Csirkék, nyulak, és ami 2024-től várható

2023 kesernyés hangulatban, különösebb éljenzés nélkül ért véget, a 2024-ben esedékes választások pedig felerősítették a demokrácia sorsával és a globális renddel kapcsolatos félelmeket. A márciusi orosz elnökválasztáson kívül júniusban európai parlamenti választásra, novemberben amerikai elnök- és kongresszusi választásra, az Egyesült Királyságban pedig (még valamikor 2025 januárja előtt) általános választásra kerül sor. Putyin újraválasztása gyakorlatilag bizonyos, egy populista hullám felerősödésének is megvan az esélye, ami bőven okot ad az aggodalomra.

Természetesen a populisták nem mindig nyerik meg a választásokat, és még ha ők alkotják is a legnagyobb pártot a törvényhozásban – ahogy az tavaly ősszel Lengyelországban és Hollandiában történt –, ez nem feltétlenül jelenti, hogy kormányt is tudnak alakítani. Ennél súlyosabb, nyugtalanítóbb forgatókönyvet jelez, hogy a közvélemény-kutatások szerint Donald Trump több olyan államban is beelőzte Joe Biden jelenlegi amerikai elnököt, amely kritikus jelentőségű Biden újraválasztási esélyei szempontjából. Ám Trump győzelme is kevésbé valószínű lehet, mint ahogy azt ma egyrészt a trumpisták, másrészt a Trump-ellenesek gondolják.

Az efféle közvélemény-kutatások – egy évvel a választás előtt – hajlamosak szorongást gerjeszteni, és növelik a Trump-féle lendület érzetét. De ha egy lépést teszünk hátra, azt tapasztalhatjuk, hogy a kép bonyolultabb. Az Egyesült Államok jelenlegi politikai dinamikája a chicken game mintájára bontakozik ki – ez a játékelmélet egyik klasszikus felvetése. A játék neve eredetileg a Haragban a világgal című James Dean-filmből származik. Ebben látható az a híres jelent, amikor a főszereplő (James Dean) egy „csibefutamra” hívja ki a helyi banda főnökét. A verseny lényege, hogy lopott autóikkal egy tengerparti szakadék felé száguldanak, és az veszít, aki hamarabb kiugrik a kocsijából. Az amerikai demokrácia és a világ ugyanezt a félelmetes élményt éli át.

Mindkét nagy párt, vagyis a demokraták és a republikánusok is arra készülnek, hogy gyenge jelöltet állítanak, akiknek az egyik közös jellemzője az öregség. Ha újraválasztják, Biden 82 éves lesz a beiktatás napján, Trump pedig 78. Trump megígérte, hogy sokkal radikálisabb lesz, mint első ciklusa alatt. „Megtorlást” helyezett kilátásba, megnyilvánulásai alapján diktatórikus kormányzásra készül és arra, hogy megtisztítsa az államot a vele szemben állóktól. Közben mégis úgy tűnik, hogy egyre képtelenebb koherens mondatokat alkotni, és jó szokásához híven továbbra is figyelmen kívül hagyja a legelemibb politikai tényeket.

Akad pár példa arra, hogy a magas hivatalt betöltő személy szenilitása katasztrofális következményekkel járt kulcsfontosságú pillanatokban. Paul von Hindenburg német elnök 84 éves volt, és előrehaladott demenciában szenvedett az 1932-es választás idején, amelyek Hitlert hatalomra juttatták. Hasonlóképpen, Ramsay MacDonald brit miniszterelnök Alzheimer-kórtól szenvedett a nagy gazdasági világválság idején.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban Bident festik le – helytelenül és igazságtalanul – reszketeg aggastyánként. Valójában nagyon is éles az elméje, de cselekvésében korlátozza a járvány fiskális és gazdasági öröksége. Bár az infláció csökkenőben van, sok szavazót súlyosan érintett, még az erős gazdaságban is. Biden a legfőbb közjogi méltóság, ő viseli majd a felelősséget ezért, függetlenül attól, hogy kinek a hibája volt. Emellett Bidenre hárul a hálátlan feladat, hogy mérsékelje az Egyesült Államok és Kína közti feszültséget, jóllehet a demokraták és a republikánusok egyaránt veszélyes ellenségnek tekintik az országot.

A választás kulcsmozzanata akkor jön el, amikor mindkét fél kölcsönösen felismeri, hogy a másik oldal jelöltje gyenge. Biden vonzereje a demokraták körében korábban nagyrészt annak volt köszönhető, hogy 2020-ban legyőzte Trumpot, amikor a párt számos potenciális jelöltje valószínűleg veszített volna. Most azonban felmerül a kérdés, vajon egy fiatalabb vezető hatékonyabban mozgósítaná-e a szavazókat, különösen a fiatalabb amerikaiakat, akik esetleg egyáltalán nem adják le a voksukat.
És itt jön képbe a chicken game: két öregember száguld a szakadék felé, és mindkét oldalnak játékban kell tartania a maga gyenge jelöltjét ezen az úton, hogy rávegye a másik oldalt, hogy szintén tartsa versenyben a maga gyenge jelöltjét. Ha az utolsó pillanatban valamelyik oldalon egy életerősebb, kevesebb poggyászt vonszoló jelölt érkezne, jó eséllyel indulna; de ha a másik félnek még lenne ideje cserélni, a játék megint nyitottá válna.

Furcsa módon Trump erős közvélemény-kutatási eredményei megváltoztathatják ezt a dinamikát. Ha a republikánusok kénytelen Trumpot győztesnek tekinteni, akkor valószínűbb, hogy versenyben marad, és belehajt a szakadékba. Ilyen körülmények között van értelme, hogy a szurkolók (a játékelmélet nyelvén) elszakadjanak a katasztrofális Trump kocsijától, amíg még tehetik. Ez az, ami Nikki Haley felbukkanásával kezdett elfogadható alternatívának tűnni. Ha a republikánusok térfelén dinamikus eltolódás következik be, az erős jelzést küld a demokratáknak is, hogy fiatalabb jelöltet válasszanak.

Ez az amerikai választási logika azért is fontos, mert egy másik chicken game-hez kapcsolódik. Oroszország gazdasági és katonai tartalékainak lassú kimerülésével, magas inflációval, az öngyilkos konfliktusba ragadt katonák családjainak kezdődő tiltakozásával néz szembe. Vlagyimir Putyin elnök azonban arra fogadott, hogy ha elég sokáig kitart, a másik oldal feladja (félrerántja a kormányt), és csökkenti Ukrajna támogatását. Ha az amerikaiak kiábrándultabbá, az európaiak megosztottabbá válnak, az olyan populista választási cunamihoz vezethet, amilyenre Putyinnak nagy szüksége van Európában és az Egyesült Államokban. Trump novemberi győzelme azt jelentené, hogy Putyin stratégiája kifizetődött; meg fogja nyerni a chicken game nemzetközi rangadóját.

De ez a második játék az elsőtől függ. Ha a republikánusok és a demokraták választási számításainak bonyolult összjátéka kizárja Trump újabb elnöki ciklusát, Ukrajna magára hagyásának kockázata is elenyészik. Még jobb lenne, ha mindez magával hozná az általános felismerést, hogy a vakmerő játékokat a legjobb lenne Hollywoodra hagyni, és a politikai józanság új korszaka köszöntene ránk.

Harold James
A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora, a nemzetközi ügyek szakértője

©Project Syndicate