Digitális emlékezet: Vakított a nap

Vakított a nap

Zselízen járva általában meg szoktam állni Ferda Robi asztalitenisz-szaküzletében, így volt ez néhány éve is. A hátsó kis zughelyiségben itta a kávéját Robi, maga is kéméndi származású, szívta egyik cigarettát a másik után, örült, hogy végre kielemezheti nekem néhány mérkőzését, kikérdezhet szakmai fejlődésemről az asztalitenisz világában, tanácsokat adhat pingpongtémában, illetőleg csak úgy sztorizgathat kötetlenül. Valahogy mellékesen, ahogy az lenni szokott, szóba került, hogy anyai nagyapám, Papp István, akit csak anyám elbeszéléseiből ismertem, akit sosem láttam és akivel sosem találkoztam, mert a háború után kitelepítették a családjával, és az 1950-es években meghalt Barcson, a jugoszláv–magyar határvárosban, zselízi volt, az úri kaszinóban élt és dolgozott.

Várj, mondja Robi, máris felhívok valakit, figyelj, hallom szinte azonnal, itt van egy barátom, hol volt a kaszinó Zselízen? Pár perc múlva biciklin érkezik a barát, vállán táska, Pavel Polka vagyok, Polka Pali, mutatkozik be, a zselízi múzeum igazgatója, és szóhoz sem engedve máris kivesz az öblös táskából, a következő sorrendben: 1. Egy tízezer éves mamutfogat, nézd mutatja, volt már a kezedben ilyen? 2. Egy kétezer éves római pénzt, rajta Vespasianus császár arca. 3. Karolina Esterházy de Galantha levelét, amelyet édesapjának, Esterházy János Károlynak írt, 1816-ból.

Gyere, mondja, belém karol, szinte húz magával, megyünk néhány métert a Szlovák nemzeti felkelés útján, balra kanyarodunk, kb. harminc-negyven méter után megállít, szokásos kertvárosi utca, egy a százezerből, kb. az 1980-as években épült családi házak, nézd, mondja, nézd ezt! Egy régi, megsárgult-kopott fekete-fehér fényképet vesz elő, a kezembe helyezi, és a vállam fölött hadarja izgatottan: Ezeket az épületeket mind bombatalálat érte 1945-ben, egy sincs meg belőlük, de itt láthatod, balról jobbra haladva, a református templom, Konta Dezső volt a lelkész abban az időben, mellette a zsinagóga és a zsidó iskola épülete, a rabbi Jungreisz Áron, a házban mikve is volt, és közvetlenül mellette, látod?, a kép jobb sarkában, a régi úri kaszinó, ahol a nagyapád lakott.
Vakított a nap, lehajtott fejjel a papírlapra szögeztem a tekintetem. Ott volt előttem a ház, amelynek ablakából anyám nevelőanyja látta elhajtani a zselízi zsidó családokat Auschwitzba, a ház, ahol nyilas csendőrök keresték nagyapámat, a tököli katonaszökevényt, akinek az életét Pistuka sírása mentette meg, mert a csendőrkutyák megzavarodtak az üvöltéstől, és már nem keresték őt a kuglipálya alatt, a ház, ahol a nyilas csendőrtől akkora pofont kapott vér szerinti nagyanyám, hogy vértől habos szájjal a földre zuhant, és azt üvöltötte az arcába a csendőr, visszajövünk még. Anyám szülőháza volt.

Németh Zoltán