munkát el nem végezheti.

Erre össznemzeti szinten is szükségünk van, mert a 20. századi veszteségeink – két világháború, másfél millió magyar emberáldozat, huszadik század második fele (asszimiláció, elvándorlás), kétmilliós lélekveszteség –, miközben a magyar nyelv használata a környező országokban megdöbbentő méreteket öltve visszaszorul. Anyanyelvünkre ráférne egy általános nyelvvédelmi-fejlesztési terv;  az anyaországban és a kisebbségi közösségekben egyaránt. Közös feladatunk egy olyan család-, gyermek- és kultúracentrikus jövőkép kikalapálása – a Fábry Zoltán által sokszor hangoztatott intellektuális-etikus minőségelv érvényesítésével –, mely rímel Németh László emelkedő nemzet megfogalmazásával, s amiben segítségünkre lehet Ady Endre több mint száz évvel ezelőtt megfogalmazott és ma is pozitív energiák felszabadítására alkalmas gondolata: A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára!

Ezt sugallja a stószi őrhely, a Fábry Zoltán Emlékház, a legészakibb (fent az etnikai határ fölött) magyar kulturális intézményünk.

Máté László

Az esszé első része a múlt héten jelent meg.

Az előadás a sátoraljaújhelyi Magyar Nyelv Múzeumáért Alapítvány februári online konferenciáján hangzott el.