Bosznia-Hercegovina fennmaradása a Nyugat érdeme, bukása Putyin győzelme lenne

Fegyveres konfliktusok azóta nem voltak a három fő etnikai csoport között, ám a „daytoni projekt” sikerességét – aminek végrehajtását egy ENSZ-főképviselő felügyeli – ma is kétségek övezik. Hogy miként is fest az államszerkezet, a benne élő társadalom, általánosságban pedig az országot övező geopolitikai kontextus, arról az Újvidéken élő politológussal és újságíróval, Boris Vargával beszélgettünk.

Mint mondhatunk el Bosznia-Hercegovináról csaknem 30 évvel a daytoni békeszerződés után? Tartós-e az államszerkezet?

Bosznia-Hercegovina fordulóponthoz érkezett. A daytoni békeszerződésből adódó államkeretben feszültség tapasztalható mindhárom entitásban akár a kormányon levő nacionalisták, akár azon kisebbség esetében, akik a polgári értékeket hirdetik. BiH tulajdonképpen nem önálló és demokratikus állam, hanem a nemzetközi közösség protektorátusa, ahol a főképviselő irodája átírja a polgárok politikai akaratát, leváltja a politikusokat, törvényeket semmisít meg és javasol. Egyben ez az Európai Unió legrégibb katonai missziója, és az egyedüli, amelynek fegyverhasználati joga is van. Mindez kissé félelmetesen hangzik, de a második világégést követő egyik legvéresebb európai háború után enélkül nem volt lehetséges lefektetni egy stabil, európai perspektívával és új demokratikus alkotmánnyal rendelkező állam alapjait. Mindemellett az országnak három évtized alatt sem sikerült maga mögött hagynia a 90-es éveket. Volt pár fényesebb pillanat, reformkísérlet, amikor az egész régió EU-s perspektívájáról volt szó, de ezek aztán elhaltak. A politikai elitek nem álltak készen arra, hogy engedményeket tegyenek, Brüsszelnek pedig nem volt világos és határozott terve a teljes nyugat-balkáni régió integrációjára. BiH a Zágráb–Szarajevó–Belgrád „daytoni háromszögben” van; ezek közös, összehangolt erőfeszítése nélkül nincs változás a térségben.

Emlékszem, amikor újságíróként kollégák egy csoportjával 2008-ban Milorad Dodikkal [a szerb entitás elnöke – a szerk. megj.] beszélgettem, s azt kérdeztük tőle, hogy kinek szurkol, amikor Szerbia és BiH közti focimeccset néz, ő szégyenkezés nélkül azt mondta, hogy ezt „pontosan lehet tudni”. Kevesebb mint két évtized alatt eljutott a függetlenség kikiáltásának a küszöbére. Az ilyen államot tömegesen hagyják el az állampolgárok, különösen a fiatalok, akik a perspektívát közvetlenül az EU-ba való költözésben keresik.

BiH-ban az etnikai komponens miatt – amiről nem fognak lemondani a nacionalista elitek – veszélyeztetett a demokratikus választások intézménye. Közben éppen zajlik BiH lebontása az Alkotmánybíróságon keresztül, amelyet obstruál a boszniai Szerb Köztársaság. Banja Luka többé nem ismeri el a főképviselő irodáját, s ebben Oroszország támogatását is bírja. Moszkva egyik kezével a béke kiépítésében vesz részt, a másikkal pedig lebontja az államot. A szecesszionizmushoz az EU-s szomszédságban is hozzájárulnak, például Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Ilyen környezetben nehezen fognak háborút vívni az európai katonák, ha meg kell védeni a civileket.

Hogyan hat a politikai polarizáció az országra az orosz–ukrán háború kitörése után?

Az ukrajnai háború a világban mindenhol felgyorsította a válságok megoldását, különösen a „befogyott konfliktusokét” Európa déli részén, Bakutól Szarajevóig. Azt lehet mondani, hogy fordulatra került sor a Hegyi-Karabah körüli  konfliktusban. A Nyugat – az USA és az EU – megpróbálja felgyorsítani Belgrád és Pristina viszonyának rendezését, s Albin Kurti miniszterelnöknek szintén sietős Koszovó államiságának a megoldása. Az EU a csatlakozási tárgyalások elkezdésével felpörgette BiH integrációját, de Milorad Dodiknak is sietős, hogy kikiáltsa a boszniai Szerb Köztársaság függetlenségét.

Az ukrajnai háború hatással van a Nyugat-Balkánra. Megismétlődik a 90-es években fennállt helyzet: a volt Szovjetunió területén összeomlóban van a hidegháború utáni biztonsági felépítmény, ami elvonja az USA és az EU figyelmét, s máshova helyezi a prioritásokat, nem pedig Jugoszlávia egykori területére. A nemzetközi beavatkozás hiánya akkor vad, kegyetlen testvérgyilkos háborúhoz és népirtáshoz vezetett. Oroszország most újra impulzust jelent a nagy nemzetállami projektekhez, a Nyugat-Balkánon és a boszniai szerb államban a jelenléte ezúttal aktívabb.

Mindebben az a legnagyobb tragédia, hogy mindezen „befagyott konfliktusok”, amelyek a kommunizmus bukása után alakultak ki, azt eredményezhetik, hogy a kisebbségek tömegesen távoznak az anyaországaikba. A 90-es években láttunk ilyen migrációkat Horvátországból, Koszovóból. Hegyi-Karabah státuszának rendezése az örmények tömeges exodusával járt. Hasonló a helyzet Boszniában, Koszovóban és Transznyisztriában, és ez kétségtelenül aggasztó és pusztító hatású, de ez a nagy nemzetállami politikák következménye is.

Friss fejlemény, hogy BiH elkezdheti a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. A reakciók nagyon pozitívak voltak az elmúlt napokban az összes jelentősebb politikus részéről. De hogy fest a tárgyalások perspektívája? Elérhető cél-e az EU-tagság középtávon?

Két olvasata van ennek a kis előrelépésnek a BiH–EU kapcsolatokban. Az első, hogy az integráció kétes fázisban van, emiatt Brüsszelnek engednie kell, vissza kell fognia az igényeit, és bátorítani kell Szarajevót a tárgyalások elején. A második, hogy további nyomást kell gyakorolni BiH-ra, s nem pusztán procedurális, hanem politikai értelemben is, hogy ne a nacionalisták és populisták politikáját díjazzák, ami később még nagyobb gonddal jár majd.

Mindkét tézisben ugyanazok az érvek szerepelnek, s mindkét esetben különösen a szerb és a horvát entitások nacionalistái a nyertesek. Sikerült nekik felhajítani az európai szerelvényre az ellentmondásos választási törvényt, valamint a boszniai Szerb Köztársaság alkotmányellenes törvényeit. Ezt a szecesszionisták és populisták díjazásának lehet minősíteni, s ez a továbbiakban mindenképp zöldet mutat a közös állam ellen irányuló mindenféle politikának.

Mindazonáltal mégis az átalakulóban levő államok euroin­tegrációjának teljes koncepcióját kell nézni. Az ukrajnai háború miatt ez a folyamat felgyorsult a posztszovjet térségben. Zöldet kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére Bosznia, Ukrajna, Moldova – Georgia pedig nem. A következő lépés további feltételei adottak, de az nem úgy fest, mint a legerősebb államok klubjába való belépés komolyan vehető folyamata. Ez a folyamat évekig, akár évtizedekig is eltarthat még, ahogy az Törökország példáján látható.

Az új tagállamok felvétele az ukrajnai háború függvénye. Ha Oroszország sikereket ér el a fronton, az az EU új válságához és bezárkózásához fog vezetni. Erősödnek a nacionalista, populista, euroszkeptikus és Európa-ellenes erők. Ha Oroszország vereséget szenved – ilyesminek még nincs jele –, teret nyer az EU iránti lelkesedés, a demokráciák győzelme, s nyomás alá kerülnek mindazon populisták, akik a krízisből profitálnak.

Úgy tűnik, hogy az egyik legnagyobb kérdőjel a boszniai Szerb Köztársaságban található, s Milorad Dodik hatalmához és politikai programjához kapcsolódik. Mi Dodik valódi célja, amikor a közös államról van szó? Ha Banja Lukában változna a rendszer, az megfordíthatná-e az események irányát? Lehetséges-e egyáltalán ilyen változás?

Az utolsó kérdésből kell kiindulni. Mert a rendszer megváltoztatása nem pusztán Dodik és körének leváltását jelenti, amit a főképviselő már régen megtehetett volna a jogosítványai által. A változásnak az intézmények működésében kell bekövetkeznie, ill. azon értékek elfogadásában, amelyre az állam törekszik. Ez pedig a demokrácia és az Európai Unió. Nem vagyok biztos abban, hogy van erre erő és szándék BiH mindegyik entitásában és közösségében. Mindig azt mondjuk, hogy változniuk kell a helyi politikáknak, közben kérdés az is, hogy eleget tett-e az EU Bosznia-Hercegovináért. Brüsszelnek a csatlakozási tárgyalások megnyitása után végre ténylegesen kezébe kellene vennie a dolgokat, vállalnia a felelősséget, s részletekbe menően odafigyelnie az országra. Tény, hogy a nyugat-balkáni államoknak nincs kapacitásuk arra, hogy ugyanúgy háborúzzanak, mint a 90-es években, s ez kulcsfontosságú tényező, még ha nem is jelent semmilyen vigaszt.

Noha az EU kinyilvánította a bővítésre vonatkozó szándékát, az egyes tagállamokban ehhez nem volt meg a valós akarat. Az EU-nak a saját diplomáciájával minél jobban integrálnia kell Bosznia-Hercegovinát a saját struktúráiba. A realitás azt mutatja, hogy az ország lakossága erősen kapcsolódik az EU-tagországokhoz, munka és rokonlátogatás céljából is felkeresik őket, s nem Moszkvába vagy Pekingbe utaznak. Ezzel az egésszel viszont igyekezni kéne, hogy mégse legyen túl késő.

Nézzük meg a Bosznia-hercegovinai Föderációt is. Hogyan festenek a főbb politikai irányvonalak, s milyen veszélyeket rejtenek magukban?

Hogy az ország aktuális problémáit megértsük, vissza kell térnünk ahhoz a pillanathoz, amikor és ahogy véget ért a háború. A boszniai Szerb Köztársaság a „nagyszerb” expanzió egyetlen sikere, amit a szocialista Jugoszlávia szétesése során elért. Slobodan Milošević a nyugati diplomaták előtt beleegyezett abba, hogy Belgrád kivonul Horvátországból – cserébe azon területnek csaknem a feléért, amelyet a boszniai szerbek a daytoni békemegállapodásban megkaptak Bosznia-Hercegovinán belül.

A bosnyák és a horvát konstitutív közösség föderációja a washingtoni egyezményből származott, amelyet 1994-ben az USA közvetítésével kötöttek meg azért, hogy e két közösség katonai formációi fegyverszünetet kössenek egymással, s így képesek legyenek ellenállni a Szerb Köztársaság fegyveres erőinek. A horvát fél nem kapta meg a saját harmadik entitását, de szert tett a Nyugattal való szövetségre.

A daytoni megállapodás és alkotmány a háború befejezésének kerete, s átmeneti dokumentumként jött létre. Mindamellett a 2006-os sikertelen alkotmánymódosítási kísérleteket, az ún. „áprilisi csomagot” követően BiH mintha eltévedt volna az intézmények és a funkcionális állam kiépítésének folyamatában, s az államalkotó népek politikai elitjei a saját érdekeik szerint kezdtek el cselekedni. A szerb elitek visszatértek a 90-es évek céljaihoz, s több önállóságot követelnek, míg a horvát nacionalista elitek saját entitást igényelnek. A bosnyák vezető pártok pedig a két másik konstitutív nép elszakadási törekvéseinek – különösen Banja Lukának – a számlájára írják a diszfunkcionális BiH-et.

Mi több, céljaikat tekintve Milorad Dodik és Dragan Čović [vezető boszniai horvát politikus – a szerk. megj.] közös nevezőn vannak, ami homlokegyenest más helyzetet teremt, mint ami a washingtoni egyezmény alapját képezte. Amit nem tudtak elérni fegyverrel, még mindig megpróbálják békés úton.

Milyen mértékben határozza meg a bosznia-hercegovinai közéletet az 90-es évek háborújának emléke? Túl tud-e lépni a társadalom a háború kulturális és pszichológiai terhén?

Boszniai-Hercegovina egy konfliktus utáni társadalom, tele traumával és sebbel, amelyek ilyen körülmények között nem tudnak beforrni, tartósan meggyógyulni. Ez megfelel a nacionalista politikáknak, különösen az elszakadásra törekvőknek, amelyek félelemmel és tartós fájdalommal etetik a népet. Szerbiában három évtizede az az uralkodó narratíva, hogy a muszlim fundamentalizmus, valamint muszlim államok létrehozása a Balkánon fenyegetést jelent a régió és egész Európa számára. Ám a fenyegetést azok jelentik, akik az ilyen képet létrehozzák, mert pontosan ők támogatják a nagy nemzetállami projekteket a régióban.

Minden gondolat közül a legrosszabb „Nagy-Szerbiáé”, amely kétszer is vereséget szenvedett két NATO-beavatkozás hatására: 1995-ben Boszniában, 1999-ben pedig Koszovón. Ez a gondolat most „szerb világként” éled újjá, amely a régióban az „orosz világ” hatására van kialakulóban a Krím annexiója óta. Azzal a magyarázattal, hogy a határon átnyúló kulturális és hagyományos kapcsolatokat ápolják a nemzettársakkal, a területi és nemzeti egység érzete formálódik ki.

Természetesen ebben nem volna semmi rossz, ha ezeket a gondolatokat nem a háborús frusztrációk és az elvesztett háborúk revansista alapjaira építenék. A múlt szellemeit Oroszország totális ukrajnai háborús menetelése ösztönzi. Ezért ezt a gondolatot „szerb–orosz világnak” nevezik, amelynek központjai belgrádi és moszkvai címeken találhatóak.

Szerbiából egy egész évszázadon át azt hallgattuk, hogy „mindent szerbet egy államba”, ezt aztán semlegesítette a két Jugoszlávia. Sajnos ma senki sincs Belgrádban, aki azt kiabálná: „minden szerbet egy államba – az EU-ba”. Ez a kulcsprobléma. Ám Horvátország sem feltétlenül pozitív játékos a béke és stabilitás megteremtésben, valamint az EU további balkáni bővítésének folyamatában. Noha a horvátok támogatták, hogy BiH elkezdje az EU-val való csatlakozási tárgyalásokat, Zágrábban sokan még mindig a 90-es évek szemével tekintenek az államra. Horvátországnak és Szlovéniának aktívabb szerepet kellene játszania a Nyugat-Balkán EU-integrációjában, mert ellenkező esetben Koszovót is az Albániával való közeledés reálpolitikája felé terelik, ami szükségszerűen feléleszti a nagy nemzetállami étvágyat.

Időről időre arról beszélnek egyesek, hogy a jövőben sor kerülhet egy újabb etnikai háborúra. Van ennek valós jele?

Amíg az elmúlt években a nemzetközi közösség bizonytalan volt, hogy éljen-e a főképviselő irodáján keresztül biztosított jogosítványokkal, az elszakadáspárti erők aktívabbak és határozottabbak voltak. Új helyzet jött létre a társadalomban: általános vélekedés, hogy a boszniai Szerb Köztársaság elképzelhető független államként, míg Bosznia-Hercegovina nem működik és gyenge. Az amerikai hírszerző szolgálatok nemrég arra figyelmeztettek, hogy Dodik hamarosan bejelentheti a végleges elszakadást, amiről annyit beszél. A helyi újságírók „ciprusi forgatókönyvről” beszélnek, amelyben egyszer csak mindenki egy két részre szakadt államban ébred fel, s nem lesz erő, amely ezzel a helyzettel szemben külső beavatkozást ígérne. Az elszakadáspárti erők a megfelelő pillanatra várnak, vagyis egy jelre Moszkvából.

Bosznia-Hercegovina és a day­toni megállapodás nem pusztán egy három nép közötti békeegyezmény a hegyes Balkánon, hanem az amerikai és nyugati jelenlét szimbóluma is a régióban. Emiatt nemcsak Oroszország, hanem mindegyik Nyugat-, Amerika- és demokráciaellenes erő meg fogja próbálni devalválni vagy eltörölni. Ez a legnagyobb geopolitikai kihívás Bosznia-Hercegovina számára. Mert ha fennmarad, az a Nyugat érdeme lesz, ha pedig szétesik, az mindenekelőtt Putyin győzelmét fogja jelenteni.