Digitális emlékezet: Egy életforma utolsó pillanatai

Számos módon tekinthetünk egy-egy fényképre, ám mindenképp külön jelentősége lehet számunkra akkor, ha valamilyen „első” vagy „utolsó” alkalmat örökít meg. Különösen, ha az társadalomtörténeti jelentőségű. Ilyenkor emlékeztet minket arra az adott jelenet a lehető legerőteljesebben, hogy kevesebb folyamat működik olyan biztonsággal, mint az idő árja.

A közölt fotó 1957 nyarán készült Ebeden. Könözsi József (1907–1966; balról a harmadik) és felesége, Csurgai Julianna (1912–1989; balról az első) utolsó „magánaratását” örökítette meg – pontosabban fogalmazva azt a pillanatot, amikor csépléskor szünetet tartottak. A középparaszti család ekkor már túl volt az első termelőszövetkezeti tagságon, azt feladva pedig ismét – és utoljára – magángazdálkodásba fogott. 1958-ra aztán az állami kényszer másodszor is erősebbnek bizonyult, újfent és immár végleg szövetkezeti tagok lettek. Habár nem volt frontkatona, a második világháború hátországra nehezedő árnya, a jogfosztottság évei, s végül a kollektivizálás erőszakossága aláásta a családfő egészségét. A korábban generációkon át építgetett magángazdálkodói létforma pedig derékba tört – csakúgy, mint több százezer csehszlovákiai, mezőgazdaságból élő családé.

Mi látható azonban a fényképen? A jelenetbe könnyű belelátni egyfajta idillt, de ez talán valóban átitatta a fotóalanyok hangulatát ott és akkor. A „kis féhaj” előtt álló társaság minden egyes tagja önmagát adja. A nem is olyan régen elhunyt Révész kisfiú huncutsága, az örömmel feltartott két borosüveg, a keresztbe vetett láb és Nándor bácsi komótos pipázása mintha mind azt üzennék: ezek az emberek szeretik azt, amit éppen csinálnak, járjon bármekkora porral is a cséplés, égessen bármilyen erősen is az élő Nap. Abban a pillanatban összetartoztak. A képen ugyanakkor tetten érhető a gazdacsaládokat akkortól mind nagyobb mértékben érintő, a korra politikai rendszerektől függetlenül is jellemző változás, amely jó esetben társadalmi mobilitással is járhatott: a családfő feje fölött pihenő rokonuk, a minden bizonnyal több olvasó által is ismert Szőcs Ferenc utóbb komoly vegyészmérnöki pályát futott be.

Hogy mi lett volna a család – és egyáltalán a társaság – sorsa, ha nem nehezedik rájuk az erőszakos kollektivizáció nyomása, tárgytalan kérdés, ugyanakkor a fényképnek hála egy mindinkább kiteljesedő változás (ami jegyezzük meg: alapvető néprajzi fogalom) előtti utolsó pillanat mégis megmaradt.