A foci öröme apálykor

Marrákesbe megérkezni sokkoló. Egyszerűen tudatosítja az ember, hogy más földrészen van. Társadalmilag, égtájilag, mindenhogy. Kígyók, majmok, tevefej. Tevefejet borotváló gyerekek. Erőszakos és mosolygós árusok tömege. Csak világmárkák helyett itt a helyi, brand nélküli árukínálat és az olcsó hamisítványok közt veszik el az ember figyelme. Színek és szagok, illatok és mintázatok bénító káosza. Közben a hömpölygő tömegben hátulról egy robogóról dudálnak, szemből egy szamarat vezetnek épp feléd a hátán több kiló nyersbőrrel. Egy szekérről gyümölcsöt kínálnak, kéregető gyerekek nevetgélnek körülötted, egy fickó pedig a cipődet szeretné mindenáron fényesre suvickolni.

Ha migráns madarak vagyunk

Próbálsz elmenekülni a tekinteteddel, bólogatsz, mutogatsz, hogy nem. De még ha akarnád, se tudnád nagyon, hogyan is védekezz, miközben ugyanaz az idegenség – amitől tehetetlen vagy – egyszerre ámulatba is ejt. Jobbra kerámia, réz és szőnyeg, balra ékszerek, kaftánok és dzsellabák. Rácsodálkozol, megállsz, le vagy nyűgözve. De nincs megállás, nincs privát szféra. Meg kell venni, olcsó, eredeti, van más színben is. Más szabás, más minta, mindig valami más, és mégis, egy idő után ugyanaz. Megkínálnak teával, és már barátok is vagytok, my friend. Tudják nagyon jól, ott van az arcodon, hogy mennyire kíváncsi vagy és felzaklatott. Újabb és újabb szagok, illatok, közben a szem még nem bírt hozzászokni a mindent elárasztó vörös agyaghoz. Az épületek színe a környezetbe simul a januári sivatagos napsütésben, de amikor meglátod, hogy a várost északról az Atlasz-hegység behavazott sapkái határolják, ismét összezavarodsz, és nem igazán tudod, hogy mi van.

Tátott szájjal ülsz, amikor kihozzák az első mentateád és a magasba tartott kancsóból a poharadba öntik. Az első otthont idéző, ismerős érzést a gólyáknak köszönheted. Az éttermek teraszos tetejéről rálátsz a fészkeikre. Megnyugtató, ugyanakkor fel is kavar, hogy akkor most ki, mikor és hol is van igazán otthon? „Elutazik Afrikába, hogy télen meg ne fázzon, de tavasszal visszatér, ha kibújnak a virágok” – hangzanak el a fejemben a gyerekkor jól ismert mondatai. Nem mintha úgy képzeltem volna, hogy a minket elhagyó gólyák Afrikában csak arra várnának toporzékolva, hogy mikor olvad el már végre az a kevés hó odahaza. De most, hogy kiderült, hogy itt is lehet látni havat, nem is keveset, ráadásul fészket is raknak, kissé megkérdőjeleződik bennem, hogy akkor most hol is van igazán az az otthon, mit tekinthetünk és honnan nézve annak, ha migráns madarak vagyunk.

Félórányira Európa

Marrákes nyüzsgő káoszából egy új építésű vasútállomásról indulunk az éjszakai vonattal Tangerbe. A Gibraltári-szoros partján elterülő település az ország legészakabbra fekvő és egyben leginkább ismerős városa. Az építészetben az agyagszínt felváltja a fehér, a háttérben az Atlasz havas panorámáját a tengeren túl az Ibériai-félsziget. Ez a „félórányira” Európa luxushotelek és kaszinók, plázák és diszkók, jachtok és a homokos naplementében fehér lovon vágtázó turisták formájában artikulálódik elsőre.

De azért van itt más is, van itt valami elképesztően sokszínű a belváros szűk utcáit átjáró fűszerillaton és a piacok halszagán túl. Közben lassan megtanuljuk meghúzni a határainkat, ha már nagyon erőszakosan követelik tőlünk a pénzt és a figyelmet, mert talán úgy érzik, hogy ez jár nekik a nyugati kultúrából érkezőktől. Vagy csak egyszerűen meg akarnak élni valamiből, és mivel nem egy multinak dolgoznak, személyesen számít nekik, hogy mennyit és mennyiért adnak el. Az alkudozást pofátlanul magasról vagy kénytelen kezdeni, de ha kell, az egész városon keresztül követnek, hogy pár dirhamért végül eladják azt a helyileg gyártott ajándéktárgyat, amit épp. Tangerben tűnik fel csak igazán a helyiek többnyelvűsége is. Az itt élő emberek legalább három nyelven beszélnek folyékonyan: a spanyol gyarmatosítás egyértelmű hatása mellett a királyságbeli arab és a francia az alap. Az angolt már kevésbé értik, de azért mindig akad valaki, akivel el lehet beszélgetni, és közben nem akar feltétlenül és elsődlegesen eladni nekünk valamit.

Mert a barátkozás, az idegennel és mással való közvetlen interakció nemcsak érdek és üzletpolitika, vagy nem mindig csak az, hanem általános kulturális és mentalitásbeli vonás. Olyan érzése van az embernek, hogy előbb az arab megszállás és zsidó migráció, később pedig a francia és spanyol gyarmatosítás összességében nem félelmet és bezárkózást, hanem nyitottságot és befogadásra való hajlamot váltott ki a marokkóiakból. Pedig a berbereket – az identitás szempontjából ízig-vérig marokkói lakosokat – még nem is említettük, akikkel már a negyedik olyan nyelvnél járunk, amit a lakosság nagy része beszél. Az autópályán berber nyelven is fel vannak tüntetve a városok, a városokban az utcanevek, ahogy az utcákban néhány fontosabb intézmény megnevezése is.

Ez a sokszínűség köszön vissza a francia és spanyol kulturális intézetek, galériák és az óváros központjában működő mozik képében is. Sőt, a tangeri amerikai követség az első amerikai állami intézmény, és egyben az egyetlen amerikai nemzeti műemlék, amely külföldön található. Az anglikán egyház templomába vasárnap misére megyünk, később pedig megnézzük a zsidó temetőt és a ferences rendi templomot is. A mecsetek többségé viszont nem látogatható, csak a hívők számára. Valahol érthető is, hisz ezek az épületek elsősorban nem műemlékek és nem turistacsalogatás céljából vannak fenntartva: mindennaposan, szinte folyamatosan használatban levő spirituális terek. Van, aki még a boltjából is kitessékel, ha megszólal a minaretből az imára hívás, vagy épp az üzletben terítik le az imaszőnyeget, és megszűnsz számukra létezni. Ezek az emberek nemcsak alkudozásból élnek, legalább annyira táplálkoznak a hitben rejlő energiából is.

Valami láthatatlan huzalozás

De ezek az emberek Allah védelmező tekintetét leszámítva sincsenek soha egyedül. Egyik boltból a másikba futkároznak, egyik kávézóból a másik étkezdébe, ha épp nincs valami a kínálatban, amit keresünk. Az összetartásnak, pontosabban az összetartozásnak valami láthatatlan huzalozása járja át a labirintusszerű utcákat. És talán már mondanom sem kell, hogy nemcsak az üzlet területén. A helyiek tartják egymást: családok, rokonok, ismerősök, barátok szorosra fűzött kapcsolódásaival találkozunk nap mint nap. Sorsokkal, de nem olyan mértékben egocentrikus és individualista sorsokkal, mint odahaza. A hentes a szabótól, a kovács a cipésztől kér segítséget, ha épp rongyolódik a kaftán vagy elválik a cipő talpa. Függnek egymástól, egymás szakértelmétől, az egymás iránti segítőkészségtől: megtartják és vissza is tartják egymást. Nem feltétlenül mindig pozitív kicsengésben, de közük van egymáshoz. Ahogy közük van ahhoz a kevéshez is, amijük van. S így aztán valahogy itt a legtöbb mindent még meg lehet javítani, foltozni, szerelni.
Szoros, egymást segítő emberi kapcsolatok. Legalábbis a férfiak közt. Nőket csak elvétve látni bolti eladóként. A kávézók és teázók sötét és füstös zugaiban szinte soha. Ehelyett viszont gyakran találkozunk velük a piacról hazafelé tartva, megrakott táskákkal a kezükben. Ez a vallási alapú nemi egyenlőtlenség talán csak az igazán mélyszegény negyedekben és piacokon oldódik fel valamennyire. Mintha az igazi szegénység kisimítana minden képzelt társadalmi, vallási vagy nemi egyenlőtlenséget. Mindenki a földről árulja a mindenét, ami kapitalista nézőpontból sokszor tűnhet értéktelen szemétnek, és van, hogy tényleg az. De ott, a földön, egy lepedőre kiterítve valahogy más, valódibb értéke lesz a dolgoknak: a talált, lopott vagy az ég tudja csak, honnan összegyűjtött portékájuknak. Lehet kapni gyönyörű, kézzel festett porcelán mosdótálat is, koszos és tiszta esküvői ruhát, szerszámokat, walkmant, mandarint, bármit. Újrahasznosítás mesterfokon. Itt nagy ritkán találkozunk csak rámenőséggel, alkudozással, személyes határaink megsértésével. Annyit adunk, amennyit szeretnénk, sőt, néha még vissza is adnak, abból a kevésből is. Vagy csak egyszerűen nem kell megfizetni azt az egy narancsot vagy azt az egy pár fülbevalót, ha túl nagy címlettel – a legnagyobb értékű papírpénzük 20 eurót se ér! – akarunk fizetni. Csak szívükre teszik a kezüket, és shokran. Vagyis köszönöm.

Egy keveset a legjobb cuccból

De van itt még valami – hogy ne tűnjön a kép túlromantizáltnak –, ami meghatározó lehet a marokkói kultúrát és szellemiséget illetően, s ezzel valószínűleg már az 50-es, 60-as évek derekán tisztában voltak azok az írók és művészek, akik Tanger – akkoriban – nemzetközileg semleges területén szívták a várostól nem messze kitermelt hasist: Tennessee Williams, Jack Kerouac, Truman Capote, William Burroughs csak pár név a sok közül. Egy óvárosi, hasisfüsttől ködös kávézóban a pincér büszkén mutogatja a falon Mick Jaggerrel készült közös fotóját, majd elmeséli, hogy volt idő, amikor a szűk utcák riádjainak küszöbén hippik és művészek aludtak mindenfelé a városban. És persze ő is, ahogy minden harmadik ember, megpróbál eladni nekem egy keveset a legjobb cuccból.

Kívülről nézve – egy alkohollal átitatott kultúrából érkezve – jót tesz a vallásos marokkói társadalomnak, hogy az emberek nem isszák magukat az asztal alá, hogy az elfojtott dühre nem egy kocsmai balhé a megoldás. A marihuána orvosilag is bizonyított nyugtató hatása – valószínűleg a berberek soha nem olvastak ilyen tanulmányokat – itt generációról generációra az utca emberébe ivódott. Persze, lehet itt is hallani hangos szót, néha indulatosak, van, hogy feszültséggel telik meg a levegő, de mégis, úgy általában véve sokkal inkább érződik valamiféle békesség és belenyugvó elfogadás az emberekből. Persze, nyilván nem mindegy, mibe nyugszunk bele. Valamibe, amin felesleges igazából idegeskednünk, mert vannak más értékek is az életünkben; közösségileg fontosnak érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy van célja és értelme a személyes létezésünknek. Vagy belenyugszunk abba, hogy nem tudunk kitörni, nem tudjuk megélni magunkat, nincs lehetőségünk az önmegvalósításra, sem arra, hogy másképp cselekedjünk egy elnyomó és szabadságunkat korlátozó rendszer keretei közt.

Ahogy egyelőre a kapitalizmus is csak nyomokban fedezhető fel Marokkóban, úgy a demokrácia talán még annyira sem. Tudtam, hogy Marokkó királyság, de az már csak az első egynéhány helyi árussal elkortyolgatott mentatea után rajzolódott ki, hogy a királyról egy szót se, vagy ha igen, akkor csak jót. A múltbéli uralkodókat esetleg lehet szidni, ha már annyira szeretnék valakit hibáztatni. Ez a helyzet viszont már kicsit ismerős az afrikai kontinensen túlról is.

Cipőben és mezítláb

Visszatérve a mindennapokhoz: a lepukkant kávézókban és ízléstelen egyszerűséggel berendezett teázókban az emberek kocsmai verekedések helyett társasjátékokban győzik le egymást, beszélgetnek, vagy az ordító tévét bámulják. Közben a férfitömegben újra és újra felhabzik a berber whisky – így hívják mosollyal a szájukon a mentalevelekkel áztatott zöld teát, amit az egész nap folyamán kortyolgatnak, felpörgetve és kijózanítva kissé magukat a hasisfüst kábulatából. A tévézés és társasozás mellett az egyik legszembetűnőbb közösségi élmény a foci. És nem a focinézés, bár nyilván az is. Focizik itt mindenki, persze főleg a gyerekek. Rúgják a labdát a kiszáradt folyómedrekben, lerombolt épületek helyén fennmaradt üres tereken, meredek lépcsőkkel teli szűk utcákban, ahol mi már a sétában is elfáradunk egy idő után. Gyerekkorom focija: az udvar porában a tyúkok közt, vagy a város lakótelepein a panelházak oldalában, szimplán csak szórakozásból, idegen vagy ismerős srácokkal és lányokkal, néha pár felnőttel. Nem vagyok nagy focirajongó, de Marokkó focitól hangos utcái felidéztek bennem valami végtelenül gyönyörűt, valami tisztán emberit: a játék örömét, a játszás élvezetét. Csapatjáték, a maga igazi felszabadító értelmében, ami közben az ember büntetlenül megélheti a mindenkiben ott rejlő versenyszellemet, aminek köszönhetően a gyerekek az utcán szocializálódnak, barátságokat kötnek. Ideológiák és profit nélkül.

Bár tagadhatatlan, hogy a motiváció tekintetében valószínűleg sokat számít a marokkói focicsapat 2022-es világbajnokságon nyújtott kimagasló teljesítménye is, ráadásul februárban a profitorientált FIFA által megrendezett 2023-as klub-világbajnokság (2023 Club World Cup) egyes mérkőzéseit is a modern és hatalmas tangeri stadionban játszották. Ezekben a napokban az utcák megteltek tradicionális afrikai öltözékbe bújt, táncoló és zenélő emberekkel, mutatványosokkal. Az ünnepi hangulatot én mégsem ezekben a napokban láttam igazán artikulálódni, hanem apálykor. A tenger és a hold táncához köthető, talán nem annyira professzionális fociban. A kaszinókkal és diszkókkal teli hotelkomplexumok előtt húzódó, színes műanyagszékekkel teli, rendezett tengerpartról visszahúzódó ár után kemény és épphogy nem nedves homoksáv maradt reggelre. Műanyag palackokkal, kavicsokkal, botokkal kirajzolt játékterek, odaképzelt kapuk két-három kilométer hosszan. Legalább 20–30 kisebb-nagyobb focipálya. Felnőttek és gyerekek, cipőben és mezítláb. Bérleti díj nélkül, műfű és felszerelés nélkül, nacionalizmus nélkül. Szinte a nullából fakadó kollektív öröm és felszabadultság kedd reggel tízkor egy olyan korban, amikor Nyugaton az egymástól való elidegenedés és a munkánk általi kiégés  tüneteivel járunk pszichológushoz, ha járunk, és nem egymásra ordítozunk. És lehet, hogy sok marokkói kávézó van tele a bömbölő tévét bámuló férfiakkal, de itt még a mesemondás is élő műfaj. A reggeli foci után estére teázókban, közösségi házakban nagy csoport üli körül az öreg mesemondókat, akik arab, berber, francia nyelven adják tovább a történeteiket.
Rengeteg dolgot felhozhatnék még, hogy bizonyos megközelítésben mennyivel gazdagabb és emberibb az értékrendje egy afrikai monarchiában működő, konzervatív, vallásos társadalomnak, mint a nyugati típusú, kapitalista, modern, magányos emberek többségének.

Viszolyoghatnánk, hogy barbárok, mert nem használnak evőeszközt, hogy szamárháton közlekednek, vagy épp egy utcai pocsolyában mossák a seggüket. De ha a szlovák vasút állapotára gondolok egy Tanger és Casablanca között 320 km/órával száguldó TGV vonaton, akkor elkap a nevetés. Eszembe jut az is, hogy otthon mi ivóvízzel húzzuk le magunk után a vécét, miközben Marokkóban a vizet tisztelik és megbecsülik. De talán maradjunk annyiban, hogy lenne mit tanulni – vagy újra megtanulni – egymástól.

Mellár Dávid