Extraction II – Látványos kalandok történet nélkül

Az akciófilm mint zsáner alapvetően a látványra, és – tetszik, nem tetszik –  az erőszakra épül. A 80-as 90-es években, a „hőskorban” ez lett a trendi. Persze azóta szubzsánerként megjelentek a kifejezetten száguldásra felhúzott mozik, de ahogy azt a Halálos iramban sorozat is mutatja, a gyökerekhez vissza kell térni.
Az Extraction, vagyis A kimenekítés egy amolyan abszolút akciófilm. A korábban kaszkadőrként dolgozó rendező nagyon jól ráérzett a John Wickkel lendületet kapó új, aprólékosan „megkreált” pixelpontosan összecsiszolt stílusra. A kimenekítés kilencvenes évekbeli testvérét valahol a Rambo 3-ban találtam meg, de ami ezúttal is majdnem elmaradt, az a történet.

Mert legyenek bármilyen fluidok a jelenetek, bármilyen harmonikusak az átmenetek, a sztori ezúttal is vékony, mint egy hajszál, ami szintén a Wick-generáció egyik ismérve. A főhős előtörténetének mély és átfogó bevezetése soha nem is volt az akciófilmek sajátja, viszont egy keretezett „összefoglaló” mindig született vagy a film elején, vagy tipikusan az események sodrásában. Utóbbi megoldást egyébként mindig is jobban díjaztam, mert kevésbé teszi szakaszossá az egészet.

Persze a kérdés most is az, mit akarunk megmutatni a nézőnek. Mindenesetre ilyen megközelítésben a főhős Tyler Rake múltjáról, jelleméről most sem sokat tudunk meg. Gyakorlatilag az első rész soványka egypercesét egészítette ki a rendező egy fejezettel. Ahogy arról sem kapunk sok információt, hogy tulajdonképpen milyen szervezetnek, esetleg katonai magáncégnek, szolgálatnak az „ügyködését” látjuk.  

Ha a néző szemszögéből indulunk ki, az akciófilmeket annyira nem kedvelőket alapból elveszítettük, de gondolom, nem is a teljes nézői spektrum volt a cél. A kalandokat ezúttal másképp pörgették fel. Az első rész hosszúvágását hihetetlenül jól összerakták, a majd negyedórás jelenet tényleg jól sikerült. Most ezt egy másféle üldözési jelenetbe próbálták beleszuszakolni, viszont mintha az egész már az elején elveszítette volna a lendületét. Míg az első résznél nem volt semmi, ami megkösse a rendezőt (a film elejétől a végéig lement, senki nem tudhatta még, hogy a főhős elbukik-e), addig a második résznek már kialakult az a fajta mellékíze, hogy: A.) a főhőst életben kell tartani, B.) a történetet kerekebbé kell csiszolni.

Talán emiatt is tört meg A kimenekítés üteme és lett kevésbé kiegyensúlyozott. A jó akciómozi megfelelő időközönként beiktatott szünetekkel hagy némi időt a nézőnek, vagy ha nem, akkor legalább a gyorsabb-lassabb eseménysorokkal rohanás helyett maratoni tempót alakít ki, hogy ne égjünk, ki mire felbukkan a stáblista. Ha a játékidő majd háromötöde után hirtelen befékezünk egy moralizáló tízpercbe, amit egy újabb adrenalinlöket követ, kialakul valamiféle diszkomfort.

Önmagában a kimenekítés az újhullámú akciófilmek egy sikerült darabja lett, viszont bár az első rész rohanását próbálták visszahozni, már inkább közelített volna egy „teljesebb” filmhez, amit azonban nem kaphatott meg. Mert amikor egy-egy ponton tudott volna szusszanni a történet, a rendező észrevette, hogy értékes időt vesz el a csöpögés meg a gondolkodás, és nulláról százra pörgette fel az eseményeket. Végezetül kaptunk egy sejtelmes bevezetést, ami előrevetíti a manapság divatos frencsájzzá válás irányába való elmozdulást. Valamiért a rendezők Hollywoodban elengedték azt, hogy egy filmes történettel alkossanak nagyot, vagy hogy a szerzett sikereket más ötletek löketeként használják fel, és inkább marad a sztorinyúzás, a végletekig, halálos iramban.