Elnökválasztás: a tét hatalmas, az eredmény megjósolhatatlan

A szlovákiai választók általában tömbökben szavaznak, ezek között kicsi az átjárás, a választások eredményéről általában az dönt, hogy melyik tömbön belül tudják jobban mozgósítani a szavazókat a pártok, illetve, hogy mennyi töredékszavazat veszik el egyik vagy másik oldalon a kisebb pártokra. Van azonban három olyan tényező, amely tartósan jelen van a tömbökkel kapcsolatban.

1. A populizmussal, nacionalizmussal, autoritatív tendenciákkal, a kisebbségekkel szembeni intoleranciával, vezérelvű politikusok támogatásával, Nyugat-ellenességgel vagy legalábbis a nyugati irányultság felé mutatott szkepticizmussal és ellenkezőleg, Oroszország iránti szimpátiákkal jellemezhető, az összeesküvés-elméletek fő befogadó közegének számító és az ún. alternatív médiák közönségének többségét tömörítő tömb a hagyományosan nagyobb. A demokratikus középként jellemezhető másik tömb valamivel, általában 2–5 százalékponttal kisebb. (Pontosan azért nehéz meghatározni a két tömb nagyságát, mert majd minden parlamenti választáson vannak olyan pártok, amelyeket szinte lehetetlen besorolni. Elemző legyen a talpán, aki a „Pali búcsúitala” típusú pártokat el tudja helyezni a politikai palettán.)

2. Az autoritatív-populista oldal jellemzője, hogy általában itt tud kialakulni egy erős, vezérközpontú, hierarchikus hatalmi piramisként működő (a párton belüli minden demokráciát nélkülöző) nagy párt, amely az oldal szavazóinak többségét be tudja csatornázni magához. Ilyen volt korábban Mečiar HZDS-e, majd később Fico Smerje is. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen az oldalon többnyire kisebb eséllyel vesznek el a töredékszavazatok, illetve kevesebb szavazat veszik el.

3. Általában az az oldal tud jobban mozgósítani, amely legalább egy választási ciklusban ellenzékben volt, míg a kormányzás demobilizálja a másik oldal választóit.

Nyilván ez egy erősen leegyszerűsítő kép, a helyzet ennél jóval bonyolultabb, például a tömbökön belül is vannak törésvonalak. A demokratikus oldalon ezek a nyugati demokráciákban megszokott hagyományos törésvonalak: a kulturálisan konzervatív, illetve liberálisabb és a gazdaságilag bal- vagy inkább jobboldali választók között, míg az autoritatív, populista oldalon a szélsőségesek (fasiszták, neonácik, kemény összeesküvéselmélet-hívők) és a mérsékeltebb, de a balos szociális demagógia és az intolerancia elegyével, valamint a populizmus minden módszerével hatékonyan mozgósítható választói rétegek között. Ezektől a belső törésvonalaktól azonban részben eltekinthetünk, mert épp az elnökválasztás második fordulója az a terep, ahol vagy-vagy helyzet áll fenn: két jelölt marad talpon, és ezek általában pontosan a két tömböt képviselik.

A papírforma az lenne…

A fentiekből kiindulva egyértelműen Pellegrini győzelme lenne a papírforma. Hisz az autokrata-populista oldal valamivel nagyobb: erre a legjobb példa a 2009-es elnökválasztás második fordulója, ahol Ivan Gašparovič (55,53%) meggyőző fölénnyel verte ellenfelét, Iveta Radičovát (44,47%). Ráadásul az elvesző töredékszavazatok csak a parlamenti választásoknál játszanak szerepet, az elnökválasztás vagy-vagy jellegű második körében nincs jelentőségük. Emellett az ellenzékiségből származó tőke sem játszana normális esetben szerepet, hisz kb. fél évvel leszünk a parlamenti választás után, mire elnököt választunk. A legutóbbi közvélemény-kutatások is azt jelzik, hogy szinte teljesen biztosan a Pellegrini–Korčok duó jut majd a második körbe, ahol Pellegrini győzelmét várják enyhe, 2–4 százalékos fölénnyel, és ezt erősítik meg a fogadóirodák által kínált szorzók is. Röviden, a verseny lefutottnak tűnik, itt akár be is fejezhetnénk a cikket.

De a helyzet ennél azért bonyolultabb. Főleg két dolog miatt. Az egyik, hogy az autokrata-populista oldalnak immár hosszú távon komoly problémája van a legszélsőségesebb szavazók, a választók mintegy tizedének megszólításával, és ez Pellegrinire is érvényes. A másik, hogy a választás tétje jóval nagyobb a szokásosnál, s ez megdobhatja a részvételt a demokratikus táborban. Ehhez járul még, hogy különösen nehéz megbecsülni a magyar választók viselkedését a második fordulóban. Szóval mégsem beszélhetünk lefutott meccsről.

Az alfahímek kudarcai

A parlamenti választásokon a legjobb eredményeket mindig az autokrata-populista tömb nagy párt-jai tudták elérni. A csúcs a Smer 2012-es eredménye volt (44,41%), ami kivételesen egypárti kormányzást tett lehetővé a következő négy évben. De a HZDS is többször mozgott 40 százalék környékén a közvélemény-kutatásokban. Az elnökválasztásokon azonban pontosan fordított a helyzet, az autokrata oldal vezető politikusai (Mečiar, Fico) rendre veszítettek a második fordulóban.

Ez furcsának tűnhet, mert ezek a politikai alfahímek kétségtelenül a legerősebb pártokat vezették, szorosan fogva a gyeplőt, és emellett a politikusok népszerűségi ranglistáinak is az élén álltak. Csakhogy kormányzási módszereikkel és konfliktusos, megosztó személyiségükkel még a támogatóiknál is több ellenfelet teremtettek maguknak. Így amikor az elnökválasztáson indultak, az egyben a személyükről és addigi politikájukról szóló népszavazássá is vált, és sokan egyszerűen ellenük szavaztak, még a saját autokrata táborukon belülről is. A másik oldalról pedig nyilván ellenük volt a legkönnyebb nagy számban mozgósítani a választókat. Ezt Fico esetében felerősítette az a tudat, hogy ha a parlamenti és kormánytöbbség mellett a köztársasági elnöki funkciót is megszerezné, teljesen ellenőrzése alá vonná a végrehajtó hatalmat is, és ezt a mértékű hatalomkoncentrációt a többség elutasította.

Így alakult ki a nagy paradoxon, azaz, hogy a szlovák politika erős emberei rendre kikaptak az elnökválasztásokon. Az ellenoldal jelöltjétől (Mečiar Rudolf Schustertől 1999-ben), a saját oldalról jött kihívótól (ismét Mečiar Ivan Gašparovičtól 2004-ben) vagy egy politikai kívülállótól (Fico Andrej Kiskától 2014-ben). Ráadásul minden alkalommal jókora különbséggel, a mindenkori győztes 57–60 százalékával szemben 40–43 százalékot szerezve. Lényegében csak saját pártjuk szavazótáborát tudták mozgósítani (de azt maximális mértékben), viszont a saját tömbjüket már nem.

Robert Fico esetében az alábecsült és lenézett kívülállóval, Kis­kával szembeni megalázó vereség egyben megingatta Fico és a Smer verhetetlenségének mítoszát, és egy vereségsorozat kezdetének bizonyult, aminek végső állomása a párt 2020-as kormányzati hatalomból való kiesése lett. Mivel Fico nem akart beleszaladni még egy ilyen megalázó pofonba, illetve maga is érzékelte népszerűségének megcsappanását a Kuciak-gyilkosság és ahhoz kapcsolódó események miatt, ami kikényszerítette a kormányfőváltást is, a Smer taktikát váltott. 2019-ben egy semlegesebb, elfogadhatóbb, kevésbé megosztó jelölttel próbálkozott, aki lényegében nem is számít politikusnak (Maroš Šefčovič), de ez sem jött be. Az okok a mostani fő kormánypárti jelölt szempontjából is kulcsfontosságúak.

Pellegrini és a szélsőségesek

Šefčovič főleg azért vallott kudarcot, mert a maffiakormányzással azonosított Smer jelölte, és mert képtelen volt megszólítani a szélsőséges tábor nagy részét. Emlékezetes, hogy az első fordulóban Štefan Harabin (13,3%) és Marian Kotleba (10,4%) együtt több mint félmillió voksot kapott. Míg Zuzana Čaputová a második fordulóban meg tudta szerezni a demokratikusnak tekinthető jelöltek (František Mikloško, Bugár Béla) szinte valamennyi szavazatát, addig Šefčovičnak csak a radikális jelöltekre leadott szavazatok nagyjából felét sikerült maga mellé állítania, így végül 58:42 arányban kikapott. Hogy mit csinált a szélsőséges szavazótábor másik fele? Otthon maradt: az első fordulóban mért csaknem 49 százalékos részvétel a másodikban 42 százalék alá csökkent. Šefčovič, az Európai Unió Bizottságának oszlopos tagja természetesen képtelen volt arra – már csak funkciójából, de habitusából adódóan is –, hogy lázba hozza a szélsőjobbos, összeesküvés-elméletekben hívő, alternatív médiákból tájékozódó, és gyakran párhuzamos valóságban élő tábort. Náluk az EU ellenségnek számít, így amikor választani kellett egy uniós bürokrata, korábbi elit diplomata meg egy liberális nő között, akkor a távolmaradásukkal tüntettek. (Egyébként a szélsőségesek nagy szolgálatot tettek a szlovákiai demokráciának azzal, hogy megosztva indultak. Ha Kotleba pártja beállt volna Harabin mögé, akkor lehet, hogy ő jut a második fordulóba, ami komoly kihívást jelenthetett volna a demokratikus oldalnak.)

A Pellegrini számára levonható következtetések eléggé egyértelműek. A szélsőségesek szemében ő is a politikai elit része, vélt szexuális orientációja, luxuséletvitele, korrupciós ügyei miatt támadható. Ráadásul a támadások elég váratlan helyről is jönnek: koalíciós partnere, az SNS-es Andrej Danko utalgat arra, hogy valójában meleg. Bár ő is megméretteti magát, a szélsőséges tábor igazi jelöltje újra Harabin, 10 százalék körüli preferenciákkal. Ő nemrég kijelentette, hogy semmiképpen sem támogatná Pellegrinit a második fordulóban, és azt ajánlaná híveinek, hogy maradjanak otthon.

Félreértés ne essék, Pellegrini jóval fajsúlyosabb jelölt Šefčovičnál, előkelő, dobogós helyen szokott állni a politikusok bizalmi indexének rangsorában, sőt az utóbbi hónapokban már nemegyszer vezette is azt. Ahogy korábban írtuk, biztos befutónak számít a második fordulóba, és ha csak kis többséggel is, de az eddigi kutatások szerint ott legyőzné Korčokot. Ennek ellenére azonban a szélsőséges tábor megszólítása komoly gondot okoz neki, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel fog járni. A helyzet annyiban más 2019-hez képest, hogy immár Fico és a Smer az a párt, amely az extrémista tábor legjelentősebb erejévé vált, és Fico nyilvánvalóan mindent megtesz majd azért, hogy Pellegrinit az elnöki székbe juttassa. A kérdés az, hogy a szélsőséges érzelmű választók kire fognak inkább hallgatni, Harabinra és Dankóra, vagy Ficóra.

Amikor a jogállam a tét

Az utóbbi hetekben Ivan Kor­čok szorosan felzárkózott Pellegrini mögé, csak 1-2 százalékkal van lemaradva mögötte. Ebben fon­tos szerepet játszik, hogy az elnökválasztás egyre inkább egy népszavazássá kezd alakulni. A demokratikus oldalon csak az Alkotmánybíróságban, illetve az elnök­ben (meg részben az uniós intéz­mé­nyekben) bíznak, hogy valamiféle gátat jelenthetnek Fico gőzhen­gerével szemben. Amely (Mečiar hagyományát követve) a demokratikus jogállamot készül lerombolni. A demokratikus oldalon így jelentős mobilizáció várható, a parlamenti ellenzéki pártok immár beálltak Korčok mögé, természetesen Matovič formációját kivéve, de legkésőbb a második forduló előtt ez tőle is várható. Vagy ha formálisan nem is történik meg, a választóik akkor is elmennek minimum „Pellegrini, Fico maffiaállamának jelöltje” ellen szavazni. A másik oldalon, ahogy rámutattunk, nem várható ilyen összezárás Pellegrini mögött. Eközben Pellegrini fokozatosan elveszthette a demokratikus oldalról vele esetleg szimpatizáló szavazók jó részét is, mivel Fico hű szekértolója (a tüntetéseken rendszeresen elhangzó rigmusokban „táskahordozója”) lett belőle az adott tömbön belül.

A verseny tehát korántsem tekinthető lefutottnak, és a fő bizonytalansági tényező a mintegy 10–15 százalékosra tehető extrémista tábor magatartása.
De talán még ennél is nagyobb talány a szlovákiai magyar választók viselkedése. Korábban automatikusan a demokratikus táborhoz lehetett sorolni a magyar szavazók túlnyomó többségét, ám mostanra ez kérdésessé vált. Elsősorban azért, mert egyre többen mozdultak el a szélsőséges nézetek felé, olyannyira, hogy a 2023-as választáson a felmérések szerint minden korábbinál nagyobb arányban szavaztak magyarok az autokrata-populista tábor pártjaira, mindenekelőtt a Smerre. Továbbá, egyes közvélemény-kutatások is azt mutatják, hogy Pellegrini jóval népszerűbb a magyarok között Korčoknál. Ez azzal is összefügg, hogy utóbbi részben okkal, részben anélkül magyarellenes politikusnak lett elkönyvelve külügyminiszterként.
Az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen üzeneteket fog közvetíteni a Magyar Szövetség a választóinak, különösen a második forduló előtt. Ajánlani fogja-e valamelyik jelölt támogatását, vagy ha azt nem is, hogyan fog kommunikálni egyéb, nem hivatalos csatornákon.

Az valószínűsíthető, hogy azok a szlovákiai magyarok, akik már a 2023-as választáson is a demokratikus oldal pártjaira szavaztak, most is oda voksolnak majd, tehát Korčokra, vagy inkább Pellegrini ellen. Jóval kérdésesebb a másik, autokrata tömbre voksoló magyarok döntése. Akárcsak a szlovák extrémista közegben, itt is kérdés, Pellegrini a megfelelő jelölt-e számukra, vagy inkább otthon maradnak. Talán még ettől is kérdésesebb a Szövetség szavazóinak viselkedése, ami persze nagyban függ a párt vezető politikusainak nehezen előre jelezhető kommunikációjától. Az utóbbi két csoport tekintetében nem mellékes, hogy a magyarországi és a szlovákiai magyar médiumok milyen üzeneteket fogalmaznak meg, illetve milyen intenzitással foglalkoznak az elnökválasztással.

Olyan soktényezős folyamat ez, amit szinte lehetetlen előre jelezni. De azt megkockáztathatjuk, hogy a szlovákiai magyarok viselkedése merőben más lesz, mint az eddigi elnökválasztásokon. És ez akár jelentős szerepet is játszhat a szorosnak ígérkező második forduló végkimenetelében.

Gál Zsolt
A szerző politológus, közgazdász, a pozsonyi Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója