Digitális emlékezet – A „petőfis” és az „adys”

A „petőfis” és az „adys”

Volt egyszer, 1964 és 1967 között két Duna utcai középiskolás srác. Igen, akkor még nem gimnáziumnak nevezték az iskolát, hanem Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolának. Ez a két srác nem született pozsonyi volt. Az egyik Bélvatáról, egy apró csallóközi faluból, a másik pedig Pozsonypüspökiről származott. Vagyis „bejárók” voltak. Még akkor is, ha Bélvatáról kissé messzebb volt a Duna utca, mint Püspökiről. A „bejáró” meghatározás ugyanakkor csak a hivatalos megkülönböztetéshez volt szükséges, mert maga az osztály nagyon gyorsan rendkívül homogén társasággá alakult.

De most nem erről az osztályról akarok írni, hanem arról az irodalmi versengésről, amelyik a két említett srác között alakult ki. „Irodalmit” írok, habár ez egyrészt pontatlan és túlzó, másrészt azonban gondolkodást csiszoló polémia volt az első évfolyamtól az érettségiig. A püspöki srác imádta Petőfi költészetét, főként annak népies stílusát. A bélvatai ezzel szemben Adyra esküdött. Ebből a különböző orientációból elkeseredett és dühödt ellenállás is születhetett volna – ahogyan arra találunk is példát a magyar irodalom történetéből, főként, ha az irodalomszociológiai vonatkozásokat tekintjük – de itt nem ez történt. Egy csodálatos játék indult el, amelynek nem vetett véget az érettségi, sem az életutak szétválása. Hiszen mindketten tudták, hogy komolyan venni ezt a vitát bugyuta dolog, de talán őrültség is lenne. Ők tehát néha komoly, néha léha, de mindenesetre szórakoztató érveket kerestek és használtak fel annak alátámasztására, hogy ki a „nagyobb magyar költő”. A „petőfis” srác aztán az érettségi után a Szőttes táncosából annak szervező titkárává avanzsált elő, míg az „adys” idővel egyetemi tanár lett. Ezek után a „Papa” a Szőttes minden tagjának, aki a pozsonyi magyar tanszék diákja is volt, a lelkére kötötte, hogy a „tanár úr” „adys”. Ez volt a játék folytatása. A „Papa” mindig karakán és becsületes ember volt. Ennek fizikális megjelenése a dús bajusz, amelyet 1968-ban kezdett növeszteni, hogy ezzel is kifejezze ellenállását az oroszok bejövetele ellen. És ebben a gesztusban volt utalás Petőfi segesvári elestére is. „Papa” szó szerint az életét tette fel az együttese szolgálatára.

A „petőfis” és az „adys” már nem találkozhatnak a havi egyszeri osztályösszejöveteleken, és nem emlegethetik fel sem iskolai, sem táncos emlékeiket. De az egyelőre még itt maradt „adys” hadd mutassa be azt a képet, amelyen a „petőfis” Papa 1972-ben a Szőttes táncosaként még fiatalosan ropja a gombaszögi színpadon. Ő az, középen a dús bajusszal. Ő Reichert Gellért.