Az volt a bűne, hogy Ember akart lenni

Vajon a 93 éves Vaczula Ferenc sebei legalább halványultak? Vajon a sok-sok megpróbáltatás, drasztikus emlék ellenére tud tiszta szívvel, boldogan élni? Vajon a gyerekei, unokái tudnak az őt és a családját ért sérelmekről? Vajon mennyire megtört ember, akivel majd szemben állok? Számos kérdés kavargott a fejemben, mielőtt Csallóközcsütörtökbe értünk, de az egyik mindjárt azután, hogy lánya, Fridrich Adrianna betessékel a házba, szertefoszlik. Feri bácsi korát meghazudtoló, fiatalos léptekkel közeledve nyújt kezet, s az arcán nem a szenvedés ráncai, hanem egy kedves mosoly jelenik meg. Aztán rögtön el is komorodik, ahogy a világ dolgainak folyására terelődik a szó. „Kutya világ lesz!” – reagál, mert szerinte a világ nem jó irányba halad, sok minden aggodalomra ad okot a jövőt illetően. Nem maga, hanem az unokák miatt aggódik.

Szegényen, de becsületben

Feri bácsi 1929 decemberében született Pusztafödémesen, magyar családban, de még pólyás korában Pozsony-Ligetfaluba került. „Szerelemgyerek voltam, az édesapámat soha nem láttam – ezt nem restelli kimondani. – A Zabosban laktunk, a nevelőapámat Schikhofernek hívták, nekem a nevem megmaradt a mamám után. Lett még négy testvérem, apám épített egy kisebb házikót, ott éltünk szegényen, de becsületben, még a kis sült krumplinak is örültünk. Anyukámék tizenhárman voltak testvérek, mind lány. Ő nem tudott se írni, se olvasni. Nyolc-tíz éves koromban már jártam a paraszthoz mácsonyát böködni a gabonában. Az ökröket is elvezettem, jól megéltünk. De jöttek a katasztrófák...”

Feri bácsi első osztályba szlovák iskolába járt, majd két osztályt magyar iskolában végzett, aztán hármat németben, majd újra magyarba került. Az óvárostól nyugatra levő Dévény és a délre levő Ligetfalu a müncheni egyezményt követően a Harmadik Birodalomhoz került. „A helyesírást nem tudom – legyint. – Bár három nyelven tanultam, a német iskolában még sváb betűkkel írtunk. A háborút gyerekként éltem meg. A Wehrmacht egységei 1938. október 10-én jelentek meg Ligetfaluban, én majdnem kilencéves voltam, már átéltem az eseményeket, de nem tudtam, hogy az megszállás. Láttam a német katonákat, biciklivel jöttek, óriási csapatok a Pöccsenligetnél. Előttük autó jött, utánuk szintén valami jármű, kocsin hozták a konyhát, nekünk, gyerekeknek gulyást osztogattak. A németek a Bécsi útról várták az övéiket, a magyarok Oroszvárnál a magyarokat. A határt a Duna-híd közepén húzták meg, amelynek két oldalán útlevél-ellenőrzést vezettek be. Ligetfalu, németül Engerau, a Német Birodalomhoz tartozott, ott volt a németek főhadiszállása. Nekünk, gyerekeknek be kellett kapcsolódnunk az új életbe. Ligetfaluban a szlovák, cseh és magyar iskolák, egyesületek megszűntek, csak a németek maradtak, új törvények és rendelkezések léptek életbe. Hiába mondtam anyámnak, hogy akarnék egy karéj kenyeret, az be volt osztva. Gyerekként sok mindent nem is fogtunk fel. Már férfiként tért vissza az emlék, hogy éjjel akármikor bekopognak a német katonák, kizavarnak mindenkit az udvarra, mert keresnek valakit. Ma már tudom, hogy a zsidókat keresték.”

A náci megszállás

„Egy időre a pozsonyi híd volt az államhatár. Apám, aki egy gyárban dolgozott fűtőként, igazolvánnyal mehetett át Ligetfaluból Pozsonyba munkába, minket, gyerekeket, csak kézen fogva, külön papírral vihetett át magával. 1942-ben a németek rájöttek, hogy szlovák állampolgárok vagyunk, nincs keresnivalónk Ligetfaluban, s kitelepítették a családot Pozsonyba, majd Püspökibe. A mi házunkba ’42-ben német családot költöztettek. Akkor kerültem a régi Nemzeti Színházzal szemben lévő magyar Csáky-iskolába, majd onnan a Zoch utcai gimnáziumba. Az utcákat Hlinka-gárdisták uralták, ezek kegyetlenebbek voltak, mint a Gestapo. A falak tele voltak »magyarok a Dunán túlra«, »zsidók a gázba«, »csehek gyalog Prágába« feliratokkal. Vigyáznom kellett, nehogy megszólaljak az utcán magyarul. Állandó rettegés volt az élet, a ludákok minden ok nélkül agyba-főbe vertek akárkit. Vasárnaponként a csillogó csizmában, vasalt egyenruhában feszítő fiatal gárdisták az öreg vágóhídnál lévő Szaleziánusok temploma előtt összejöttek, mentek imádkozni, utána délután verték az embereket. Mi, gyerekek, ha megláttuk az uniformist, nagyon féltünk, pucoltunk gyorsan.”

Suhancként élte meg Pozsony bombázását, a lövöldözést, visszavonuláskor a német és magyar hadsereg ökörrel húzott ágyúinak dübörgését, látta, ahogy ’44 júniusában az amerikaiak először bombázzák az Apollo olajfinomítót, majd két hónap alatt részben felújítják, s októberben a szövetségesek, ’45-ben a szovjet csapatok újra lebombázzák. Azt is, ahogy részeg orosz katonák ordítoznak és lövöldöznek az utcákon.

A kitelepítés

Ligetfalu 1945. április 5-én szabadult fel. „A felszabadulás után egy szlovák biztos úr lánya lakott a mi kis házunkban, nem mehettünk oda, így a nagybácsim kerti házikójában laktunk, míg ’46-ban az egész családot ki nem telepítették Morvaország egykori fővárosa, Olomouc mellé. Napokig utaztunk marhavagonban, idegenekkel összezárva, hidegben. Egy pokrócot adtak, amivel takarózhattunk, de nem volt elég, fáztunk. Kályhát csak azokba a vagonokba raktak, amelyikben több volt a gyerek, mi nem kaptunk. Apám valamilyen módon visszaszökött a másik három testvéremmel Pozsonypüspökibe, ott laktak, s egy parasztnál dolgoztak, én és az öcsém Morvaországban maradtunk. Ott egyszerű gazdálkodó parasztok kiválogatták az odatelepítetteket, kora tavasztól késő őszig mindannyiunkat befogtak munkára a földeken. Gépek eleinte nem voltak, mindent kézzel kellett csinálni, aztán már lovak húzta gépek szedték a markot, de előtte le kellett kaszálni a gabonát. Én voltam a főkaszás. ’47-ben megjöttek az első kistraktorok, én voltam a faluban a traktorista, pedig csak ’48-ban szereztem az első jogosítványomat egy Aero 30-asra, igaz, addig csak a földeken jártam. Ha valami kellett, már jöttek a helybeliek Frantíkért. A morvák gyorsan rájöttek, hogy a magyarok a legjobb munkások, s engem annál a parasztnál, akinél három évig voltam, úgy kezeltek, mintha a fiuk lennék. Mivel megbélyegeztek bennünket mint háborús bűnösöket, eleinte az istállóban, a lovak fölött aludtunk az öcsémmel, de később benn lakhattunk a házban. Fizetést ugyan nem kaptunk, csak ruhát meg ételt. Ott 17 évesen megtanultam a munkát, megemberesedtem.”

Ahogy hosszú évek után meséli a történetet, olykor egy halvány mosoly is átsuhan az arcán. A legszomorúbb dolgokat valószínűleg az emlékei mélyére temette. „Az volt a szerencsém, hogy kiskoromtól be voltam fogva munkára. Egyébként Ligetfaluban volt egy Munkáskolónia utca, ott laktak az igazi szegények, oda ment férjhez édesanyám két testvére is. A gyerekeimnek meg az unokáimnak mondtam annak idején, hogy el ne felejtsétek, ki volt az öregapátok, mert én Pozsonyban »palácéban« laktam, a »Justicsákban« (Igazságügyi palota – a szerz. megj.), Dĕčínben meg gróf voltam a várban, igaz, szalmazsákon aludtam.”

Szökésért elítélték

1949-ben véget ért a csehországi „száműzetés”, és a család visszatérhetett a ligetfalui Zabosba, de a reszlovakizáció keretében apjának alá kellett írnia, hogy szlovákok. „Apám ezt elutasította, emiatt három évre munkatáborba küldték a jáchymovi uránbányába, ezt meg is sínylette, korán meghalt. Én húszéves voltam, nem tudtam belenyugodni, hogy a házunkat más bitorolja. A volt barátom, aki Ausztriába emigrált, megkért, hogy a feleségét, aki itt ragadt,  vigyem át a határon, szökjünk meg. Csakhogy azon az éjjelen, amikor elindultunk, ellenőrzés volt a határon, elfogtak bennünket, bevittek a rendőrségre. Ott tartottak jó két napig, pofoztak, rúgtak, aztán átvittek a »Justicsákba«, ott többek között a ludákos Šaňo Machhal voltam becsukva. Nem ellenkeztem a titkosokkal, így csak öt hónapot kaptam – Bazinban a téglagyárban dolgoztam mint politikai fogoly –, de fél év lett belőle, mert a pénzbírságot nem tudtam kifizetni.

Az öcsém ellenkezett, így összevissza verték, s másfél évet kapott. Miután kiengedtek a dutyiból, megnősültem, s egy évre rá megkaptam a behívót. Mint politikailag nem megbízható személyt a csehországi Svatá Dobrotivá nevű faluba vittek, ott voltunk legalább ezren az ún. műszaki támogató zászlóalj, a PTP tagjaként. Ezek végezték a legnehezebb munkát kegyetlen körülmények között, naponta kitéve a szörnyű bánásmódnak, megaláztatásnak a parancsnokok részéről. Ahogy megérkeztünk a munkatáborba – akkor még nem tudtuk, hogy az –, viselt egyenruhát meg bakancsot kaptunk, senki nem kérdezte, hányas a lábunk. Egyeseknek olyan hólyagos lett, hogy ordítottak, ájuldoztak, belázasodtak. Mindezt azért, hogy megtanuljuk, hogyan kell felépíteni a köztársaságot.”

A legszörnyűbb dolgokat Dĕčínben élte meg, éjjel-nappal gyalogoltak fegyver nélkül, a kapcák véresre, gennyesre marták a lábukat, egyeseknek olyan lett a kezük, hogy még a kenyeret sem tudták megenni. Innen a Pilsen melletti Líněbe vezényelték. „Ott repülőtér építését tervezték. »Maringotkákban« laktunk télen-nyáron, a négy ágyon tizenketten aludtunk. Egyesek fabarakkokat építettek, mások síneket, kézzel csinált hordókban hordtuk a kavicsot, télen csákánnyal vágtuk fel a fagyos földet, makadámburkolatot készítettünk az utakon. Hetente egyszer elvittek a bányászokhoz, hogy lezuhanyozhassunk. Szliácson sem volt jobb, ott forró cementet raktunk ki a vagonból.”

Feri bácsinak 1953 márciusában kellett leszerelnie, de hiába örült a szabadságnak. Már beöltözött civil ruhába, amikor jött a parancs: a koreai háború miatt nyolc hónapot rá kell húznia. Katonaság után tudta meg, hogy mi történt: a 73 ezer politikai foglyot mind ott tartották. Felesége, a csallóközcsütörtöki Karácsony Anna, aki egyedül maradt otthon a fiukkal, hiába várta. Ferenc ma 71 éves, s később még született két lányuk, Anna 66, Adrianna 64 éves, ők megajándékozták hét unokával és hat dédunokával. Felesége, akivel a morvai száműzetés alatt ismerkedett meg az oda kitelepített magyarok összejövetelén, már nem él, de a nagy család minden tagja a közelben maradt. „Az esküvő sem ment simán, este fél hétkor esküdtünk, s fél nyolckor meghalt az apósom. Előbb a nővére tetszett, mert ő még csitri volt, de aztán elcsábítottam, és 71 évig éltünk együtt itt, Csallóközcsütörtökben. Egyébként már katonaként autóval jártam, amikor a bechyněi repülőteret építettük, s a feleségem odajött látogatóba, egy faluban béreltem egy kis lakást. Ott lakott, s ha áthelyeztek, vittem magammal, bejártuk egész Csehszlovákiát. Végül a katonai cégnél igen megszerették, és raktáros lett.”

Őrangyal vigyáz rá

Feri bácsi a lánya, Adrianna sütötte süteménnyel kínál bennünket. Állítólag ő maga mindenevő, nem válogat. Mondom, jók a gyökerei, mire megtudom, hogy háromszor menekült meg a halálból. „Püspökiben nekem jött egy autódaru, s levitte a fejem fölül az autóm tetejét. A feleségemnek már elvitték a hírt, hogy »a Feri meghalt«. Csehországba menet, ahová egy autót vittem nagyjavításra, elromlott a fékem, nekimentem hátulról a másik autónak úgy, hogy a kabin eltűnt, s én olyan állapotban voltam, hogy a rendőrökkel együtt kerestem a sofőrt, aki én voltam. Harmadszor Pozsonyban a ČSAD vállalat autómosójában két lépésre voltam a haláltól. Azután, hogy becsuktam a busz hátul lévő motorajtaját, egy őrült teherkocsival beletolatott.”

Ezek az esetek nem Feri bácsi hibájából történtek. Csehországban egy ideig teherautó-sofőrként dol­gozott, majd 1960-tól hazatért Pozsonyba, a ČSAD-ban 2 millió 750 ezer kilométert húzott le autóbusszal baleset nélkül. „A kisfiammal meg a feleségemmel, akiben jó asszonyra leltem, eleinte maringotkában laktunk. A főnökeim úgy szerettek, hogy a maringotkát a teherautó után köthettem, vihettem magammal a családot. Hazatérve harminc évig buszoztam, az utasokra mindig igen vigyáztam, Szlovákiában elsőként a legtöbb karambol nélküli milliót én tettem meg, az újságok is írtak róla. Ha elmentem szabadságra, itt állt a ház előtt a buszom, nem adták senkinek.”

Nemcsak Csehországot, Szlovákiát járta be, a délszláv háború alatt Eszékről 130 gyereket hozott Szlovákiába, s látva a háborús szörnyűségektől rettegő gyereksereget, eszébe jutott az, amit ő maga élt meg a háború idején. Nagyon remélte, hogy az ő unokái sohasem élnek meg hasonló borzadalmakat.