Szalon

Bartalos Tóth Iveta: Apám lánya

Tárca a Szalonban.
author
ÚJ SZÓ ONLINE

2022. szeptember 5. 21:10

Olvasó
Fotó: Shutterstock

Egészen odáig nem is gondoltam, hogy lehet állandó, soha meg nem szakadó és egy kicsit sem enyhülő gyomorideggel élni. Úgy, hogy benne legyen a nap első és utolsó lélegzetvételében is. Benne a pisilésben, a rágásban, a pislantásban, a folyosói mozgásérzékelős lámpa kattanásában. Minden köszönésben, lapozásban. A könyvek lapjain a gyűrődésekben, idegen emberek rajtam túlfutó üres tekintetében. Az állandóan faragott ceruzákban, amelyek elfogynak, mindig elfogynak.

Szeptemberben érkeztem meg az új, fővárosi albérletembe. Otthon hetekig pakoltunk anyámmal, aki persze mindenből újat vásárolt. A kenyérpirító, a konyharuha és a mosogatószer színe ugyanolyan volt. Egy percig megbabonázva bámultam őket, majd anyámra néztem és felnevettem, mert a mi életünkben nincsenek effajta véletlen egybeesések, mindennek átgondolt forgatókönyve van a fejében, engem és az én életem alakulását is beleértve természetesen. Anyám széles, barna ragasztószalaggal zárta le a dobozokat. Konyha, háló, fürdőszoba, írta rájuk fekete filctollal, majd az értük küldött kék munkaruhás férfival mindet bepakoltatta a fehér furgonba. A frissen átvett kulccsal kinyitottam a barna műbőr borítású ajtót. Beléptem a konyhába, leültem az ablak melletti fehér székre. A falakon virágmintás tapéta, a piros konyhabútoron más életek nyoma és szaga. Az asztalon pöttyös bögre. A lábam alatt kopott linóleum. Az ajtó mellett a nyolc, otthon telepakolt doboz, rajtuk anyám kézírásával. Az ablaküvegben a tükörképem. Hosszasan bámultam őket. Mind idegen volt.

Az építészmérnöki karhoz apám ragaszkodott. A rendszerváltás után vált alkalmazottból kismaszekká, majd évekkel később sikeres vállalkozóvá. Eleinte csak kijavított, átépített, munka után és a hétvégéken vállalt kisebb-nagyobb megbízásokat. Egyedül dolgozott, azután segítséggel, végül pedig saját beosztottaival. Szinte sose láttam őt, reggel és este is csak az autója hangjából tudtam, hogy indul vagy érkezik. Anyám évekig a konyhaasztalnál számlázott reggelente. Bepakolta apám ételhordó dobozába a sült, fokhagymás tarját, a kenyeret a kovászos uborkával, a termoszba az édes hosszú kávét. Kék tintájú tollal kiírta a számlát az előre nyomtatott számlatömbre, majd rányomta a pecsétet.
– Gyere, írd alá! Vigyázz, ne legyen zsíros, a bankba viszik leadni – mondta neki. Apám gondosan megtörölte a kezét és aláírta a számlákat. Mindig zsírosak lettek.
A lépcsőfordulóból bámultam, ahogy táskájával a kezében kilépett a bejárati ajtón. Nyomában finom zsír- és fokhagymaillat szállt. Mohón belélegeztem.

Azokban a pozsonyi hónapokban éjszakánként műszaki rajzokról álmodtam. Fehér- fekete vonallabirintusok közt bolyongtam elveszetten ugyanúgy, ahogy napközben az egyetemi előadótermekben. Papírból voltak a falak. Vonalzók, ceruzák mint gyilkos guillotine-ok csaptak felém, ijedten ugrottam félre előlük. A távolból apám közeledett, felismertem a mindig sietős lépései hangjáról. Gyorsan tervezd meg ezt az irodaépületet, mondta. Számold ki a költségvetést, készítsd el az árajánlatot –sürgetett, ahogy mellém lépett. Igyekezz, nem érünk rá, estig le kell adnom az anyagot a pályázathoz!
– Hogyan apu? – kérdeztem zavartan, kezemben egy maréknyi ceruzával.
– Még ezt is én magyarázzam el neked? Mi a fenének taníttatlak?
A semmiért? –  fakadt ki, a bal kezében tartott iratoknak pecsenyeszaguk volt.
A labirintus fala felé fordultam, meghúztam az első vonalat. A kezem reszketett. A ceruzám hegye kitört.
– Faragd ki! – kiáltott rám apám, jobb tenyerével a papírfalra csapott. Kifaragtam. Egyszer, tízszer, tizennégyszer. Egyet, hármat, tízet.
– Nem tudom megtervezni, nézd csak, apu, nincs több ceruzám, mind elfogyott –  mondtam, és hangosan sírni kezdtem. Egy pillanatig mereven nézett rám. Nem szólt semmit se, megfordult, majd újra eltűnt. A papírfalak összezáródtak visszhangzó léptei nyomán. Körülöttem a földön ezer, némán könnyező grafitceruza. A derékszögeim tompa szögekké csúsztak szét. A linóleum a konyhában tovább repedt a nyolc felbontatlan kartondoboz alatt.

Február eleje volt, a hatvanhármas utat belepte a hó. Lassan araszoltunk, a rádióban egy melankolikus rockballada szólt. Nem emlékszem a címére, de a fájdalom szót tizenhatszor számoltam meg a szövegében. Az út menti diófák egyikére egy acélszürke furgon tekeredett fel. Mellette a hóban helyszínelés nyomai és vérfoltok. Rendszám. Plüssmaci. Kék Wunderbaum illatosító. A hó nemsokára elolvad. Néhány hét múlva a gyászolók erre a fára is műanyag koszorút kötnek. Fehér virágai lesznek sárga, hegyes bibékkel. Minden év február kilencedikén, halottak napján és karácsonykor eljönnek ide, mécsest gyújtanak és elhelyezik a diófa tövében. A kocsijuk motorját járva hagyják, a helyzetjelző lámpák fájdalmas ütemben villognak. A mellettük elhaladó autók egy pillanatra lelassítanak, a visszapillantó tükrükre akasztott gyöngyfüzérekre bámulnak a gyászolók helyett, majd újra a gázra taposnak, hogy a következő kocsit is megelőzhessék. Hazafelé tartottunk apám fekete Passatjával. Mellette ültem. Nem ült mellettem. A csomagtartóban, a hátsó üléseken nyolc gondosan leragasztott doboz, a félévnyi nagyvárosi bukott életem néma tanúi. Színben egymáshoz, hozzám a legkevésbé sem illő vízforraló, éjjeli lámpa, számítógép, cserepes virág, párna, törölközők. Egy zacskó elfaragott ceruzavég. Fekete. Színültig teli. Műszaki rajztartó mappa. Fehér. Fájdalmasan üres.

 

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Forró Krisztián szerint át kell értékelni az Oroszországgal szembeni szankciókat (Somogyi Tibor felvétele)

Feszültség a Szövetségben a szankciók miatt

Romana Tabák

Tabák bár beismerte, hogy megütötte Cigánikovát, máshogy emlékszik a történtekre

J Kaczynski

Miről szól valójában a lengyel jóvátételi követelés?

közúti baleset

Felkavaró videóval figyelmeztet a rendőrség egy fontos szabályra

Miloš Zeman

Zeman: Csehországnak be kellene fogadnia a mozgósítás elől menekülő oroszokat

KVÍZ: Cinadór, cuci, sezlony… Mennyire ismered a tájszavakat?

KVÍZ: Cinadór, cuci, sezlony… Mennyire ismered a tájszavakat?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.