A szavak ereje a legnagyobb erő

„A fordulópontok – egy gyermek születése, szakmai sikerek, szeretteink halála – fontosak az ember életében, de ahogy Márai is mondta, ugyanolyan fontos, hogy az ünnepi pillanatokat a mindennapjaink részévé tudjuk tenni. Hogy ne csak egy szép napot írjunk be a látható vagy láthatatlan naplónkba, hanem a mindennapjainkat tudjuk úgy megélni, hogy abban mindig megtaláljuk az értéket és a szépet – válaszolta Juhász Anna az indító kérdésre, melyek voltak élete meghatározó sorsfordulói. –  Édesapámról, akiről sokan azt mondták, hogy komoly ember volt, szándékosan tettünk a róla készült könyv borítójára egy mosolygós, 1956-ban készült képet. Én ezt a mosolygós, játékos arcát ismertem és szerettem. Mi úgy éltünk, hogy apukám, aki otthon írt, szerkesztett, mindig otthon volt. Néha csak azért ült fel a buszra – autónk nem is volt –, hogy egy kicsit emberek között legyen. Nem vásárolt semmit, szerény körülmények között éltünk. Egy szertartása azonban volt. Minden este fél pohár pezsgővel várta haza az anyukámat, aki orvosként dolgozott. Minden áldott nap megünnepelte, hogy van egy felesége, és van családja.” Majd a kérdésre visszatérve elmondta, hogy sok fontos állomás volt az életében, az egyik, amikor Rómában járt egyetemre, és ezek közé sorolja a Hadik Irodalmi Szalon (ma Juhász Anna Irodalmi Szalon) tizenkét évvel ezelőtti elindítását is.

A továbbiakban a beszélgetést vezető Demčik Norbert arra volt kíváncsi, mennyire nyomta hasonló teher Juhász Anna vállát, mint ami a nyugatos zsenik gyerekeire olyannyira jellemző volt. „Két nagy különbség van. Babits lánya – utalt a műsorvezető által felsorolt példákra – örökbefogadott volt, és kapcsolatát Török Szofival megmérgezte az örökös rivalizálás. Az örökbefogadás tényét eltitkolták a lányuk előtt, közben örökösen költözködtek, és folyamatosan jelen volt náluk a szőnyeg alá söpört feszültség, amit én nagyon nem szeretek, mert senkinek sem jó. Karinthyéknál még több volt a nehézség, hiszen az író nehezen dolgozta fel első felesége halálát, akitől Gábor fia született, a későbbi költő, aki kora gyerekkorától idegbetegséggel küszködött. Két évvel később feleségül vette Bőhm Arankát, akivel a kezdetektől bonyolult volt a kapcsolatuk, ami kihatott Gáborra és közös gyermekükre, Cinire is. Kosztolányi Ádám az első világháború okozta nélkülözés legnehezebb időszakában született. Szülei már egy éve együtt éltek, de házasok nem voltak, ami miatt a szomszédok szinte kiutálták őket. A fiú, aki később apja nyomdokaiba lépett, idegileg szintén terhelt volt. Ezzel szemben én nem írok, nem vagyok alkotó ember, mint édesapám. Második házasságból születtem, és ami a leglényegesebb különbség, ez két megérkezett, kiegyensúlyozott és tudatos ember házassága volt. Édesapámnak nem voltak művész allűrjei, és hiányzott belőle az az ego, ami irigységet kelt, folyamatosan arra készteti az embereket, hogy kibeszéljenek másokat, rivalizáljanak.”

Juhász Ferencnek, tudhattuk meg, fiatal korában rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie, hiszen első felesége öröklött depresszióban szenvedett, és hosszú évtizedekig járt be hozzá látogatóba a „sárga házba”. Közben az 1956-os forradalom előkészítésében való részvétele miatt évekre elhallgattatták. Lelkileg nagyon megviselte, hogy megfosztották a publikálás lehetőségétől, de megtörni nem tudták. 1965-ben József Attila sírja című botrányverssel tért vissza a magyar irodalomba, de a különböző „szekértáborok” továbbra is támadták.

Hat évvel felesége öngyilkossága után az akkor ötvenéves költőt megkérdezte az egyik ismerőse, mit vár az élettől, és ő azt válaszolta, egy harmincéves, szőke, független orvosnővel szeretne megismerkedni. Pár nappal később egy baráti vacsorán, Kass János képzőművésznél szemben ült vele Kilián Katalin, a harmincéves, szőke, független orvosnő, aki a nyugalmat, a megbízhatóságot, a szerelmet és a közös lét biztonságát hozta el az életébe. Ő volt az, aki a költő élete végéig megteremtette a biztos családi hátteret. „Nekünk ennek köszönhetően volt boldog gyermekkorunk” – szögezte le Juhász Anna, aki édesapjáról A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90 címmel írt és szerkesztett könyvet.

Szóba került a számos állami kitüntetéssel és irodalmi díjjal elismert költő helye az irodalmi kánonban, valamint a torlódó képektől sűrű kifejezésmódja is. „Annyira sokféle módon tudta megfogalmazni gondolatait, hogy ezek, mint egy kántáló énekben, egyre-másra épülnek egymásra, mint például A szarvassá változott fiúban, csak ennek korábban nem volt hagyománya a magyar irodalomban. Kányádi Sándor mondta, hogy ezt nem lehet folytatni, annyira egyedi, annyira a saját élményvilágát és saját világát írja le. Csak az ő szeme olyat is látott, amit mi nem látunk meg, és ehhez társult még az is, hogy számára a legnagyobb erő a szavak ereje volt. A mai napig nincs is követője” – summázta az irodalmár.

Juhász Anna kitért Szabó Magda mai napig tartó méltatlan megítélésére, és az egyre erősödő széthúzásra a magyar irodalmi életben. Visszaemlékezett édesapja utolsó heteire, napjaira, amikor a második sztrókja után lebénult: „Én ott ültem mellette és felolvastam neki. Utoljára Réz Pál Bokáig pezsgőben című kötetét, vele ugyan nagyon szerették egymást, de később eltávolodtak egymástól. Akkor már édesapám beszélni nem tudott, egyre nehezebben találtuk meg a szemkontaktust is, apró kézszorításokkal kommunikáltunk. 2015. december 2-án, éjszaka halt meg.” Azzal folytatta a visszaemlékezést, hogy pár nappal később csörgött a telefon, és Réz Pál irodalomtörténész volt a vonalban, aki elmondta, hogy öregkorára értette meg, kit mi vezérelt abban, hogy a másik értékét, helyét megpróbálja megkérdőjelezni, és nagyon sajnálja, hogy már nem tud bocsánatot kérni egykori pályatársától, akit mindig nagyra tartott.

Ezt követően a moderátor arról faggatta Juhász Annát, hogy az ő irodalom-népszerűsítő projektjei változtattak-e édesapja megítélésén, illetve más szerzőkén. „Szabó Magda, Pilinszky János, idén pedig Nemes Nagy Ágnes centenáriuma köré szerveződtek a programjaink, és egyre jobban kezdem látni, miképpen lehet egy éven át kommunikálni a nagyközönséggel egy-egy szerzőről, de nekem a végállomás, hagyatékának gondozójaként is, édesapám életműve lesz, a vele való foglalkozás, az ő emlékének ápolása. Csak Juhász Ferenccel – és még sok hasonló szerzőnk van – nehezebb a dolgunk, mert az olvasóknak kevesebb a hozzájuk kötődő olvasmányélményük. Egy színész ismerősöm mondta, hogy ő soha nem lesz olyan népszerű, mint némelyik költőnk, mert hozzá meg kell érkezni.”

Janković Nóra