A legszegényebb országok tragédiája

Június végén az ebbe a csoportba tartozó 28 ország együttes GDP-je nagyjából 500 milliárd dollárra rúgott – ez alig egy csepp abban a 100 billió dolláros tengerben, amit a világgazdaság jelent. Emellett a föld legszegényebb országai senki számára sem vonzó exportpiacok: az éves átlagjövedelem alig éri el az 1000 dollárt, az államok körülbelül felét súlyos konfliktusok és instabilitás  jellemzik.

Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy 700 millió ember él ezekben az országokban, nagyjából felük mélyszegénységben. A nagyon szegény emberek már régóta hozzászoktak ahhoz, hogy a saját kormányuk is elhanyagolja őket, mert gyakran más prioritásai vannak. A LIC országokban nem ritkaság, hogy 50%-kal többet fordítanak katonai és védelmi kiadásokra, mint egészségügyre. Költségvetésük közel fele a közszféra béreire és az államadósság kamataira megy el, míg az összes kormányzati kiadásuk mindössze 3%-át fordítják a legkiszolgáltatottabb polgárok támogatására. Ez még a fejlődő gazdaságok tágabb értelemben vett átlagának is csupán az egytizede.

Mindennek fényében senkit sem lephet meg az adott országokban kibontakozó emberi tragédiák mértéke. Az emberi fejlettségi index fő mutatói a mai LIC országokban sokkal rosszabbak, mint 2000-ben, ami azzal magyarázható, hogy az ezredforduló legszegényebbjei közül sokaknak javult a státusza, az alacsonyabb közepes jövedelmű országok kategóriájába emelkedtek. Ezzel együtt a mai 28 LIC országban az anyák halálozási aránya  25%-kal magasabb, az elektromos áramhoz jutó lakosság aránya 52%-ról alig 40%-ra esett vissza, az átlagos várható élettartam pedig már csak 62 év.

A helyzetet tovább rontja, hogy csökkent az esélye annak, hogy ezek az országok külföldről kapjanak segítséget. A gazdagabb országok a lehető legrosszabb pillanatban döntöttek úgy, hogy kevésbé lesznek nagyvonalúak. Már a világjárvány előtt is lassult a külföldi segélyek áramlása a legszegényebb országokba, különösen a szubszaharai térségbe. Manapság a gazdagabb országok az egyébként külföldi segélyekre szánt büdzséjük egyre számottevőbb részét irányítják át a saját partjaikra érkező menekülttömegek igényeinek a kielégítésére. Ezek a fejlemények nem adnak esélyt a gazdasági fejlődésnek: az előrejelzések szerint 2024 végére a legszegényebb országok lakosságának átlagjövedelme még mindig közel 13%-kal elmarad a világjárvány előtt várt értéktől.

2011 és 2015 között a támogatások a világ legszegényebb országaiban az állami bevételek mintegy egyharmadát tették ki; ez az arány azóta kevesebb mint egyötödére csökkent. Az érintett államok kormányai úgy kompenzálták a különbséget, hogy még mélyebbe merültek az adósságban – nem mellesleg elképesztő kamatlábak árán. A GDP-arányos államadósság ezekben a gazdaságokban a 2011-es 36%-ról tavaly 67%-ra emelkedett, ami 2005 óta a legmagasabb szint (2020 kivételével). Tizennégy LIC országot fenyeget jelenleg adósságnyomás vagy adósságválság (ami az államadósság átütemezését igényli) – ez több mint kétszerese a nyolc évvel ezelőttinek.

A héten zajlik New Yorkban az ENSZ 2023-as fenntartható fejlődési csúcstalálkozója; a világ vezetői nem engedhetik meg maguknak, hogy szemet hunyjanak a fejlemények felett. Nem szabad megfeledkezniük a Fenntartható Fejlődési Célok alapvető ígéretéről: „elsőként a legtávolabbiakat is elérni”. Még ha a támogatás, a segély elosztásakor a fejlett országokba érkező menekültekkel is számolni kell, a gazdagabb országoknak meg kell duplázniuk az erőfeszítéseiket, hogy a nyomort a forrásnál számolják fel.

Ez azt jelenti, hogy bővíteni kell a multilaterális fejlesztési bankok rendelkezésére álló forrásokat, hogy azok növelni tudják a legszegényebb országok támogatásának és a kedvezményes finanszírozásuk volumenét. A bővebb finanszírozás nemcsak erkölcsi parancs, hogy megelőzzük a legszegényebb gazdaságok katasztrófáját; ez minden olyan ország elemi, önös érdeke, amelynek adottak a segítségnyújtás eszközei. A migrációs nyomás kezelésével küszködő dél-európai országoknak is tudatosítaniuk kell, milyen hasznot jelentene számukra a szegény országok, például Niger fejlődésének a támogatása.

A gazdagabb országoknak és minden nemzetközi pénzügyi intézménynek három fronton kell határozottan előremozdulnia. Először is: növelniük kell a kedvezményes finanszírozás mértékét a legszegényebb országok számára, a segélyeknek pedig az olyan kihívások kezelésére kell irányulniuk, mint az éghajlatváltozás, a gazdasági instabilitás és a világjárványok.

A nagyobb mértékű segély ezen országoknak abban is segíteni fog, hogy a kormányzatok olyan kritikus ágazatokba fektessenek be, mint az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra, ami erősíti az ellenálló képességüket és a növekedési potenciáljukat. A segélyek hatékonysága – ez gyakran az adományozók egyik fő aggálya – szintén  javítható a donorszervezetek koordinációjának a megerősítésével, valamint a projektek kiválasztásáért, irányításáért és monitorozásáért felelős helyi intézmények felépítésével. A közösségi beruhásásoknak köztudottan magánberuházást generáló hatásai vannak; a nemzetközi pénzintézetek a maguk részéről segíthetnek ezek becsatornázásával azokba az ágazatokba, amelyek fejlődést és nyereséget is ígérnek.

Másodszor: fel kell gyorsítani az államadósság átstrukturálását. A DSSI-n (Adósságszolgálat-felfüggesztési Kezdeményezés) túli adósságkezelés közös keretrendszere azóta is nehézkesen érvényesül, hogy a G20-ak csaknem három éve bejelentették. Ha véglegesítik, Zambia hitelezőkkel kötött adósságátütemezési megállapodása örvendetes fejlemény lesz; de bár három hónapja megegyezésre jutottak, az ország továbbra is az adósságszolgálat könnyítésére vár.

A keret csigalassúságú tempója – és az ezzel járó bizonytalanság – túl sok országot tartott vissza attól, hogy a sürgősen szükséges segélyért folyamodjon. Ideje lenne fokozni a tempót. Sok alacsonyabb jövedelmű ország hosszú távú államadósságának fenntarthatósága, illetve a fenntarthatóság helyreállítása az adósság átstrukturálásán múlik. Enélkül megbénultak, nem tudnak magánbefektetéseket magukhoz vonzani, amire pedig nagy szükségük lenne, hogy szembenézzenek az évtized nagy fejlődési kihívásaival – a munkahelyteremtéstől kezdve az életszínvonal növelésén át a bolygó élhetőbbé tételéig.

Harmadszor: meg kell dupláznunk a reform-erőfeszítéseinket, biztosítva, hogy a legszegényebb országok támogatására irányuló globális kezdeményezéseket ambiciózus hazai intézkedések egészítsék ki. A nemzetközi pénzügyi intézmények változást hozhatnak azáltal, hogy segítik az LIC országokat a hazai bevételek mozgósításában, valamint javítják a kiadások hatékonyságát és az adósságkezelést. Támogathatják a kormányok erőfeszítéseit, amelyek az intézményi keretek javítására, a humán tőke kiépítésére, a magánberuházások könnyítésére, a digitális technológia lehetőségeinek kiaknázására irányulnak. Ezek a lépések javíthatják a legszegényebb országok hosszú távú növekedési kilátásait.

Fogytán az idő. A legszegényebb országok népességének kilátástalansága egy ördögi kört generál, a folyamat pedig már nem a jövő kérdése. Tömegek akarnak kétségbeesetten menekülni az otthoni nyomor elől, sokan mindent kockára tesznek, hogy külföldön találjanak menedéket. A távoli országokban élő emberek millióinak szenvedése nem olyan távoli, mint amilyennek gondolnánk.

Azt is mondhatnánk, fertőző, máris átterjed az országhatárokon, és beláthatatlan globális következményekkel jár.

Indermit Gill–M. Ayhan Kose
I. Gill a Világbank vezető közgazdásza és fejlesztési gazdaságért felelős alelnöke, M. A. Kose a Világbank vezetőközgazdász-helyettese és a Prospects Group igazgatója

©Project Syndicate