Az alfa és az ómega

Az igazat megvallva, nem nagyon tudtam, mire gondolhatott Éva ezzel a megjegyzésével, de szerintem a halálról csakis naiv kérdéseket lehet föltenni, mert igazából nem értünk hozzá, azaz minden látszat ellenére keveset tudunk csak róla... legalábbis a sajátunkéról... hisz utóbbiról igazából semmit nem tudhatunk, amikor pedig tényleg megismerhetnénk, akkor már késő... Ezért csak naivan kérdezhetünk rá, illetve kérdezhetnénk, ha egyáltalán volna merszünk rákérdezni, hogy hát: mi is vagy te, ki is vagy te, komám, s hogy is van ez veled?
Másfelől viszont az is igaz, hogy ha valamiről, akkor a halálról egyetlenegy kérdés sem lehet naiv. Mert nincs ennél komolyabb, végletesebb és véglegesebb dolog, tehát ha valamiről, akkor a halálról nem lehet naiv kérdéseket föltenni, róla lévén szó, a legnaivabbnak hangzó kérdés is végtelenül drámai és tragikus. És most persze nem az elmúlás elkerülhetetlen tényéhez kapcsolom a drámaiságot, a tragikumot, hanem a szembesüléshez.
Magam úgy gondolom, legalábbis gyermek- és kamaszkorom, azaz az 1950-es és 1960-as években még létező, bár akkorra már eltűnőfélben levő régi falusi-paraszti világához, kultúrájához, nagyszüleim, nagyszüleink életszemléletéhez képest – amit sajnos már kezdünk elfelejteni –, melyben az élet és a halál még egységet képezett, hogy a halál nem lezárása az életnek, hanem annak szerves része. Annak idején – s ez is már jó régen volt, még a múlt évszázadban (sőt, évezredben!) – például elhatároztam, hogy ötvenedik születésnapomra egy párizsi úttal ajándékozom meg magamat. Nem tudom, miért Párizst szemeltem ki e célból, nem is ez lett volna az első párizsi utam, hála istennek, de rendkívül fontos volt számomra, hogy az ötven szál gyertyát a francia fővárosban gyújtsam meg a tortámon. Párizs legfőbb turisztikai látványosságain, a Champs Elysées-en, az Eiffel-tornyon, a Montparnasse-on és más nevezetességeken ekkorra már túl voltam, ezért ekkor jobbára már csak – ahova a lábam vitt – lődörögtem a városban, így, egyebek mellett, a párizsi temetőkben is. A születésnapomra éppen a Pére-Lachaise jutott, gyertyagyújtás előtt, minden külön terv nélkül. Mindezt most csak az élet és a halál békés szimbiózisára, szünet nélküli ölelkezésére említem föl példaként. Az élet és a halál, a születés és az elmúlás ugyanis szerves egységet képez az ember létében, s azt kell képeznie a tudatában is. „Tabutéma? – kérdezte ezzel kapcsolatban egyszer Jókai Anna. – Mint a 19. században a nemiség volt, most az, hogy meg kell halni? Ünnepelni a születést, és a nagy rokont, a halált az ünneplésből kicsukni?” Az írónő fejtegetését oda futtatja ki, hogy a halál akár a tanítómesterünk is lehet(ne). Ez a gondolat Adam Zagajewski lengyel költő Hallgatag testvéreim vagytok című versét juttatja eszembe, melyben a költő halottait szólítja, őket idézi meg, akiket hallgatag testvéreinek nevez.
Így már ebből a szempontból sem érthető, sőt egyenesen visszás az a szemérmesség, az a távolságtartás, az az emberellenes prüdéria vagy emberellenes hisztéria, amely az utóbbi időben a halállal kapcsolatos viselkedésünket, a halálhoz való viszonyulásunkat jellemzi. Szerintem ugyanis, ha szembenézünk a halállal, ha megfelelőképpen készülünk és felkészülünk rá, azt jelenti, hogy ezzel az életünket tesszük/tettük teljesebbé. A nagyanyám, aki a maga életével, személyes példájával – nagyapám mellett – a nagybetűs Életre való felkészítésemben tagadhatatlanul a leginkább vitte a prímet, amikor betöltötte az ötvenet, többször írtam már róla, megvásárolta a halottas ruháját – az övét is, meg a nagyapámét is –, s mindent, amire a temetésükkor még szükség lehet, majd vígan élt még ezután vagy harminc évet. Tehát esze ágában sem volt meghalni, csak éppen nem akart gondot okozni a lányának, környezetének, ha váratlanul, mégis… Nem akarta, hogy bárkinek ide-oda kelljen kapkodnia miatta. És – a lányára, szeretteire gondoláson kívül – még valami mást is jelentett számára a halálra való készülés: azokat a ruhadarabokat, hogy meg ne molyosodjanak, tönkre ne menjenek, évről évre meg kellett forgatnia, ki kellett szellőztetnie, ilyenek. Tehát konkrét teendőket, ismétlődő tevékenységeket is jelentett számára mindez, miközben mindenki megirigyelhette páratlan életerejét, életkevét.
Azaz nem igaz, hogy a halál és az élet kizárják egymást. A halál ösztönzi például az élőt arra, hogy addig, amíg el nem jön érte, az ember minél többet megtegyen az életért. A hátamon a hideg futkos például, amikor egyre gyakrabban hallom mindenfelé – elsősorban az amerikai filmek mintájára – a halál bekövetkeztét azzal nyugtázni, hogy az illető elment. Egy frászt! Az ember nem megy sehova, s főleg nem el, amikor meghal. Meghal, de itt marad. A nagyapám, a nagyanyám, az anyám, az apám, kicsi halott lányom – egyikük se ment el. Csupán meghaltak. De itt vannak, amíg én itt vagyok, s mindaddig itt is maradnak. Azután meg azzal, hogy – legalábbis gondolom – (további) gyermekeimben, unokáimban én is itt maradok...
Tehát azért kell tudnunk újra és újra szembenéznünk a halállal, hogy az életünket azzal a spiritualitással, azzal a lelkiséggel, azzal a transzcendens élménnyel ki tudjuk egészíteni, amelyet nekünk ez a tudat adhat. Főleg ebben a mai, végletesen és végzetesen elanyagiasodott világunkban (melyben a temetés is üzletté, iparággá, temetkezési vállalkozók haszonszerzési lehetőségévé vált), ebben a már nem is az anyagi értékekhez, hanem csupán a megvásárolhatóhoz és megvásárolandóhoz köthető, és egyre inkább csak ehhez fűződő világban. A vásárlás már-már rituális cselekvéssé lett a számunkra, a fogyasztói lét nemcsak hogy meghatározza a tudatunkat, hanem már-már a tudat helyébe lépett, átvette a szerepét, illetve a tudatunk a fogyasztásra redukálódott csupán. Nem a halálban kell ezért keresnünk növekvő reménytelenségünk, kilátástalanságunk okát, hanem saját magunkban. Amiért is, vélem, csak úgy őrizhetjük meg emberi teljességünket, ha megőrizzük magunkban azt a misztériumot is, melyet a születés és a halál, az alfa és az ómega talánya együttesen adhat számunkra.

Tóth László