Zichó Viktor: Lehet pazarlás nélkül is utazni, és ez jó érzéssel tölt el

Ha valaki rákeres Zichó Viktorra, azt fogja látni, hogy mindennél fontosabb számára a fenntartható közlekedési formák használata és a környezet kímélése az utazásai során. Hogyan néz ki a dolog a gyakorlatban?

Már gyerekkoromban nagyon sokat jártam túrázni a természetbe édesapámmal. Ő volt az, aki bárhol, bármikor felvette a földről a szemetet és elvitte a következő kukáig. Megtanított figyelni a természetre, és ez alaposan bennem maradt. Egyetemista koromban nekem is lett jogosítványom és kocsim, kezdetben sokat is használtam, de valahogy mindig éreztem, hogy ez így nincs rendben, mert folyamatosan égetem az üzemanyagot és költöm rá a pénzt. Lelkiismeret-furdalást okozott, hogy környezetvédő szemléletem van, de az utazásaimmal vagy egyéb tevékenységemmel ellentmondok ennek. Változtatni akartam, és így az évek során szinte teljesen leépítettem az autó használatát. Most már amennyire csak tudom, kerülöm a repülést is. A fenntartható közlekedési formákat használom, mint a bringázás vagy a vasút. Az autózást vagy a buszozást tényleg csak akkor választom, ha nincs más lehetőségem. De hogy egy más jellegű példát is említsek, a pakisztáni bringás utazásom során volt egy gyomorrontásom, és akkor vettem két kólát. Az volt az összes szemét, amit az egész út során „termeltemˮ. Ha figyelünk rá, úgy is lehet utazni, hogy az ember nem pazarol, és ez ráadásul jó érzéssel is tölti el.

Tehát egyértelműen erre a környezetvédő vonalra helyeződik a hangsúly az útjai során. De mi egyebet jelent az ön számára egy expedíció? Például milyen mértékben tekint rá sportteljesítményként? És mennyire terápiaként?

Úgy gondolom, abszolút van sportértéke mindegyik utamnak, de talán maga a teljesítmény sosincs annyira fókuszban. Persze, van bennem egyfajta bizonyítási vágy, hogy „ma márpedig le kell nyomni azt a száz kilométertˮ, de példának okáért nem szoktam arra koncentrálni, hogy adott idő alatt letekerjem az adott távot. Ami az önismereti részt illeti, egy egyszemélyes utazás mindig úgy működik, mint egy terápia. Ha az emberben vannak megoldatlan problémák, az egyedül utazás mindig sokat segít rajta. Határozottan előre tud lendíteni, mert van idő önmagunkkal foglalkozni.

Első nagy útja 2019-ben volt, amikor egy fekvőbringával eltekert Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujából, Csomakőrösről az indiai Dardzsilingben található sírjához. Gondolom, az első út több szempontból is különleges volt...

Mindig elindulni a legnehezebb, de aztán a többi jön magától, és végül minden megoldódik. Ha a hosszú út során komplikáció akadt a bringával vagy velem, mindig megtaláltam a megoldást. Szerencsére különösebb problémám nem volt, komolyabb baleset nem ért a 13 ezer kilométeres út során. Élményekből így sem szenvedtem hiányt, olyannyira nem, hogy két könyvem is született az útról: a Csoma útján két keréken és a Csoma útján képekben. Előbbi szövegesen, utóbbi képeken keresztül mutatja be az expedíciót. Van egy harmadik könyvem is: Az Egyenlítőn és a sarkkörön túl az afrikai Kilimandzsáró-kalandomat és a téli Nord- kapp-expedíciót mutatja be.

2021-ben a kontinentális Európa legészakibb pontját, a svédországi Nordkappot célozta meg, szintén fekvőbringával. Itt azonban nem sikerült megúszni sérülés nélkül, nagyjából 200 kilométerrel a cél előtt kicsúszott és csigolyatörést szenvedett.

Rossz érzés volt olyan kevéssel a cél előtt feladni, de úgy voltam vele, hogy az egészség mindenek felett. Nagyjából ötnapi tekerésre voltam a célomtól, amikor egy kanyarban megcsúsztam, és az árokba esve a fejemet is megütöttem. Elsőre úgy tűnt, minden rendben, mindenemet tudtam mozgatni, volt erőm, ki is toltam a bringámat az árokból. Aztán gyengeség lett úrrá rajtam, le kellett guggolnom, nem tudtam megállni a lábamon. Utólag kiderült, ez csak azért volt, mert aznap nem ittam elég vizet... talán csak fél litert délután négyig, ami nagyon-nagyon kevés. Végső soron azért kerültem orvoshoz, mert nem ittam elég folyadékot, miközben a rendelőben derült ki, hogy eltört két csigolyám. Ha nem leszek rosszul a kevés folyadék miatt, akkor a kicsúszás után továbbtekertem volna, mert annyira nem fájt a nyakam. Persze a diagnózis után egy pillanatig sem gondoltam komolyabban a folytatásra, úgy voltam vele, hogy nem annyira fontos a végcél.

Következő nagy projektje a 2024-es Himalája Traverz Expedíció lesz, amely során terepkerékpárral végigmegy a Himalája főgerincén, öt országon áthaladva. Ez nagyjából ötezer kilométert jelent, ahol csak lehet, bringával, ahol ez nem lehetséges, ott gyalog. A világon ön lehet az első teljesítő a műfajban. Hol tart a felkészülésben?

A külügyminisztérium segítségével fogom megcsinálni az expedíciót, mert ehhez az úthoz komoly szervezés kell. Ahhoz például nagyon komoly diplomáciai segítség szükséges, hogy átléphessek Kínából Indiába. Az utat gyakorlatilag lehetetlen lenne egyszerű turistavízummal abszolválni, így jelenleg a külpolitikai szálakat erősítem. A történelem első ilyen jellegű expedíciójával szeretném a magyarság hírét elvinni a nagyvilágba. A Csoma-expedíción rájöttem, hogy ha eleget dolgozunk és elég akaraterőnk van, akkor el tudjuk érni az álmainkat.

Bár az útjai alacsony költégvetésűek, az ilyen komolyabb vállalásokhoz nyilvánvalóan kellenek a szponzorok is. Mennyire nehéz támogatókat találni?

Szponzorokat találni mindig nagy kihívás. A legtöbb esetben úgy történik a dolog, hogy az ember termékszponzorációt kap, tehát használja egy bizonyos cég termékét. Aztán vannak a pénzügyi szponzorok, akik mindig egy bizonyos részét fedezni tudják az expedícióknak. De nekem például még sosem volt olyan utam, ahol száz százalékban fedezték volna a költségeimet. Ezek azért elég költséges utak. Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon nincs is kultúrája az ilyen jellegű expedíciók támogatásának. Én inkább a nyugat-európai és amerikai cégek háza táján nézelődöm, így kutatok potenciális szponzorok után. Úgy érzem, egyre jobb vagyok ebben, a tavalyi utamat már egész jól össze tudtam rakni a támogatásoknak köszönhetően.