A Szent Jobb az Aranyvonaton

1916-os születésű apai nagyanyám, gondolom, a (második) világháború előtt nemigen jutott távol a szülőfalujától. Élete a korabeli szokások és elvárások szerint indult: tizenhét évesen férjhez ment, az ura családjához költözött, reggeltől estig a határban meg a háztartásban dolgozott. Kiszámíthatóan teltek a napjai, bár a gyermekáldás váratott magára. Bizonyára óriási dolog volt számára, hogy eljutott az 1938-ban Budapesten megrendezett eucharisztikus kongresszusra. A nagy eseményről mégis a fia elbeszéléséből tudok, ő inkább sütött-főzött nekünk, nemigen mesélt, azt a nagyapámra hagyta. A családi fényképek között őrzött, a Hősök terén felállított oltárt ábrázoló hivatalos képeslap révén emlegetjük mindig, hogy bizony, a mama is ott volt annak idején!

Valószínűleg számos családi ar­chívumban lapul egy-egy ilyen kép, és bizonyára sokan őriznek az 1938-as ún. kettős szent évben megindult Aranyvonat országjárásával kapcsolatos emléket is. (Figyelem! Az Aranyvonat elnevezést más szerelvényekre is használják, amelyeknek nincs közük a cikkben bemutatotthoz.) Az újabb világháború előtti utolsó békeévre esett ugyanis államalapító Szent István királyunk halálának 900. évfordulója, valamint ekkor rendezték meg 34. alkalommal az eucharisztiát, azaz a Krisztus mindennapi jelenvalóságát szimbolizáló oltáriszentséget dicsőítő nemzetközi kongresszust.

„1938-ban a magyar kormány és a katolikus egyház az úgynevezett kettős szentév programjával próbált kitörni az ország identitását fenyegető nagyhatalmak, illetve a kommunista és különösen a nemzetiszocialista ideológia szorításából (…), nem csupán katolikus rendezvények voltak, hanem szándékuk szerint az állam és a társadalom konzervatív keresztény rendjét reprezentáló és megerősítő programok” – írja L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a múzeum által a Szent Jobb ereklyeszállító díszkocsi felújítása alkalmából kiadott A Szent Jobb országjárása 1938–1942 című, Mészáros Balázs szerkesztette kötet előszavában. Hogy mennyire nem kizárólag a katolikus egyház „magánügyéről” volt szó, bizonyítja az is, hogy az emlékév megnyitásához a protestáns egyházak és – az időközben elfogadott első zsidótörvény ellenére – az izraelita egyház is csatlakozott istentisztelettel, ünnepséggel.

A kötet első tanulmánya, Baják László írása, a Szent István-év eseményeit eleveníti fel, amely során kiemelkedő szerepet kapott I. István király természetes módon mumifikálódott, magyar nemzeti és katolikus ereklyeként tisztelt jobb keze. Az ún. Szent Jobbot a Budapesten megrendezett ünnepségsorozat után az erre az alkalomra tervezett, a pompás kivitelezése miatt csak Aranyvonatnak nevezett díszvagonban szállították áldó körútra, valamennyi magyarországi püspöki székhelyet érintve (ne feledjük: mindez 1938 nyarán, még a „csonka” Magyarországon történt).

Mészáros Balázs tanulmánya részletesen bemutatja az ereklyeszállító díszkocsi megépítésének izgalmas történetét. A szervezők vasúton képzelték el az ereklye szállítását, mozgatását, ezért kezdeményezték a Magyar Királyi Államvasutaknál egy erre a feladatra alkalmas vasúti kocsi felszerelését. A Dunakeszi Főműhelyben nem új kocsit építettek, hanem egy meglevőt alakítottak át, gondos és körültekintő tervezés után. A követelmények között szerepelt, hogy az ereklyének szállítás közben is hozzáférhetőnek kellett lennie, hogy azokon az állomásokon is látható legyen az érdeklődők számára, ahol nem áll meg a vonat, csak lassítva halad át. Éppen ezért az átalakított vagon mindkét oldalára három nagy méretű, üveg tolóajtó került. A díszes tartóban elhelyezett kilencszáz éves, rendkívül sérülékeny ereklye alá rezgéscsillapító állvány készült, amelyet állítólag úgy is teszteltek, hogy egy égő szivart helyeztek rá, és az úgy égett végig az egyik próbaút alatt, hogy nem esett le róla a hamu. További technikai újításokra is szükség volt, hogy az egyes helyszíneken könnyen ki tudják emelni a Szent Jobbot a szerelvényből, illetve vissza tudják tenni. A kocsi díszítését neves művészek tervezték és végezték. A belső térben a különböző kárpitok és drapériák tetszetős elrendezésén túl helyet kellett adni az ereklyét kísérő szerzeteseknek, papoknak és a koronaőröknek. Miután a vonatkísérő személyzetet is alaposan kiképezték, a díszkocsit szállító szerelvény 1938. május 31-én elindult első útjára, Esztergomba.

A következő fejezet szerzője, Pallos Lajos, a Szent Jobb országjárásával foglalkozik. Ismerteti, hol és mikor fordult meg az ereklye 1938 és 1942 között. Rendkívüli volt az alkalom, hiszen nem a hívek, érdeklődők zarándokoltak el a Szent Jobbhoz, hanem ezúttal az ereklye fizikai valójában is eljutott vidékre, elérhetőbbé téve a vele való közvetlen találkozást. Az első évben a szervezők – értelemszerűen – csak a csonka Magyarországra gondoltak. Jóval az első bécsi döntést követően, 1939. április 29-én indult az első felvidéki út, amelyen Révkomáromba, Érsekújvárba, majd Bánkeszi és Nagysurány érintésével Lévára is elszállították az ereklyét. Május 6-án újra a Felvidék felé vette az irányt, amikor – egyéb települések mellett – Ipolyságon, Losoncon, Füleken, Feleden, Rimaszombatban, Pelsőcön és Rozsnyón is leróhatta tiszteletét a környék népe. Május 13-án Kárpátalja következett, közben Perbenyiken is megállt a szerelvény. A hamarosan megindult háború meghiúsította a további terveket, így az Aranyvonat 1942-ben indult újra, akkor is csak Nagyváradra. A vagont 1944 nyarán a súlyos kocsihelyzetre való tekintettel visszaalakították, és a közforgalomnak adták át. A kocsi felszerelési tárgyait és díszeit a Dunakeszi Főműhelyben őrizték.

„Az eredeti Aranykocsi rekonstrukcióját a Budakeszi Kultúra Alapítvány kezdeményezte 2010-ben, a Magyar Koronaőrök Egyesületével közösen. Magyarország kormánya 2015-ben karolta fel az ügyet (…). Az új Aranykocsi is Dunakeszin készült, a Dunakeszi Járműjavító Kft. műhelyeiben. Öt év alatt készítették el az eredetivel megegyező külsővel, de a mai vasútbiztonsági előírásoknak megfelelő kocsit. (…) Mivel a korban csak fekete-fehér képek készültek, a színezést az egykori leírások és a korabeli miseruhák tanulmányozásával készítették el. Az újjáépített Aranykocsit a budapesti Vasúttörténeti Parkban tekinthetik meg az érdeklődők” – olvasható az Újkor.hu-n, Kerekes Dóra történész, gyűjteményvezető (Révész István Helytörténeti Gyűjtemény, Dunakeszi) cikkében. 

A Szent Jobb országjárása 1938–1942 című kötet számomra legértékesebb részét az ereklye útját dokumentáló fekete-fehér fényképek jelentik. A hivatalos feljegyzéseken, sajtóbeszámolókon túl ugyanis az eseménysorozatról hivatalos fényképek is készültek, hiszen az Aranyvonaton fotóriporterek is utaztak. A képek egy része az országos vagy helyi sajtó számára készült, többet pedig képeslapként terjesztettek. A hivatalos fotósok mellett helyiek – profik és amatőrök – is készítettek képeket. Mészáros Balázs felvezetőjéből kiderül az is, hogy Győrben fotójegyeket osztottak nekik, cserébe be kellett szolgáltatniuk az elkészült felvételek egy-egy példányát, muzeális célra. Mészáros megnevezi a könyvben bemutatott képeket készítő ismert helyi fényképészeket, a többség neve azonban nem visszakereshető. A kötetbe válogatásnál gondot jelentett az is, hogy a fotókon szereplő helyszínt olykor nem sikerült azonosítaniuk. Az amatőrök képei gyakran életlenek, az alakok elmozdulnak, de a történész számára éppen ez teszi őket érdekessé és értékessé a „beállított”, gondosan megkomponált társaik mellett, hiszen „a tömeg nyüzsgését és izgatottságát” rögzítik.

A fotókból kiderül, hogy sokak számára a Szent Jobb fogadása valódi társasági esemény volt, ahol mindenki a legjobb ruháját és arcát igyekezett mutatni. A képek tanúsága szerint a kilencszáz éves hagyomány ápolása annak minden szakralitásával békésen megfért a modern kor vívmányai mellett, amelyek az egyes állomáshelyeken bemutatott Szent Jobb körmeneteket kísérték: az ereklye vasúton utazott a helyszínre, majd sok helyen teher- vagy személyautóval szállították a település központjába. A modern időket jelzi az ünnepi beszédek hangját felerősítő megafon vagy a díszemelvények éjszakai megvilágításához használt neonfény.

A fényképek egy részét helyi fotográfusok hagyatékában, illetve családi albumokban őrizték meg, más részük pedig mára közgyűjteménybe vagy magángyűjtőkhöz került. Mészáros Balázs megjegyzi, hogy több településről minden igyekezetük ellenére sem sikerült fényképet fellelniük. A Köszönetnyilvánításban felsorolt múzeumok, gyűjtemények között egy felvidéki sem szerepel. A miértre a könyv szerkesztője biztosan tudja a választ. A felvidéki helyszíneket bemutató fotók a Magyar Koronaőrség Emlékkönyvéből valók (amelyet a vonaton szolgálatot teljesítő koronaőrök állítottak össze, tevékenységüket dokumentálandó), készítőjük ismeretlen. Komárom, Érsekújvár, Léva, Ipolyság, Losonc (a legtöbb bemutatott vidéki helyszínhez hasonlóan) két-két, Bánkeszi, Feled, Pelsőc, Rozsnyó, Perbenyik (itt Mécs László szerzetes-költő beszél a vasútállomáson összegyűlt hívekhez) egy-egy képpel szerepel a kötetben.

Mészáros szerint a fotók válogatásánál elsősorban az volt a céljuk, hogy a látogatások hivatalos része helyett bemutassák, miként élte meg a helyi társadalom, a Szent Jobb üdvözlésére kivonuló tömeg az ereklyével való találkozást. Ez a szándék kétségtelenül teljesült. A kötetbe foglalt gazdag képanyaggal – a budapesti eseményeket ábrázoló korabeli fotók mellett megtaláljuk az említett évfordulókra neves művészek által rajzolt hivatalos képeslapokat, az ereklyeszállító díszkocsi fennmaradt tervrajzait, látványterveit stb. – és az ismertetett tanulmányokkal szép kivitelezésű, ám szerényebb méretű, ugyanakkor baráti áron forgalomba kerülő, és éppen ezért bárki számára elérhető album született. Aki további „extrákat” szeretne, nézzen alaposan körül a dédi fényképei vagy a padláson, pincében őrzött régi újsághalmok között!

Benyovszky Mánya Ágnes

Mészáros Balázs (szerk.): A Szent Jobb országjárása 1938–1942
Magyar Nemzeti Múzeum, 2023, 288 oldal