Ezt üzeni nekünk a történelem a mesterséges intelligencia jövőjéről

A magánszektor technológiai vezetői ma szép új jövőt ígérnek nekünk: kevesebb munkahelyi stressz, kevesebb unalmas megbeszélés, több szabadidő, és talán még a garantált alapjövedelem is szóba jöhet. De hihetünk nekik? Sokan könnyen elveszíthetik a munkahelyüket, amellyel egyébként elégedettek voltak, és arra kényszerülhetnek, hogy alacsonyabb fizetésért találjanak munkát. Hiszen az algoritmusok már most átveszik az emberek idejét és figyelmét igénylő feladatokat.

Ricardo 1817-es alapművében, A politikai gazdaságtan és az adózás elvei című munkájában pozitívan értékelte a gépeket, amelyek ekkorra már átalakították a gyapotfonást. Az akkori konvencionális bölcsességet követte, amikor – utóbb híressé vált tételében – úgy fogalmazott az Alsóházban: „a gépek nem csökkentik a munkaerő iránti igényt”.

Az 1770-es évek óta a fonás gépesítése csökkentette a pamutfonal árát, ami azt eredményezte, hogy megnőtt az igény a következő feladat elvégzésére, vagyis a fonal kész szövetté alakítására. Mivel az 1810-es évek előtt szinte minden szövés kézi szövést jelentett, a rohamosan növekvő kereslet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pamut kézi szövése jól fizető kézművesmunkává vált, s az ágazat több százezer brit férfit foglalkoztatott (köztük sokan az iparosodás előtt fonásból éltek, majd elvesztették a munkájukat). A gépesítéssel kapcsolatos korai, pozitív tapasztalatok valószínűleg megalapozták Ricardo kezdetben optimista véleményét.

De a nagy teljesítményű gépek fejlesztése nem állt meg a fonásnál. Hamarosan gőzüzemű szövőszékeket helyeztek üzembe a szövőgyárakban. A kézműves takácsok többé már nem kerestek jó pénzt azzal, hogy heti öt napot dolgoztak a saját házikójukban. Ehelyett a családjuk ellátásáért küzdöttek, miközben sokkal hosszabb munkaidőben robotoltak a szigorú fegyelmet tartó gyárakban.

Ahogy a nyugtalanság és a tiltakozás egyre terjedt Észak-Angliában, Ricardo is módosított a véleményén. Nagy hatású könyvének 1821-es, harmadik kiadásába betoldott egy új fejezetet „A gépekről” címmel. Ebben fején találta a szöget: „Ha a gépek képesek lennének elvégezni mindazt a munkát, amit most a munkások végeznek, nem lenne szükség munkaerőre.” Ugyanez érvényes ma is. Az algoritmusok terjeszkedése a korábban humán erőforrás dominálta területeken semmi jóval nem kecsegtet a munkavállalókra nézve, hacsak nem találnak jól fizetett új feladatokat.

Az 1810-es és 1820-as években a küszködő takácsok többsége nem ment el az új szövőgyárakba dolgozni – a gépi szövőszékekhez nem volt szükség sok munkásra. Míg a fonás automatizálása tömegek számára teremtett lehetőséget, hogy takácsként folytassák, addig a szövés gépesítése nem teremtett kompenzáló munkaerőigényt más ágazatokban. A brit gazdaság összességében nem teremtett elegendő jól fizető új munkahelyet más területeken, legalábbis addig, amíg lendületet nem vett a vasút az 1830-as években. Lehetőségek hiányában kézműves takácsok százezrei maradtak a szakmában, pedig a bérek alig a felére csökkentek.

Szintén alapvető probléma volt – bár maga Ricardo nem foglalkozott vele –, hogy az 1800-as évek elején az embertelen gyári körülmények (a korabeli szóhasználatban: „sátáni malmok”) nem jelentettek vonzó munkalehetőséget a takácsok számára. Sok kézműves független üzletemberként és vállalkozóként működött: pamutfonalat vásároltak fel, majd szőtt termékeiket a piacon értékesítették. Nyilvánvalóan nem örültek a hosszabb munkaidőnek, a nagyobb fegyelemnek, a kisebb autonómiának és a jellemzően alacsonyabb béreknek (legalábbis a kézi szövés virágkorához képest). A különböző királyi bizottságok által gyűjtött tanúvallomásokban a takácsok keserűen beszéltek arról, hogy nem hajlandók elfogadni az ilyen munkakörülményeket, vagy arról, hogy milyen szörnyűvé vált az életük, amikor (más lehetőség hiányában) ilyen munkákra kényszerítették őket.
A mai generatív mesterséges intelligencia hatalmas potenciállal rendelkezik, és máris lenyűgöző eredményeket ért el, egyebek mellett a tudományos kutatás terén. Jól használható arra, hogy a munkavállalók tájékozottabbá, hatékonyabbá, függetlenebbé és sokoldalúbbá váljanak. Sajnos úgy tűnik, a technológiai ágazat más felhasználási területekben gondolkodik: az MI-t fejlesztő és alkalmazó nagyvállalatok túlnyomórészt az automatizálást (az emberek leváltását) részesítik előnyben a bővítés (az emberek termelékenységének növelése) helyett.

Ez pedig azt jelenti, hogy szembe kell néznünk a túlzott automatizálás kockázatával: sok munkavállaló elvesztheti az állását, míg a munkaviszonyban maradók a felügyelet és az ellenőrzés egyre megalázóbb formáinak lesznek kitéve. Az „először automatizálni, később kérdezni” elve azt diktálja – és egyre inkább ösztönzi –, hogy hatalmas mennyiségű információt gyűjtsenek rólunk a munkahelyen és a társadalom minden területén, ami nyilván felveti a kérdést, hogy mennyi magánéletünk marad meg.

Ez a jövő azonban nem elkerülhetetlen. Az adatgyűjtés szabályozása segítené a magánélet védelmét, a szigorúbb munkahelyi szabályok pedig megakadályozhatnák, hogy az MI-alapú megfigyelés legrosszabb aspektusai valósággá váljanak. Ám a legfontosabb feladat az – ahogy Ricardo minden bizonnyal emlékeztetne minket –, hogy megváltoztassuk az MI-ról szóló általános narratívát. Életének és munkásságának legfontosabb tanulsága vitathatatlanul az, hogy a gépek nem alapvetően jók vagy rosszak. Hogy felszámolják vagy támogatják-e a munkahelyeket, attól függ, hogyan alkalmazzuk őket, valamint attól, hogy ki hozza meg ezeket a döntéseket. Ricardo idejében a gyártulajdonosok szűk köre döntött, és döntéseik az automatizálásra összpontosítottak, valamint arra, hogy a maximumot préseljék ki a munkásaikból.

Ma úgy tűnik, a technológiai ágazat vezetőinek még szűkebb köre járja ugyanezt az utat. De ha új lehetőségeket, új feladatokat teremtünk az emberek számára, és minden egyént tiszteletben tartunk, az sokkal jobb eredményeket biztosítana. Továbbra is lehetséges a dolgozókat támogató mesterséges intelligencia, de csak akkor, ha meg tudjuk változtatni az innováció irányát a technológiai ágazatban, és új szabályozásokat és intézményeket vezetünk be.

Ugyanúgy, mint Ricardo korában, ma is naivitás lenne az üzleti és technológiai vezetők jóindulatában bízni. Nagy-Britanniában az ipari forradalom korában jelentős politikai reformokra volt szükség a valódi demokrácia megteremtéséhez, a szakszervezetek legalizálásához és a fejlődés irányának megváltoztatásához. Ugyanezzel az alapvető kihívással szembesülünk ma is.

Daron Acemoglu – Simon Johnson
A szerzők az MIT közgazdászprofesszorai

©Project Syndicate