„A megpróbáltatások idejéből”

Csűrös – mint előszavában előzetesen közli – visszaemlékezések, tanulmányok, a korabeli sajtóban fellelhető fontos cikkek és releváns levéltári dokumentumok feldolgozásával a rendszer „egyházpolitikai dimenzióinak”, „alapvető mechanizmusainak” bemutatását vállalja, hogy az olvasó megérthesse, „mi miért és hogyan történt”, de témája szűkebb időkeretét rugalmasan átlépve vizsgálatát a fegyelmi bíróságok iratanyagaira és az 1945 utáni megemlékezésekre is kiterjeszti.

A szerző, Csűrös András 1983-ban született. A még mindig csak a fiatal kutatóévei végén járó egyháztörténész 2020-tól a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának egyetemi adjunktusa, 2016-tól a Gyömrői Református Egyházközség lelkipásztora, 2021-től pedig a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi pótképviselője és egyházkerületi bírója. A világhálón fellelhető önéletrajza szerint a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumban tett érettségit követően a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett teológus–lelkész diplomát, de a „Károli” mellett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem (BA) és vallástudományi minor szakját is elvégezte. 2007-ben az Országos Tudományos Diákköri Tanács versenyén Pap Béla, a szövetkezetesítés ellen tiltakozó, 1951-ben letartóztatott, koncepciós perben elítélt és több mint négy évet fegyházban töltő református lelkész és zsinatitanács-tag életének feldolgozásával versenyén I. helyezést ért el. A L’Harmattan Kiadónál megjelent munkája a 2018-ban summa cum laudéval megvédett doktori disszertációjának könyvvé bővített változata. Disszertációja elkészítéséhez Csűrös nyolc állami levéltárban és egy alapítványi levéltárban folytatott kutatásokat – számos esetben lényegében alapkutatásokat –, és épített a vizsgált korszakkal foglalkozó (nem túlságosan bőséges) egyháztörténeti publikációkra (ezen a ponton érdemes kiemelni Tengely Adrienn, Balogh Margit és Fazekas Csaba kutatásait és az Egyháztörténeti Szemlében közölt munkákat), valamint az 1918–19-es időszak egyháztörténeti vonatkozásairól tudósító tanulmánykötetekre.

Egyházi élet (1914–1919)

Csűrös röviden bemutatja a dualizmus időszakának (1867–1918), az első világháború alatti és a Nagy Háború utolsó évének legfontosabb egyháztörténeti vonatkozásait a magyarországi protestáns egyházak 1881-től és 1891-től (a debreceni református és a budapesti evangélikus Zsinat létrejöttével) kialakított modern egyházszervezetétől (önkormányzati rendszerétől), a politika felső szintjein is kiküzdött egyházi érdekképviselettől (a főrendi ház képviselői közé bekerülő három-három református és evangélikus püspök és három-három világi vezető delegálásától), a háború alatti egyházi tisztségvállalásokon át az egyesületi élet megújulásáig és bővüléséig. A szerző szerint a kiegyezés és a háború vége között a magyarországi reformátusság – Bajcsy-Zsilinszky értékítéletét elfogadva és átvéve – „eltompult”, sőt a „politikai liberalizmussal” „kényszerházasságra lépett” és a  „szociáldemokrácia ideológiája” felé fordult Református Egyház – Csűrös megfogalmazása szerint – végzetesen a „liberális teológia bűvkörébe került”.

Az 1918-as őszi változásokat, a forradalom hullámveréseit a Magyar Református Egyház felemás módon, kapkodva és rosszul időzítve reagálta le (pl. a rapid módon változó politikai helyzetben túlságosan gyorsan álltak ki a királyság intézménye mellett), úgy, hogy „üdvözölték a változást”, de féltek a lehetséges területi változásoktól és az „anarchiától”. Csűrös elismeri ugyan az „éles váltást” a Berinkey-kormány és a Magyarországi Tanácsköztársaság egyházpolitikai intézkedései közt, ugyanakkor a radikális különbségtétel helyett – úgy véli – „bizonyos szempontok alapján mégis átmenetnek tekinthetjük ezt az időszakot”. Csűrös e változást részben az 1919. január közepi kormányváltás személyi változásaiban (a „stratégiai helyre került”, nyíltan egyházellenes szociáldemokrata oktatáspolitikus, Kunfi Zsigmond oktatásügyi miniszterré való kinevezésében), részben pedig szervezeti változásokban (a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szimbolikus külön Közoktatásügyi, illetve Vallásügyi Minisztériumra bontásában) találja meg.
Az átmenet hangsúlyozása ellenére az 1919. március 21-én hatalomra jutott Tanácsköztársaság egyházakkal szembeni magatartása lényeges romlást eredményezett a magyarországi egyházak pozíciójában és a egyházakkal és hitélettel kapcsolatos állami politikában. A „lelkek egyházak alóli felszabadításában” összegezhető egyházellenes magatartás bemutatása előtt Csűrös az „interdiszciplinaritás útján haladva” az új, radikális baloldali politikai berendezkedés „vallásfenomenológiai vizsgálatára” is kitér, amikor a kommunista teoretikusok „Krisztus” és a kommunista világkép  elvi „fúziójára”, valamint a keresztény teológia és hagyomány „kommunizmus mint vallás” ideájával történő felváltására tettek kísérletet. Ennek a szerző frappáns megfogalmazását is idézi, közölve egy, a református hiszekegy szóhasználatára építő 1919-es röpirat szövegét, mely szerint : „A proletárállam csak egy vallásod iránt érdeklődik. Azt kérdi, hiszed-e a proletárság feltámadását, akarod-e, hogy a pokol örvényébe süllyedjen a múlt minden átka, és kalászba szökjön a világforradalom életet adó vetése? Ha hiszed ezt, egy felekezeten vagy velünk: proletár vagy, testvérem vagy, életem és hitem sorsosa vagy.”

Vallásügyi Likvidáló Hivatal – Egyház- és vallásellenes intézkedések

Csűrös külön fejezetet szentel a hírhedt (az időszakban változatos módon rendre át- és átnevezett) Vallásügyi Likvidáló Hivatal felállításának és működésének, és nemcsak a hivatal tényleges működésével, de a „likvidálás elméleti hátterével” is megismerteti az olvasókat. Az állam egyházi kapcsolataiért (és egyházpolitikájáért) felelős intézménye – állapítja meg – Karl Marx többször idézett intenciójának (mely szerint „Annyi rést kell ütni ugyanis a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet...”) „aprópénzre váltását” célozta. Hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, jól mutatja, hogy a legteljesebb formában és mennyiségben megőrződött soproni egyházi dokumentumokon a körpecséten a „Soproni Papi Vagyon Politikai Biztosa” szerepelt. Csűrös úgy véli, a központi, Vallásügyi Likvidáló Hivatal és a helyi szinten működő politikai agitátorok kapcsolatának értékelésében a történészek „ideológiailag oszlanak meg”. Amíg az egyik álláspont szerint (Balanyi György) a sokkal radikálisabb egyházellenes elképzeléseket a már így is felkorbácsolódott közhangulat és a zömmel vidéki, vallásos lakosság hitét eddig is jócskán sértő intézkedések tompításának szándéka miatt mérsékelték, mások szerint (Fazekas Csaba, Szakál Ádám) a „tompításra” a szociáldemokraták és kommunisták közötti ideológiai különbségek előbbiek javára való eldőlése miatt került sor. Csűrös e fejezetben mutatja be az előbb az Országházban, majd a Nemzeti Kaszinó palotájában elhelyezett „Hivatal” rekonstruált szervezeti felépítését, a központban 45 főt is elérő – későbbi jelentés alapján országosan 364 fős apparátust mozgató – „likvidáló biztosokat”, a Közoktatásügyi Népbiztosságon belül működő propagandaosztályokban és a Történelmi Materialista Kutatóintézetben alkalmazottakig és a propagandairatok kibocsátásában élenjáró Szellemi Termékek Országos Tanácsának kommunikációs „szakembereiig”.

A Tanácsköztársaság időszakának egyházpolitikája nem merült ki új szervezetek létrehozásában és a régi ideológiát felváltó új eszmék erőszakos, mélyreható és gyors „meggyökereztetési” kísérletében. Mindehhez az egyház hagyományos és „bevett” oktatási monopóliumát és intézményi szerepét kikezdő konkrét intézkedések társultak: az iskolák államosítása, az 1919. április 10-én hozott rendeletek a Marseillaise és az Internacionálé kötelező iskolai tanításáról, a tanárok és tanítványok „megszólításának szabályozásáról” és a tanítást megelőző és záró iskolai imádkozás betiltásáról. Az egyház- és vallásellenes – kapkodó, gyakran ellentmondásos és következetesen nem (és nem mindenütt végrehajtott) – intézkedések sorába illeszkednek a hitoktatás beszüntetése (és ennek felváltása erkölcstannal), a keresztek iskolai levétele, az egyház minden iskolai „ténykedését” háttérbe szorítása. Nagyon érdekes és a történtek bonyolultságát jól jelzi, hogy abból, hogy a kiadott intézkedésekből a gyakorlatban mennyi tudott megvalósulni, mennyi minden függött a helyi lelkész, a tanító, a tantestület, a szülői közösség és a munkástanács fellépésétől. A szerző megfelelő terjedelemben tér ki további represszív intézkedésekre és akciókra is, mint az egyház kezében lévő vagyon állami kezelésbe vételét célzó rendelkezések, az egyház alkalmazottait érő lelki, egzisztenciális és fizikai atrocitások (vörösterror, fizikai erőszak, kényszerítés, túszgyűjtés), az egyházi központok és egyházközségek „likvidálása” és az egyház anyagi bázisának súlyos károkat okozó földpolitika. De az „egyházfik” áldozati szerepe mellett olvashatunk óvatos együttműködési kísérletekről és az új rendben boldogulni próbáló kifejezett kollaborációról is.

A kötet végén a munka elkészítéséhez felhasznált forrásokról és szakirodalomról (ezen belül a szerző által szorgalmasan meglátogatott levéltárakról, az összegyűjtött és interneten közzétett forrásokról, különböző kiadványokról) tájékozódhatunk. Nagyon hasznos, hogy a monográfia legvégén az összeállított „függelékben” röviden – tájegységi bontásban – külön képet kapunk azokról a „református laikus és lelkészi vezetőkről, akiket túszul ejtettek, atrocitást szenvedtek vagy meghaltak a Kommün alatt”. Ugyan ebből (minden bizonnyal a források eltérő bősége miatt) változatos mértékben juthatunk csak információkhoz (több esetben csak a diktatúra alatti magatartás, vagy egyéni történet egyszavas – pl. „túsz” – rögzítését kapjuk, máskor viszont szerencsére ennél jóval részletesebb életpályáját is olvashatunk) az látható, hogy az ellenállási törekvések és a személyes konfliktusvállalás (nemegyszer életveszélyes fenyegetések és változatos vegzatúra elviselése mellett) van példa kollaborációra, „kommunizmusról íratott dolgozatra”, az egyház és a vallás kigúnyolására, a Tanácsköztársaság alatt tett vitatható nyilatkozatok miatti figyelmeztetésekre, „feddésre”, hivatali felfüggesztésre, pénzbírságra, állásvesztésre és kényszernyugdíjazásra is. Aki a feldolgozás mellett az eredeti forrásokba is szeretne beleolvasni, azok különösen értékelni fogják, hogy Csűrös közzéteszi több korabeli levéltári dokumentum (levél, röpirat, rendelet) fotóját és/vagy szövegét, így elolvashatjuk az 1945 utáni pártállami diktatúrában helyét kereső és a hivatalos állami ideológia kényszere alatt nyilatkozó Zsinati Tanács 1959-es (a Tanácsköztársaság 40. évfordulójáról megemlékező) ünnepi ülésének jegyzőkönyvének fontos részletét is.

Úgy véljük, hogy Csűrös megfogalmazásai és gondolati koherenciája talán több helyütt megért volna valamivel kiérleltebb megfogalmazást, összefogottabb elemzést és óvatosabb (érzelmekkel kevésbé telített) szóhasználatot, amit leginkább annak tulajdonítunk, hogy témájára bizonyára nemcsak szigorú értelemben vett történészként és a vallásfilozófia „útvesztőiben” is örvendetesen eligazodó kutatóként, de gyakorló lelkipásztorként is tekint – ami éppen ezért talán igazán elnézhető. Annak fényében ez tényleg csak szőrszálhasogatásnak tűnhet, hogy a szerző munkája a vállalt témáját jól összegző, a vizsgált időszakról született fellelhető szakirodalmat szakszerűen áttekintő és feldolgozó, új levéltári dokumentumokat a kutatás fókuszába hozó, és az eddig ismerteknél több ponton is újat mondó monográfia.

Csűrös András: Református egyházi élet a Tanácsköztársaság idején. A magyar reformátusság egy válságos korszakban. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, 2021.