Az életben néha a kis dolgok viszik előre az embert

Foglalkoztat a hatvanas határ?

Nem igazán foglalkozom a születésnapjaimmal. Persze majd megünnepeljük, de számomra sokkal jelentősebb az, hogy idén negyven éve kezdtem a pályámat. Azóta egyik szerep követi a másikat. Most éppen nyakunkon Daniel Majling Feltámadás című darabjának a bemutatója. Jól megírt színpadi mű. Remélem, a közönségnek is ugyanez lesz a véleménye. Nagyon érdekes próbafolyamat van mögöttünk, mert Czajlik József rendezővel elképesztően sokat elemeztük a darabot és a karaktereket. Igyekeztünk minél mélyebbre ásni. Közben pedig rengeteget ötleteltünk. Az általam alakított Leontyin Vszevolodovics talán csak egy egyszerű portásnak tűnik, de határozott életfilozófiája van. „Nem lehet hazugságban élni. Csak az igazság számít. Ez a leglényegesebb az életben!” S mindezt egy nagy szerelem hatására fogalmazza meg. Nos, ez alapvetően az én életfilozófiám része is.

Ebben az évadban Klaus Mann Mefisztójában Krogét, a hamburgi színigazgatót, az Úri muriban Mákos bácsit alakítottad, de folyamatosan műsoron van a Tóték és a Pál utcai fiúk musicalváltozata is, amelyben Rácz tanár úrként arattál sikert.

Nagyon szeretem a Pál utcai fiúkat, mert jó fiatalokkal együtt dolgozni. Arra ösztönzik az embert, hogy jobban „pörögjön”. Ráadásul a szűkebb világunk szinte minden tájáról összeverbuválódott gárdában megszületett az az összhang, ami nélkül nehezen áll össze kompakt egésszé egy előadás. Nagyon jó a társaság, ami nekem sokat jelent.

Az utóbbi években a pályakezdő színészek részére a komáromi színház egyfajta szakmai műhelyként is működik, egyre több lehetőséget kapnak a bemutatkozásra. Gyakran fordulnak hozzád tanácsért, útmutatásért?

Nem. A mai fiatalokban így konkrétan nincs meg ez az igény, de úgy gondolom, ettől függetlenül hatással vagyunk egymásra. Elindítanak az emberben olyan belső folyamatokat, amelyek segítenek önmagunk megismerésében, s ezáltal olyan adottságokat tud felszínre hozni, amiket korábban nem használt. Ezáltal bővül az eszköztára. Azt szoktam mondani, hogy fiatalokkal dolgozni egyfajta színházi terápia. Én például most kezdem tőlük eltanulni a Z generáció szlengjét. Ami jól jön, akár még fordításnál is.

Gyakorlatilag párhuzamosan építetted színészként és fordítóként a pályádat. Hogyan jött az életedbe a fordítás, a nyelvek iránti vonzódás?

Mindig könnyen tanultam nyelveket, kivétel a francia, amit kétszer kezdtem el, és kétszer hagytam abba. Több energiát kellett volna belefektetni, de nem volt meg bennem a szükséges motiváció. A spanyol, az teljesen más. Még 1982–84 között, amikor a komáromi színházban – ami akkor még MATESZ volt – elkezdtem a pályafutásomat, sok kubai vendégmunkás volt a városban. Egyszer-kétszer sörözés közben hallottam, ahogy beszélgetnek, és mivel már előtte is nagyon szerettem a spanyol történelmet, elhatároztam, hogy az akkor már biztosan rám váró sorkatonai szolgálat alatt, mihelyt alkalom adódik rá, nekifogok. Csehországban voltam katona, és bár addig is a mindennapi életünk részét képezte a cseh nyelv, hiszen a tévében többnyire cseh nyelven adták a meséket, a filmeket, ezen a téren is sokat tanultam. A fordítás aztán a kassai években indult. Marival (Fabó Mária mérnök-tanár, a komáromi Szinnyei József Könyvtár igazgatója, Fabó Tibor felesége) egy fordítóirodának dolgoztunk be. Az egyik legemlékezetesebb munkám is ehhez az időszakhoz kötődik, ugyanis százhúsz oldalnyi jogi szöveget kellett spanyolról szlovákra fordítanom – egy hét alatt. Ráadásul közben Kisvárdán is volt egy előadásunk. Őrült egy hét volt.

Gondolom, ehhez már a katonaság alatt autodidakta módon szerzett nyelvtudás nem volt elég.

Folyamatosan tanultam. Mondhatni, már otthon voltam a nyelvben, amikor beiratkoztam a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen a spanyol–szlovák fordítói szakra, és el is végeztem az alapképzést. A spanyol nyelvű irodalom rendkívül gazdag. A kortárs spanyolországi szerzők még csak-csak eljutnak hozzánk, de például a hihetetlenül színes és izgalmas dél-amerikai irodalom, s annak is a színházi vonulata már nemigen. Közben elképesztő mennyiségű mű érdemelné meg, hogy nálunk is megismerjék az olvasók. Személy szerint igyekszem olyan díjazott és elismert szerzők drámáit lefordítani, mint José Luis Ramos Escobar, José Luis Acre, Víctor Viviescas. Ezekre a sikerdarabokra hol a kint élő barátaim hívják fel a figyelmemet, hol az interneten találok rájuk. Jelenleg Hana Lasicová Slúžka (A cseléd) című művének a magyar kiadását készítem elő, és egy másik kortárs szlovák kisregény fordításába kezdtem a napokban, Milo Janác tollából.

Mi motivált, hogy elismert színészként beiratkozz egy olyan szakra, ami nem igazán kötődik a színházhoz?

A nyelv szeretete. Tudom, negyvenvalahány évesen elkezdeni egy egyetemet kicsit flúgos dolog, de belső szükségletét éreztem a tanulásnak. Sajnos tovább nem volt akkreditálva a szakom, de nem is vagyok benne biztos, hogy még össze tudtam volna egyeztetni a színházi munkáimmal. Akkoriban nagyon összesűrűsödtek a feladataim. De így is nagyon sokat kaptam a besztercebányai három év alatt. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy a fordításokon túl, a színházi létem mellett az elmúlt években a gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolában és a Selye János Gimnáziumban magyarul, a Šulek gimnáziumban szlovákul taníthattam helyettesítő tanárként spanyol nyelvet. A helyzet nehézségeit nem akarom taglalni, de mindenek ellenére nagyon szép emlékeim vannak életemnek erről a szakaszáról. És nagyon fontosnak tartom elmondani: mély tiszteletem a pedagógusoknak!

Az a típusú színész vagy, aki még otthon is folyamatosan rágódik egy-egy szerepen?

Igen is meg nem is. Egy ideig, az elején kell, persze hogy kell, de szerintem nem jó túlgondolni. Ösztönösen, zsigerileg kell ráérezni. Az empátia a kulcsszó! Persze figyelembe kell venni a rendező elképzeléseit is. Amúgy sem vagyok az a típus, aki csak azért, hogy az egóját kielégítse, nekiáll vitázni, vitatkozni vagy éppen harcolni a rendezőkkel. Az csak fölöslegesen felemészti az ember energiáját, és korántsem biztos, hogy sikerre visz. Ugyanakkor nem vagyok egy kezes bárány sem, akit ide-oda lehetne terelni. Megvan a saját véleményem, és amennyiben szükségesnek tartom, nyíltan fel merem vállalni, ki merem mondani. Tapasztalatból mondom, hiszen kerek negyven éve kezdtem a pályámat, hogy igazán jó előadás csak a rendező és a színész együttes munkájának eredményeként tud létrejönni. Ha akad kivétel, az csak a szabályt erősíti!

Mostanra több mint százötven darabban játszottál, mégis: szinte minden veled készült beszélgetésben a Caligulát emeled ki a számodra legfontosabb szerepként. Közben például a Székely Csaba Bányavakság című darabjában nyújtott alakításoddal a kisvárdai fesztiválon elnyerted a legjobb férfi főszereplő díját. Miért éppen a Camus-dráma címszerepe kapott ilyen kitüntetett helyet az életedben?

A Caligula komoly mérföldkő volt. A kassai Thália Színházban – míg 2001-ben át nem szerződtem Komáromba – rengeteget játszottam. A katonaság után, mikor visszajöttem a MATESZ-hoz, a kassai Thália Színpadhoz kerültem (1990-es önállósulásáig a MATESZ alá tartozott – a szerk. megj.) Ott aztán kezdő színészként végigjártam a szamárlétra minden fokozatát. Szinte az összes darabban szerepeltem. Nagyon jó iskola volt. 2001-ben aztán jött Albert Camus Caligulája, és megkaptam a főszerepet. Fontosnak éreztem, hogy ha már rám osztották, akkor éljek a lehetőséggel, és bebizonyítsam, méltó vagyok rá. Ez valahol a mai napig megvan bennem. Sokáig küszködtem önbizalomhiánnyal. Fiatal színészként tele voltam kétkedéssel. És ez a kétkedés a mai napig felüti a fejét néha. Ami valahol jó, mert arra ösztönöz, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki önmagamból. És hogy a Bányavakság? Imádtam! Minden együtt volt benne: a jó alapanyag, a jó szereposztás, a jó banda! Adekvát is lett a végeredmény! Benkő Géza pedig a mai napig hiányzik!

Köztudottan derűs alaptermészetű, roppant barátságos ember vagy. Hogy tudtál egy olyan velejéig romlott karakterrel azonosulni, mint Caligula?

Tévedés, hogy velejéig romlott! Nem, aki ismeri a történelmi hátteret, jól tudja, az őrültsége egy folyamat volt. S hányan voltak még ilyenek!? A Camus-féle Caligulával nem lehet azonosulni, de meg lehet keresni azt, ami megmozdít bennünk valamit. Mindenkinek van egy sötét oldala, csak éppen az életben nem azt használjuk. A próbafolyamat pont arról szól, hogy az ehhez a részünkhöz kapcsolódó érzéseket, melyeket, állítom, mindenki magában hordoz, előássuk. A legtöbb ember életében legalább egyszer kerül olyan helyzetbe, hogy akár valamilyen kényszerűségből, akár érdekből a jó és a rossz, „az üdvözülés és a kárhozat” között kell döntenie. Camus Caligulája ilyen szempontból közel áll hozzám. Ezért tudtam ő lenni ízig-vérig, arra a pillanatra, ott, a színpadon. Dönteni kell!

Hordozol valamiféle öröklött családi traumát, ami az emberi aljasságra vezethető vissza?

Nem, bár a családi legenda szerint anyai nagyapámat, aki békés, csöndes, végtelenül nyugodt bányászember volt, elvitték partizánnak. Rozsnyón élt a család, és amikor erőre kapott a németekkel szembeni ellenállási mozgalom, ami később a szlovák nemzeti felkelés kirobbanásához vezetett, sokakat elhurcoltak magukkal. Így lett a nagyapám önszántán kívül is felkelő. De soha nem szeretett erről mesélni.

Egyébként szoros kapcsolat fűzött a nagyszüleidhez?

Tízéves koromig a nagyszüleimmel éltem Rozsnyó külvárosában, nagyon erősen kötődtem hozzájuk. A kertjük vége az erdőbe nyúlt. Ezáltal állandó, élő kapcsolatban voltam a természettel. Nagyon meghatározó évek voltak ezek. A nagymamám mindig mesélt, neki köszönhetően szerettem meg a könyveket is. A mai napig – nehéz, nem nehéz – egy könyv mindig van a hátizsákomban. Miután nagymamám meghalt, édesanyámhoz és a nevelőapámhoz kerültem Jólészre, amely a csodás Szilicei-fennsík lábánál terül el. Teljesen új helyzet volt. A falu élete! Gimnáziumba azonban Rozsnyóra jártam, zoológusnak készültem. Egyetemre akkor nem vettek fel, de felvettek a MATESZ-hoz, segédszínésznek…

Ebben azért van valami sorsszerű.

Úgy gondolom, hogy az ember életének valószínűleg van egy előre megírt forgatókönyve, de emellett megvannak a saját döntési lehetőségeink is. Vannak olyan pillanatok, jelek, jelzések – és itt nem nagy és látványos dolgokra gondolok, mert ezek többnyire apró, szinte jelentéktelen mozzanatok –, amelyeket, ha észreveszünk, akkor meg tudjuk változtatni az előre megírt történetünket.

A kassai színházban elértél a pályád csúcsára. Ráadásul évekig voltál művészeti vezető, majd igazgató.

Itt szeretném leszögezni, az ilyen pozíció lehet valaki szerint a pályája csúcsa, számomra viszont korántsem az: ha valaki azt gondolja, igazgatónak lenni „a csúcs”, akkor téved. Az csak társadalmi presztízs, de soha nem szakmai csúcs. Igazgatónak lenni sok alakoskodást vagy küzdelmet jelent, ez már jellem kérdése. Óriási terher. Itt azért üdvözlöm egy szösszenet erejéig a politikumot is…! Talán tisztább lélekkel lehet színész az ember…

Aztán egyszer csak átszerződtél Komáromba. Mi vitt rá erre a döntésre?

Jó volt Kassán és jól is voltam Kassán, de éreztem, hogy már túl hosszú ideje vagyok egy helyen… Mari akkoriban kapott egy nagyon jó állásajánlatot Komáromban. Adtunk magunknak egy évet, és amikor láttuk, hogy ő jól érzi magát az új feladatkörében, a városban, akkor átszerződtem én is. Nem mondom, hogy könnyű volt a váltás, hiszen Kassán volt egy jól megszokott életünk. Egyébként azt szoktam mondani, burokban élek, mert a színházon és a kingyesi tanyánkon kívül nem nagyon járok sehova. Jó is, nem is. Ma már, ha megkérdezik, hol az otthonom, azt mondom, Vágfüzesen. Befogadott a falu, barátaink lettek, akikre számíthatunk. Kezdettől fogva igyekszünk aktívan bekapcsolódni a község életébe. Eleinte kicsit féltem, hogy Marinak, aki kassai lány, mennyire fog tetszeni a vidéki élet, de hamar kiderült, hogy lélekben született falusi. Hatalmas lelkesedéssel gondozza a kertet, sőt, ő nyírja a füvet is. Én meg gondozom a fákat. Ebben is, mint minden másban, nagyon jól kiegészítjük egymást.

Ma is úgy látod, hogy jó döntés volt?

A Jókai Színházban számomra egy új fejezet kezdődött. Hálátlan dolog lenne összehasonlítani a két színházban eltöltött időszakot, mert más feladatok, más szerepek találtak rám. Tény, hogy Kassán nagyon szerettem, remélem, sokat tettem is érte, de úgy gondolom, éppen ideje volt váltani. Ahhoz, hogy az ember meg tudjon újulni, új impulzusokra van szüksége. Az elmúlt huszonvalahány év alatt sok jó szerep talált rám Komáromban. A döntés jó volt, de… azért visszavágyom, úgyhogy a következő évadban vendégként szeretnék visszatérni Kassára.

Pályafutásodat egyebek mellett Jászai Mari-díjjal és Magyar Arany Érdemkereszttel ismerték el. Hogy hatnak rád a díjak, kitüntetések?

Emberileg jólesik, és örültem is az elismeréseknek. Azt mutatják, hogy az az igyekezet, amit belefektettem eddigi életembe, nem volt felesleges. Inspirálnak. Ez pedig kizárja azt, hogy most hátradőljek, és dagonyázzak a sikerben. Ha egy színész elhiszi magáról, hogy jó, akkor vége. Viszont, ha már díjakról beszélünk, azt hozzátenném, nagyon sokat jelent nekem, hogy 2014-ben átvehettem Komárom város polgármesterének a díját, 2019-ben pedig szülővárosom, Rozsnyó díszpolgárává avattak. Egy kiemelkedő pillanat erejéig újra igazán otthon lehettem.

Az ember folyamatosan változik, és ahogy telnek az évek, sok mindent átértékel magában, sok mindent másképpen, talán tisztábban lát. Mi az, amit te ma a fiatalkori önmagadhoz képest másképpen ítélsz meg?

A változást sokszor én is érzem magamon, és Mari is gyakran felhívja rá a figyelmemet. Talán a legfontosabb az, hogy ma már sokkal lazábban tudom kezelni a dolgokat… ugyanakkor néha meg szigorúbban. Igyekszem inkább előre nézni. Még vannak terveim, vágyaim: úgy szakmai szempontból belevágni ismeretlenekbe, mint magánemberként megismerni a vágyott ismeretlent. De ez mind csak amolyan szeretném, meglátjuk… Nekem a legnagyobb dolog a mindennapi kis örömök megteremtése és megélése. Életem nagy részét szeretetteli közegben töltöttem, olyan emberekkel voltam körülvéve, legyenek azok családtagok, osztálytársak, barátok, kollégák és persze Mari, akik mindig inspiráltak! Tényleg szerencsés ember vagyok. És: továbbra is hiszek az emberi jóság erejében!

Janković Nóra