Félmúlt, haraggal és elfogultsággal

Csunderlik Péter nemrég megjelent monográfiájában arra vállalkozott, hogy többnyire az 1945-ben betiltott „fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékeket” elemző módon megvizsgálva áttekintse, csoportosítsa és elemezze a Tanácsköztársaságról a bukását követő évtizedben felsorakoztatott érveket. 

A Politikatörténeti Intézet kutatója és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója pamfletekre és visszaemlékezésekre alapozva azt kutatta, hogy milyen képet állítottak ki az ellenforradalom első évtizedének memoárírói, röpirat- és elbeszélésszerzői a magyarországi proletárdiktatúráról. Hogyan értelmezték a közelmúlt történelmét és a markáns, antibolsevik légkörben született írásokban milyen klisék, metaforák és toposzok jelentek meg, ezek hogy egészítették ki, vagy erősítették fel egymást és milyen jelentésmódosulásokon mentek keresztül. Összességében a perspektívák megértése mellett arra kereste a választ, hogy ezekből a felelősségkereső, leleplezőnek szánt és önfényező – állítása szerint hosszú távon „lélekrabló füzetekből” – milyen általános ismeretek nyerhetők a proletárdiktatúra recepciótörténetére vonatkoztatva.

A vörös és fekete

Más országok szerencsésebb történelmi fejlődési pályájától eltérően a huszadik századi magyar történelem menete nem alakult kiegyensúlyozottan és egyenletesen. A múlt századi magyar história sajnálatosan „gazdag” törésekben, éles politikai fordulatokban és az egymást váltó markánsan eltérő világképű rendszereket követő újrakezdési kísérletekben. Általános jelenség, hogy a legutóbbi – 1989/90-es rendszerváltás hazai tapasztalatainak kivételével – az egyes hatalmi-politikai berendezkedések erőszakos úton dőltek meg és múltak ki. A Monarchia és benne a történelmi magyar állam végét az első világháborús vereség eredményezte, a Magyarországi Tanácsköztársaság bukását a román hadsereg győzelme, a negyedszázados Horthy-korszakét pedig a második világháború kataklizmája okozta. A lezajlott rendszerváltásokat követően az egyes rendszerek magukat mindenkor rendre szebbnek és jobbnak mutatták, mint amilyenek, ezzel párhuzamosan pedig a bukott és általuk felváltott világot az indokoltnál is sötétebb színekkel és tónusokkal festik meg. Ez egyszerre kényszerű igazodás a megváltozott geopolitikai környezet domináns hatalmának ideológiájához, egyszerre önmaga legitimációjának növelése a korábbi rendszer befeketítése és sajátja megszépítése árán. Különösen igaz ez a megállapítás, ha a Magyarországi Tanácsköztársaság megítélésének példáját vizsgáljuk meg a bukását követő évtizedben. 

Források, módszer, szerzők

Csunderlik elemzési célra a Politikatörténeti Intézet Könyvtárában, az Országgyűlési Könyvtár könyvállományában, valamint az Országos Széchényi Könyvtár katalógusaiban fellelhető – 1945-ben tiltólistára került – ellenforradalmi sajtótermékekből választott ki 60 kiadványt. Ezek mindegyike valamikor 1919–1929 között jelent meg, azaz érdeklődésének választott időhatára a Tanácskormány 1919. augusztus eleji bukásától a Bethlen-korszak utolsó szakaszáig – az első zsigeri reakcióktól az addigra már kanonizálódott Tanácsköztársaság-képekig terjedt. A felhasznált memoárok és beszámolók tehát nem a korszak elején kiadott szakmunkák és a jobbára ismert, esetenként eddig is forgatható naplók, vagy naplószerű elbeszélések, hanem legjobb esetben is másodlagos szakirodalmak. Csunderlik olyan szövegeket emelt le a könyvtárak polcairól, amelyeket a Horthy-korszakban még olvastak, de az indexre kerülésüket követően ritkán, vagy egyáltalán nem szerepeltek eddig a Tanácsköztársasággal foglalkozó történeti kutatások fókuszában, mára pedig jelentős részük már a szakkutatók számára sem ismert. Csunderlik elemzési módszere az összehasonlítás és a csoportosítás. Az általa vizsgált munkák szerzői többnyire szelektíven egyes jellegzetes epizódokat emelnek ki a történtek közül, visszatérő motívum a Kommün esztelenségének hangoztatása és annak kiemelése, hogy intézkedései szembe mentek a józan ésszel, és az is megállapítható, hogy annak érdekében, hogy olvasóikat meggyőzzék állításaikról, gyakran hivatkoznak az „amint az köztudott”, „közismert” és más, az ellenőrizhetőséget elkenő formulákra. Ami a szerzőket illeti, elég vegyes képet kapunk. Akadnak hírlapírók, szerkesztők, a lefülelt, vagy levert ellenforradalmi szervezkedések vezetői, katonatisztek, a Tanácskormány néhány funkcionáriusa, de polgári pártvezetők és írók is. Közülük különösen érdekesek azok a rendhagyó beszámolók, röpiratok és füzetek, amelyeknek a szerzői valamilyen szerepet is játszottak a proletárdiktatúra előtt vagy alatt: így előfordul a Kommunisták Magyarországi Pártjából idejekorán „kiugrott” párttag, a Forradalmi Kormányzótanácsban pár hétig földművelésügyi népbiztosi pozíciót betöltő proletárköltő, Csizmadia Sándor, vagy a proletárdiktatúra alatt letartóztatott volt budapesti rendőrfőkapitány. Akadnak szövegek, amelyekben az önigazolási szándék is hangsúlyosan jelen van, azaz a szerző egyoldalúan elítélő krónikáját arra használta fel, hogy saját maga egykorú működését pozitív színekben fesse meg, vagy munkájával sikeresen cáfolja meg az őt ért rágalmakat.

Indulatok, felelősök és legendák

A felhasznált szövegek legkisebb közös többszöröse az antibolsevizmus és a düh. A röviddel az események hatása alatti indulat-irodalom mögötti felhajtóerő a felelősségkeresés és a leleplezés szándékából táplálkozott. Csunderlik analízise szerint a vizsgált munkákban a Tanácsköztársaság minősítésére előszeretettel használtak erőteljes emocionális jelzőket – sok esetben már a címben megelőlegezve és sulykolva a zanzásított tartalmi összefoglalót („véres”, „halálos”, „rémes”) – de más retorikai, és hatáskeltő eszközökkel is operáltak, mint amilyen az olvasó jóindulatának megnyerése szolgáló alázatossági formulák alkalmazása.
A kötetében a szerző komoly teret szentel a Tanácsköztársaság legkülönfélébb aspektusaira adott magyarázatok bemutatásának és a kikiáltásától a bukásáig rendszerezi az egyes szerzők érvkészletét. A Tanácsköztársaság létrejötte miatt sokan az első világháború előtti liberális parlamenti berendezkedést okolták, és voltak, akik a dualizmus megengedő magyar politikája bűnéül rótták fel, hogy a „zsidók” átvehették az uralmat Magyarországon. Ez utóbbi – az antiszemita toposzok sorát gazdagító – egytényezős magyarázatokban a zsidók rendszerint haszonleső, parazitaként ábrázolódtak, akik a „befogadó” többségi magyar politika ellenére nem azonosultak a nemzet igazi céljaival, hanem a gazdasági hatalom megszerzését követően befolyásukat immár politikai-hatalmi tőkére akarták konvertálni. Az intenzív bűnbakkeresésben a leminősítő jelzőkből jutott Tisza Istvánnak és Károlyi Mihálynak is, a felhasznált munkákban azért utóbbi felelősségét hatványozottan inkább hangoztatva, mint az 1918. október 31-én meggyilkolt kétszeres miniszterelnökét. Kollektív csoportok is pellengérre lettek állítva; olvashatunk az „elmefogyatékos” magyar politikai elit önző céljairól és szűklátókörűségéről, „világuralomra” törő szabadkőművesekről, „frusztrált” kommunista-szociáldemokrata és „áruló” szociáldemokrata politikusokról. Mindezeken túl komplett korábbi időszakok is a Tanácsköztársaság előmozdítójaként értelmeződtek. A visszaemlékezésekben és röpiratokban arra is lelhetők példák, hogy szerzőik az egész „Tisza-rendszert” kárhoztatták a szükségesnek tartott „reformokat” ellehetetlenítő és/vagy elodázó politikája miatt, mások pedig az első világháborús vereségre és az azt követő felfordulásra vezették vissza az 1918–1919-es forradalmak bekövetkeztét és a bolsevizmus hatalomra jutását. De a Kommün bukását követő évtized magyarázatai közt nem kis helyet foglalnak el azok a narratívák, amelyek az első hazai kommunista kísérlet létrejötte miatt a külügyi népbiztos, Kun Béla „gátlástalan” politikáját hibáztatták és élesen bírálták a hazai kommunisták 1918 őszétől folytatott intenzív és professzionális propagandatevékenységét. Külön csokorba lettek szedve a Tanácsköztársaság végrehajtó hatalmáról, a – lényegében kormányszerepet betöltő – Forradalmi Kormányzótanácsról és a miniszterként működő népbiztosokról született értékelések. Az egyik halmaz minősítése a kormány „szedett-vedett” jellegét emelte ki, a másik szerint a népbiztosok egytől egyig felelőtlen gazemberek voltak, akiknek normális körülmények közt börtönben lett volna a helyük. A Kommün létrejöttén túl számos példát hoz fel a szerző arra, hogy milyen minősítések és értelmezések találhatók a Tanácsköztársaság egyes konkrét intézkedéseiről, szakpolitikai elképzeléseiről, a hazai vörösterrorról és a terror működtetőiről és mire vezették vissza az egész kísérlet bukását (főváros–vidék ellentét, a rendszer ellentétes volt a magyar nemzetkarakterrel, az ellenforradalom szerepe a bukásban stb.).

Egy trauma közeljövője

A tíz fejezetből és egy összegzésből álló kötet borítóján a szociáldemokrata Népszava folyóirat 1912-es számában szereplő vörös kalapácsos ember parafrázisaként, vörös kalapácsos ördög sújt le nagy elánnal. A címlap találóan jeleníti meg az elemzés tárgyául szolgáló munkákban közvetített diabolizált Tanácsköztársaság-képet. A Tanácsköztársaság radikális szakítást jelentett az addigi gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyokkal. Végig meglehetősen korlátozott társadalmi bázisa ellensúlyozására és a mélyreható reformjai keresztülviteléhez ezért az állami szintre emelt erőszakra is épített – a felkorbácsolt indulatok ezért érthetők, noha a kötetből az is kiderül, hogy a kollektív kulturális traumaként (is) átélt négy és fél hónapra adott magyarázatok – valószínűleg természetes módon – roppant leegyszerűsítők a használt negatív és pejoratív minősítések pedig eltúlzottak voltak.  
Csunderlik nem azt kutatta, hogy mi volt igaz ezekből a magyarázatokból, számára jóval inkább egy-egy toposz, legenda, vád keletkezéstörténetének forrásvidéke az igazán érdekes. A kötetben arra keresett válaszokat, hogy kiktől és hogyan születtek az értelmezések, milyen alakváltozásokon mentek keresztül, a kanonizálódás folyamatában hol jártak sikerrel és egyazon történetre milyen eltérő, párhuzamos magyarázattal előálló „versengő” narratívák léteztek egyidőben. Az is érdekelte emellett, hogy az egyes szerzők a Kommün bukásában utólagosan milyen szerepet tulajdonítottak saját maguknak és személyes életük egy-egy mozzanatának tényleges jelentőségét milyen mértékben nagyították fel és túlozták el. Csunderlik recepciótörténeti munkája általánosabb tanulságokkal is szolgál. Az olvasók képet kaphatnak arról, milyen az, amikor a történtek megértéséhez, reális és indulatoktól mentes mérlegeléséhez nem áll rendelkezésre sem a megfelelő időtávlat, sem pedig elszánás. Ezek hiányában a közelmúlt személyesen átélt (és túlélt) történelme nem tud múlttá, de még félmúlttá sem válni. A száz évvel ezelőtt történtek reális és indulatok nélküli értékeléséhez hiszem, hogy mindkettőre, azaz megfelelő történelmi távlatra és korrekt szakmai hozzáállásra egyaránt szükség van. Előbbi hiányára, most, a centenárium idején már igazán nem hivatkozhatunk.

Bödők Gergely

(Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” – A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Budapest, Napvilág Kiadó, 2019.)