„Egy dologba vagyok szerelmes: az A4-es papírba”

Bereményi Gézát nemcsak a magyar, hanem a világ értő közönsége is elhalmozta díjakkal. Ezek közül melyikre a legbüszkébb?

Én nem tudok a díjak között rendet teremteni és nincsenek kedvenceim. Minden díj meglepő volt számomra. Már csak azért is, mert úgy nevelkedtem, hogy a mostohaapám egyfolytában azt mondogatta nekem, belőled nem lesz semmi és senki. Most, hogy így, díjaktól roskadozva ülök, mást nem tudok mondani, mint hogy egyik díj sem különb a másiknál.

Akkor így kérdezem: miért különösen emlékezetes a párizsi díja, amelyet azért időnként felemleget?

Ez a díjam, azt hiszem, nagyon jellemző, nemcsak énrám, hanem egy magyarországi díjazott világhelyzetére is. 1989 tájékán vagyunk, közvetlenül a szovjet csapatok  kivonása előtt. Véletlenül éppen akkor fejeztem be az Eldorádó című filmemet, amiben egyebek között 1956-os jelenetek is voltak, és ami a nagyapámról szólt. Még épp csak bemutatták Magyarországon, máris elterjedt külföldön. Akkoriban minden megmozdult, nem lehetett tudni, hogy milyen lesz az új kulturális Európa. A filmet végül beválasztották a korabeli Európai Filmdíj jelöltjei közé több kategóriában is. A díjkiosztó a Théâtre des Champs-Elysées nevű hatalmas filmszínházban volt, ahol a franciák apait-anyait beleadtak, és estélyi ruhás közönség töltötte meg az egész hatalmas nézőteret. Nyakamban egy pertlivel a többiekkel együtt az első sorban ültem egy Budapesten kikölcsönzött szmokingban. Elkezdődött az ünnepség, kettesével mentek ki francia színészek és adták át a díjakat, úgy, hogy először bemondták a film rendezőjét, majd megjelent az óriáskivetítőn egy részlet a filmből, ami alatt a díjazott kifáradt a színpadra, átvette az elismerést és mondott néhány mondatot a közönségnek a mikrofonba. Egyszer csak megjelent egy francia színész és színésznő, bemondtak valamit és hozzátették, hogy „Géza Bezermenyi”, vagy valami ilyesmit. Hátulról már kiabált a heves magyar közönség, hogy „Géza menj fel, menj fel!”. Felmentem, átvettem a díjat, és ekkor felnéztem a kivetítőre, ahol huszonnyolc ország közönsége láthatta, hogy megjelent egy hárászkendős magyar paraszt néni és arról beszélt, milyen rengeteget szenvedtünk a Rákosi-korszakban. Láttam azt is, hogy a mérhetetlen terem túlsó végéről rohan Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza, akik csinálták ezt a filmet. Abban a pillanatban egy hang azt mondta bennem: „Szűnj meg!”. Még beszélt a paraszt néni, amikor felérkeztek a színpadra az alkotók, és én Líviának, akitől jobban tartottam, gyorsan a kezébe nyomtam a díjat, mondtam neki, hogy elnézést, Lívia, aztán hátraálltam némán és mereven, mint egy londiner. Amíg beszéltek, oldalazva kimentem egy kijáraton és leültem az első sorba.

Ha rosszul is indult, de azért nem lett rossz vége a történetnek, az Eldorádóval ugyanis elnyerte a legjobb rendezőnek járó Európai Filmdíjat.

Azt éreztem, hogy ha én most nem kapok díjat, akkor életem végéig egy olyan pali leszek, aki felrohangál mások helyett átvenni díjakat a színpadokra, és ami rosszabb, hogy én is így fogom magam látni. A lényeg az, hogy egyszer csak megjelent Melína Merkúri és Yves Montand, és bemondták a nevemet. Akkor azt éreztem, hogy révbe értem. Hátradőltem és elhatároztam, hogy lassan magamban harmincig számolok. Majd felálltam, felmentem, átvettem a díjat, arcon csókoltam Melínát, megköszöntem anyámnak, a hazámnak, és lefáradtam a színpadról. Azt éreztem, hogy minden rendben van.

Az önéletrajzában azt olvasni, hogy fegyelmi ügy miatt kicsapták a Vörösmarty gimnáziumból. Mi történt?

Engem nem a Vörösmartyból, hanem az Apáczaiból csaptak ki. De nem is! Engem több iskolából is kicsaptak. Valahogy az egyik a másikat vonzotta, mert amikor az Apáczaiból átmentem a Vörösmartyba, eleve úgy néztek rám, hogy ez egy kicsapott diák. Keresték az okokat, miért lettem kicsapva, én meg nem tudtam úgy viselkedni, hogy ezt feledtessem. Azt tudtam, hogy azért csaptak ki, hogy életem végéig egy megalázott alak legyek, aki nem mer semmit csinálni. Amikor Budapest összes középiskolájából kicsaptak, az édesanyám elintézte, hogy felvegyenek a pápai gimnáziumba és kollégiumba. Ott nagyon jó helyem lett, mert nem azért kérdezték, hogy mi történt velem, hogy megbélyegezzenek, hanem hogy megértsék, hol lehet a hiba. A hónom alá nyúltak, elláttak lelki munícióval, és én ott pillanatok alatt kivirágoztam, leérettségiztem. Ezért mindent a Türr István Gimnáziumnak köszönhetek.

Több neve is volt. Vetró Géza néven született, majd Rózner Géza volt a Bereményi előtt. Hogy jöttek ezek a váltások?

Édesanyám leánykori neve Bereményi Éva. A születésemkor még csak tizenhét éves volt, ezért „leadott” az anyai nagyszüleimhez és elment dolgozni. A nagyszüleim a Teleki téren laktak, világéletükben kereskedők voltak. Az anyai nagyanyám erdélyi menekült volt, a nagyapám a standjával együtt ismerte meg, és elvette feleségül. Hatéves koromig a nagyszüleim neveltek. Amikor az első novelláskötetemet ki akarták adni, azt mondták nekem a kiadónál, hogy Rózner Géza van ugyan a személyi igazolványomban a nevelőapám után, de mivel magyar író vagyok, magyar nevet kell választanom. Felmerült, hogy legyek Vetró az apám után, de elvetettem, és úgy döntöttem, hogy Bereményi leszek, mint a nagyszüleim. Felírták ezt a nevet az első novelláskötetemre, a Svéd királyra. Miután megjelent, kiderült, hogy nem tudom felvenni a szerzői jogdíjat, mert Rózner Géza vagyok. Amikor publikáltam, megint ez a mizéria jött. Ezért aztán „átiratkoztam” a Bereményire.

A név mennyire fontos az ember életében? Máshogy írna Vetróként, Róznerként mint Bereményiként? És mi a helyzet Gézával? Ezzel ki van békülve?

Erre nem tudok válaszolni. Nem tudom. Egyben biztos vagyok. Egy jó könyvben jó nevek vannak és egy rossz könyvben rossz nevek. Utóbbinál az ízlésficam mindenképpen látszik. Az élet szerintem jó író. A nevünk nem véletlen. De meghalad engem ez a kérdés, mert életem egyik fő kérdése. A halálos ágyamon kellene ezt kérdeznie mint gyóntatópapnak.

A családja mit szólt ahhoz, hogy irodalmi pályára lépett?

Azt gondoltam, hogy a nagyszüleim örülni fognak, hogy Bereményi néven publikálok. Már akkor gyanút foghattam volna, amikor a nagyapám egyszer elmesélte, hogy itt járt egy író a standomnál, mondta, hogy te írsz, és olvasta az írásodat. Kérdeztem, hogy hívták az illetőt, mire ő azt felelte, hogy nem tudja, de felírta valami staniclire, amin az szerepelt, hogy „Mádi”. Mondtam neki, hogy ez a Mándy Iván volt. Az lehet – felelte, de ő azért írhatta Mádinak, mert a mádi bort szerette, amit lehetett kapni a Teleki tér környékén. Nagyapám azt is hozzátette,  Mándy mondta neki, hogy nekem milyen jó dolgom van, hogy nem írok arról, ahonnan származom, a Teleki térről. Mondtam neki, hogy nem, nem írok. Ne is írj erről, figyelmeztetett, és egyáltalán ne is írj! Minek írsz te? Meg lehet ebből élni? Mennyit kaptál ezért a kötetedért? Emlékszem, kilencezer forintot kaptam. Erre ledobta a kötetet a pultra: Mi ebben neked a bóni? Ebből akarsz megélni? Nyomorogni akarsz? Nagyanyád is nagyon aggódik érted!

Ebből a honoráriumból aztán vásárolt egy vitorláshajót és egy kalapot. Elárulja, hogy mi lett ezekkel?

A vitorlást fel kellett újíttatni egy hajóáccsal, olyan rozoga volt. Lementünk a Balatonhoz, kaptunk egy sátrat az egyik telken, és vízre szálltunk. Körülbelül három napig tartott, mire megtanultunk valamelyest vitorlázni. Aztán szabályosan kikötöttem a hajót a telek végén, az öbölben. A Stetson-kalapomat még korábban kölcsönadtam Virág Attilának, aki ígérte, hogy utánam jön, és a kalapomat is elhozza. Reggel kimentem és láttam, hogy az éjszakai vihar után a vitorlásom a víz alatt van, csak a főárbócom áll ki oldalt. Átrohantam a szomszédba, a hajóácshoz, aki azt mondta, hogy ez már csak ócskásnak jó. Ekkor érkezett meg Attila Pestről. Mikor kérdeztem, hogy hol van a Stetsonom, azt mondta, hogy kihajolt a vonatból és elfújta a szél a fejéről. Ez volt a kilencezer forintom sorsa. A nagyapámnak tehát igaza volt. De még sincs igaza!

Az egész irodalmi életműve, a novellái, a regényei, a versei mind arról szólnak, hogy a lehető legkülönfélébb eszközökkel, de szeretné elmesélni az életét, annak történeteit, helyszíneit és szereplőit. A történetmesélési technikája pedig azon alapul, hogy fordulópontok köré rendszerezi a mondandóját.

Ez így van. A technika szakértője lettem, és tanítok is filmírást. Mi, emberek ilyenek vagyunk: igényeljük a másiktól, hogy elmeséljen egy történetet, hogy a fordulópontoknak meglegyen a maga ideje, és az életünkben is vannak fordulópontok, amikor irányt vált a történetünk. Az én életemben biztosan fordulópont az, hogy megszabadultam a nevelőapámtól, amikor meghalt. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nem szerettem őt, tudtam, hogy örülnöm kéne vagy gyászolnom kéne, vagy meg kellene értenem őt, de rájöttem, hogy soha semmi közöm nem volt hozzá, holott tíz évig együtt éltünk. Ki akart sajátítani a fiának, de nem tudott. Ettől megbolondult, verni is kezdett. De ez a történet az átéltség erejével a Magyar Copperfield című regényemben benne van. Egészen bizonyosan fordulópont az életemben egy végzetes egyetemi szerelem is, ami véget ért az egyetem befejezése előtt. Ez olyan mély kétségbeesésbe taszított, hogy elkezdtem írni. Háromoldalas kis szösszeneteket. Éppen akkor, a hatvanas évek végén Magyarországon mélységes hiány támadt fiatal, kezdő írókból. Valami változófélben volt a szellemi életben, talán a Szovjetunió végének kezdete. Egy ember megkérdezte néhány szövegem elolvasása után, hogy van-e még novellám, én meg azt hazudtam, hogy van. Nem akartam többet írni, de mondta, hogy most kell beadni, mert ki tudnák adni, mert igény van rá és senki nem ír Magyarországon, aki negyven év alatti. Persze biztosan volt, aki írt, de senkinek nem volt kedve leadni kéziratot a kiadóknak, mert elegük volt a hülyeségeikből. Hazamentem, és két-három hét alatt megírtam a novelláskötetet. Azt figyeltem, ahogy óvodások játszottak egy játszótéren, és amit egymásnak mondtak, feljegyeztem. Ebből lett ez egyik legjobb novellám, aminek Csendőrök lett a címe, a gyerekek ugyanis csendőröket is játszottak. Leadtam a kéziratot, és 1970-ben meg is jelent a már említett Svéd király. Ettől kezdve rövid úton kiderült, hogy a kötet sikere ellenére nem akarok többet írni.

Ekkor találkozott Cseh Tamással.

Igen, és ez is egy fordulópont volt. Találkoztam egy rajztanárral, akiről kiderült, hogy indiánt játszik és egyébként őrült, meg otthon gitározik és angol szövegeket énekel magának meg a társaságának. Azt mondtam neki, pedig még életemben nem hallottam énekelni, hogy szeretnék dalszövegeket írni a számára. Ő meg azt hitte, hogy én biztosan belügyis vagyok, és be akarom szervezni, ezért elutasított. A március 15-ei tüntetések miatt úgyis volt baja a belüggyel. De azért felmentem hozzá, elkezdtem neki dalszövegeket írni. Oda is költöztem hozzá, és akkor lett belőle Cseh Tamás.

Vannak, akik barátként tekintettek önökre, mások szerint inkább munkakapcsolat volt. Ön hogyan jellemezné a viszonyukat?

A népszerű megfogalmazása ennek az, hogy a viszonyunk több is és kevesebb is volt, mint barátság. Ezzel a kérdésnek el lehet venni az élét. Rögtön az elején kikötöttem két dolgot. Az első törvényünk az volt, hogy ha bármelyikünk is abba akarja hagyni az együttműködést, akkor a másik nem kérdezi meg, miért, hanem belenyugszik, és szétszakadunk. A másik, hogy csak mind a kettőnk engedélyével lehet a dalokat előadni nyilvánosan. Már volt vagy harminc dalszövegünk, amikor este becsöngetett a lakásunkba egy pasas. Mint kiderült, Gyurkó László volt, a Huszonötödik Színház igazgatója. Elmondta, hogy szeretné, ha Tamás fellépne náluk, de Tamás szólt, hogy az én engedélyem is kell hozzá. Én nem akartam engedélyt adni, mert úgy éreztem, hogy a hivatalosságokhoz ezeknek a daloknak semmi közük. Gyurkó erre szánakozva ránézett Tamásra és azt mondta: „Hát, Tamás, sajnálom!”. Egy hét múlva elutaztunk Párizsba, egy hónapig voltunk kint. Én már csomagoltam, amikor lejárt az időnk, de Tamás nem. Azt mondta, hogy ő kint marad, nem akar hazajönni Magyarországra. Mondtam, hogy jó, akkor szerbusz. Erre ő: „Meg se kérded, hogy miért maradok kint?” Azt válaszoltam, hogy nem, nem kérdezem. Akkor elárulta, hogy visszajön, ha énekelhet a Huszonötödik Színházban. Leültem vele az asztalhoz és elmondtam: neked, Tamás gyengék az idegeid, ez köztudott, te oda ki fogsz állni, jönni fog a sok gazember, bekerítenek, mindenféléket dumálnak neked, ilyen-olyan alak leszel, lehet, hogy újságokban is fognak veled foglalkozni. Tudtam, hogy bomba van a kezünkben, ami ketyeg, erre vigyázni kell, nem való ez senkinek, csak a szűk baráti körünknek. De ő elismételte: akkor jön csak haza, ha énekelhet a színházban. Mire én azt feleltem: „Jó, akkor menjünk együtt haza Magyarországra, és énekelj, b... meg!” Hazamentünk, másnap bementünk Gyurkóhoz, aláírtunk egy szerződést, és Tamás onnantól elkezdett énekelni.

Soha nem volt Önben irigység, hogy mégiscsak Cseh Tamáshoz kötik ezeket a dalokat?

Ez összetett dolog. Úgy tűnik, mintha én lettem volna az idősebb, pedig nem, három évvel fiatalabb voltam Tamásnál, csak ő volt a gyermekibb. Nem, nem volt bennem irigység. Sőt, inkább lelkiismeret-furdalásom volt, mert tudtam, hogy a szereplés nehézségeket fog okozni Tamás életében. Én mindig bujkálni akartam, nekem nem kellett a rivalda. Rengeteg lehetőségem lett volna, mégsem. Tamást általában körülvették a rajongók, többségükben lányok. És duruzsolták, hogy jaj, de gyönyörű volt ez az este, milyen gyönyörűek ezek a dalok, csak hát azok a szomorú nőügyek, azok a tragikus szerelmek. Tamás meglepődve mondta, hogy azok nem az ő női, azok a Géza női, és hátramutatott. Én meg ott álltam a háttérben, csúful, félig kopaszon. Ez egy példa arra, hogy miért nem akartam én ezt az egészet. Rájöttem ugyanis, hogy iszonyatos hülyeség Magyarországon szellemileg kiválni, mert felkap majd egy hullám, amiről idővel kiderül, hogy piszkos és nem jó. Azt gondoltam, hogy az ember mindig álljon külön. A lelkem mélyén mindig is prózaíró voltam, aki magányban dolgozik és másra figyel. Ez viszont nagyon jót tett a dalszövegeimnek. Ezek ugyanis, a Tamás dalszövegei mélyebbek és mégis jók.

Gyakran eszébe jut Tamás?

Ő tényleg egy olyan kísértet, aki visszajár. De a kísértetek akkor járnak vissza, ha felidéződnek. Tessék, most te idézted fel! Egyébként varázsos ember volt. Furcsa alak, nem akárki. Röviden úgy tudnám jellemezni, hogy igazi tüzes ember volt. Megvolt benne a tűz, a hetykeség és – magunk között – az enyhe őrület. Egyszer azt mondta, hogy „ez!”, ez kell. Na, az az „ez” megvolt benne. Ezt az egyet át is vettem tőle. Valaki megkérdezte, hogy mi a véleményem az egyik írásáról. Mondtam neki, hogy jó, nagyon jó, de „ez” hiányzik belőle!

Amikor Tamás meghalt, felmerült, hogy lehetne mással folytatni, vagy érezte, hogy ennek itt most vége van?

Ez egy nagyon jó kérdés. Amikor meghalt, rögtön tudtam, hogy még egyszer ilyen találkozásom nem lesz. Egyáltalán nem akarom lenézni a többi zenészt, azokat se, akiknek most írok is. Ami róluk eszembe jut, ami beléjük fér, olyan szövegeket írok. Ezek minőségiek, rendben vannak, de azért mégis kissé megvetem ezt a szakmát.

Többször nyilatkozta, hogy egy jó író nem biztos, hogy jó forgatókönyvíró. Hogyan tudná jellemezni a kettő közti különbséget?

Ha egy nagyon jó írónak a nagyon jó írásából forgatókönyvet akar valaki írni, akkor annak nagyon jó forgatókönyvírónak kell lennie, és a filmkészítés szabályai szerint át kell alakítania az irodalmi anyagot. Ez sokszor már túl sok feltétel. A világirodalom legnagyobb regényeiből igazán nagy film soha nem lett. Az igazán nagy filmek  kitűnő forgatókönyvből lettek, vagy kitűnő ötletből. De akkor is, még bizonyos szabályoknak meg kellett felelniük. Szabadabb egy irodalmár, hogyha irodalmi művet írt, prózai történetet mondjuk, mint egy forgatókönyvíró. Egy forgatókönyvíró  gúzsba kötve táncol. Persze, ebben is lehet valaki remek. De érdekes, hogy ez egy félig-meddig megvetett szakma, mert mindig a rendezőt nevezik meg, meg a filmsztárt. Imádom egyébként ezt a műfajt. Két évig abból éltem, hogy forgatókönyvírást tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Szóval egy kalandor vagyok ebben is. De biztosan nem ártott. Sőt, még a könyvírásban is sokat segített. Egy filmsztorinak, egy forgatókönyvnek úgy kell elmondania valamit, egy eseménysort, hogy minden kilencedik vagy tizenkettedik percben, ami általában oldalszám, egy fordulat kell a sztoriban. Ez a vásznon vibráló képeket bámuló néző befogadóképességének a megállapításán alapul. Van persze, hogy tizenöt percig tarthat valami, de azt is rafináltan kell a forgatókönyvírónak megoldania. És a rendezőnek be kell tartania. Ez eredményezhet egy ütős filmet. Ezektől a szabályoktól csak úgy lehet eltérni, ha zseni vagy. De a filmben a zsenialitás rövid égésű dolog. Mondjuk, Bergmannál is volt valami tízpercenként, megvolt ennek az üteme. Szóval: a forgatókönyvírás egy szakma.

Többször beszélt arról, hogy golyóstollal ír. Azért, mert ennek van olyan tempója, ami a gondolatait jobban tudja követni?

Jogos kérdés. Egyrészt így kezdtem, ehhez szoktam hozzá, majd áttértem az írógépre és gépeltem. Sőt, írógépben tudtam fogalmazni is, de aztán visszatértem a golyóstollhoz. Tulajdonképpen egy dologba vagyok szerelmes: az A4-es papírba. Ebben a méretben tudom ugyanis követni magamat. Ebben látom az eseményt jobban az én betűnagyságom alapján. Nagy döntés előtt álltam, hogy komputerrel folytatom-e, amivel minden tisztességes író dolgozik. Mégis visszamentem a kezdetekhez. Talán mert szeretem a betűimet.