Dokumánia: Nem az a kérdés, ki tette, hanem hogy miért

A rendező az a Skye Borgman, aki sorozatban gyártja a műfajba tartozó dokukat a Netflixnek: A lány a képenről (Girl in the picture) a közelmúltban mi is írtunk, de ő felel az Abducted in Plain Sightért is, amit a kritikusokis  és a nézők is letaglózónak minősítettek. A Megöltem az apámat ennél azért vegyesebb fogadtatásra lelt: egyfelől azért, mert a fentiekhez (és úgy általában a true crime-okhoz) hasonló sablonokat működtet, másfelől pedig, bár kerüli a direkt hatásvadászatot, azért felveti a kérdést, mennyire egészséges kikapcsolódás ennyi emberi tragédiát fogyasztani…  Borgman három dokumentumfilmje trilógiának is tekinthető, de idáig elérve kezdjük úgy érezni, elég – mindent láttunk, ami az eltorzult és kicsavarodott emberi, családi, bizalmi kapcsolatok borzalmas következményeiből megmutatható.

De térjünk vissza magához a 3 részes sorozathoz: az elején tényleg azt gondolhatjuk, hogy egy pszichopata gyilkossal állunk szemben, bár apró részletekből azért sejthető, hogy nem annyira egyszerű a történet, mint ahogy a bevezetőben felvázolják. Az akkor 17 éves fiú 2019-ben két fegyverrel rálőtt apjára a Baton Rouge menő környékén álló otthonukban. Anthony ezután tárcsázta a segélyhívót, és érzéketlen hangon közölte a vonal túlvégén lévő diszpécserrel, hogy „most öltem meg apámat”. Még az első részben hallani, ahogy az ügyész azt mondja, nem biztos benne, hogy Anthonyba szorul bármennyi empátia – és nézőként nekünk is ez jár a fejünkben. Mert sem akkor, a tett pillanatában, sem a 3 évvel későbbi visszaemlékezős felvételeken nem látszanak rajta érzelmek. Anthony a rendező kérdésére azt válaszolja, szörnyen érezte magát utána, de nem látott más kiutat – ám ezt is olyan hangon és olyan szenvtelenül mondja, hogy egy szavát sem hisszük el.

A gyilkosság mögötti okok lassan, rétegről rétegre kerülnek a felszínre  Anthony egyik munkatársának köszönhetően. Csak neki tűnt furcsának, hogy a fiúnak nyomkövető van a telefonján, hogy sohasem járt iskolába, írni-olvasni is alig tud, hogy jószerével fogalma nincs az őt körülvevő világról, még a saját lakcímét sem tudja pontosan, hogy a társas érintkezés hétköznapi kódjai teljesen ismeretlenek a számára… A minisorozatból lassan kiderül, hogy Anthony apja, Burt Templet nem az, akinek sokan hitték. Sorra dőlnek ki a csontvázak „az áldozat” szekrényéből, olyan megdöbbentő fordulatokkal, amilyenek (normális esetben) csak a rémálmokban eshetnek meg.

Borgman most is mesterien építi fel a történetét: hagyja, hogy mindenki elmondja a maga igazát egy-egy helyzetről, az ügyész és a védő bevonásával pedig az ügy jogi hátterét is bemutatja. Nem érheti a vád, hogy egyoldalúan tálalná az esetet, habár a végére egyértelművé válik, ő maga kinek az oldalán áll, és milyen igazságot képvisel ebben az egyáltalán nem egyszerű történetben.
Egy biztos: ha nem maradt semmi empátia Anthonyban, az nem csoda, és ha maradt valami kérdés, akkor az az, képes lesz-e valaha normális, teljes életet élni.
Herczeg Szonja