„Világéletemben kezelhetetlen voltam”

Ő a Rákosvidéke Hajtós Diáksport Egyesület tulajdonosa és vezetőedzője. Gútán járt Hajtós Bertalan olimpiai, világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok, aki a helyi cselgáncsszakosztály nemzetközi edzőtáborában tartott edzést. Akkor beszélgettünk. A gútai edzőtáborban nagy népszerűségnek örvendett. Lát valamilyen különbséget egy magyarországi és egy határon túli edzőtáborban folyó munka között?Mivel nem jártam még külföldi edzőtáborban, így nem tudok erről nyilatkozni. Itt is csak egy napot voltam. De mint általában minden edzőtáborban, gondolom itt is dolgozni kell és összpontosítani. Szerintem ez egy remek alkalom a találkozásra. Egyébként nagyon jól éreztem magam Gútán, és örülök, hogy edzést tarthattam. Bár már huszonkét éve tartják ezt a tábort, én mégis most járok itt először. Még csak nem is hallottam róla. Véletlenül kerültem ide. Egyik barátom felhívott, eljönnék-e egy napra, s én igent mondtam. Kellemesen meglepett, hogy egykori versenyzőtársaim, ma már edzőtársaim is itt vannak. Jó volt velük összefutni. Felfigyelt valakire, talált különlegesen tehetséges versenyzőt?Nagyon jó volt tapasztalni, mennyi ügyes gyerek van itt. Hamar megtanulták a technikákat, amiket mutattam nekik. Látok ígéretes tehetségeket, akikről hallhatunk még a jövőben. Immár tizenöt éve edzőként gondoskodik az utánpótlás neveléséről. Hogyan látja a most felnövő cselgáncsozókat?Egészen mások, mint mondjuk mi voltunk annak idején. Más generáció, mások a mai gyerekek. Tapasztaltabb kollégáim mondták, nekem kell felnőnöm hozzájuk. A mi időnkben még nem volt számítógép, Xbox, Playstation vagy mobiltelefon. Azt is érzékelem, hogy mi az ő korukban sokkal terhelhetőbbek voltunk, többet bírtunk, mint a mai gyerekek. Ők hamarabb elfáradnak és lustábbak is. Ha ez folytatódik, csökken a cselgáncs színvonala, ha mi nem állunk oda mellé. Minél több gyereket kell bevonzani. Aztán pedig megtartani, hiszen gyakran látható, hogy idővel feladják a sportot.Így van. Nehéz megtartani, hiszen manapság sokkal több inger éri őket, mint minket annak idején. Úgy gondolom, először az edzőnek kell megszerettetnie magát, azután következhet magával a sportággal való szorosabb megismerkedés. Oda kell figyelni a kritikus korosztályra. A kamaszkor beköszöntével másfelé kezdenek el figyelni, itt szükséges megfogni őket, hogy a barátok és barátnők, a szórakozás mellett lekösse őket az edzés is. Nem egyszerű feladat. Az is sokat számít, hogy a cselgáncs is rendkívül pénzigényes sport.Sok mindent a szülők állnak, ők a legnagyobb támogatók. Anyagilag is, hiszen az öltözéket ők veszik meg, illetve az utaztatást a versenyekre is sok esetben ők intézik. Egyesületemben szerencsés helyzetben vagyok, hiszen mintegy százötven gyerek jár hozzám. Ha jól végzik a feladataikat, és eredményesen szerepelnek a versenyeken, akkor az év végi országos összesítés alapján némi állami támogatásban tudunk részesülni. Évente mintegy hat–hétszázezer forintot sikerül elnyerni, s mindet a gyerekekre költjük. Van olyan védencem, aki immár nyolc éve nem fizet tagdíjat, mert nem engedheti meg magának, és hogy ne hagyja el a sportágat, felajánlottam neki, hogy ingyen járjon. Nem a pénzért csinálom, hanem a megfelelő képzettségű utánpótlás nevelése miatt. És szeretném, hogy a tanítványaim majd a saját gyermekeiket hozzák el hozzám. A tehetség vagy a kitartás tesz valakit sikeres cselgáncsozóvá?Úgy gondolom, ezt több tényező befolyásolja. Nem elég, hogy valaki tehetséges, szorgalmasnak is kell lennie. Ugyanakkor a kitartás nem tesz kimagasló eredményeket elérő dzsúdóssá. Az kell, hogy tehetséges legyen, és kellő tartással rendelkezzen, illetve alázattal viszonyuljon a cselgáncshoz. Mindenki képes eredményeket elérni, de jókat csak az igazán elhivatottak képesek. Ez az elhivatottság volt jellemző önre is, amikor elkezdte a cselgáncsot?Egyáltalán nem. Teljesen véletlen volt, hogy így alakult. Másik helyre költözött a család, én másik iskolába kerültem. Az egyik alkalommal a testnevelésórára eljött egy dzsúdóedző, meglátott engem és még néhány gyereket. Megszólított, hogy csatlakozzak. Akkor jeleztem neki, jöjjön el hozzánk, beszéljen az apámmal, mert én nem mertem neki elmondani, ugyanis azelőtt fél évig kajakoztam, és az a tanulás rovására ment. Abba kellett hagynom. Így nehezebben engedték volna, hogy valami sportot űzzek. Aztán az edző megfeledkezett rólam, én viszont menni akartam, hát szóltam apámnak. Ő pedig azzal a feltétellel egyezett bele, ha az iskolai tanulmányaimra is odafigyelek. De akkor még csak gondolni sem mertem volna, hogy egyszer nagy sikereket fogok elérni. Az edző iránti szeretete vonta be a cselgáncsba?Nem. Tetszett a sport, láttam, hogy szép a fehér ruha, akkoriban nem volt kék színű. Ugyanakkor több sportágba is hívtak: futballozni, kézilabdázni és atlétikázni. Fociban is jó voltam, ám nem bántam meg, hogy a cselgáncsot választottam. Bár több pénzem lenne, de bizonyára nem lettek volna ekkora sikereim. Akkor sem bánta kicsit sem, amikor – nevezzük úgy – szerencsétlen bírói döntés miatt második lett a barcelonai olimpián?Az ember nem kerülheti el a saját sorsát. Ennek így kellett lennie. Akkor természetesen fájt, hiszen visszanézve a felvételeket világosan látszik, hogy megérdemeltem volna az elsőséget. Visszagondolva úgy látom, szerintem volt benne sportpolitika is. Nem örülök neki, de nem bánt, és hála Istennek most igazán jó helyzetben vagyok. Nem tűntem el a köztudatból. Egykori pályatársaim közül nekem megadatott, hogy még ma is ebben a sportágban tevékenykedjek, saját klubom van. Nem akartam edző lenni. Rábeszéltek. Jó versenyző voltam, ugyanakkor láttam, az edzőim mit szenvedtek a védenceikkel meg a szövetséggel. Most az ő cipőjükben járok. Nem zavarja, hogy nem a válogatottat készíti fel?Volt, amikor felajánlottam a segítségemet, csak Magyarországon ebből nem kérnek. Őszintén kiállok a véleményem mellett. Ez sokaknak nem tetszik. Ha a válogatottat készíteném fel, akkor a felsőbb vezetés beleszólna a munkámba, és adott esetben, ha nem tetszik nekik, akkor kitennének. Most persona non grata vagyok. De jó így. Azért csináltam klubot, hogy ne függjek senkitől. Ne mondja nekem senki, hogy mit hogyan kell csinálni. A magam ura vagyok, és nekem ez nagyon is megfelel. Világéletemben kezelhetetlen voltam. Lázadó. Semmi más nem lebegett előttem, csak hogy legyőzzem az ellenfelet. Nem bármi áron, mert szándékosan semmi sérülést nem okoztam. A szövetség nem is gondolkodik bennem. Bár kellő tapasztalatom és képesítésem van, mégsem bánom. Akkor sem, amikor önhöz hasonló kaliberű cselgáncsozót patronálhatna, mint például Tóth Krisztiánt?Krisztián nagyon ügyes, rendkívül technikás dzsúdós. Rámenős és hozzám hasonlóan vehemens. Ma Magyarországon nincs nála technikásabb cselgáncsozó. Ungvári Miklós is nagyon jó, de ő már túl van a harmincon, Krisztián huszonéves. Nagy jövő előtt áll. De őszintén megvallva – bármennyire is csábító lehet ott lenni az olimpián, látni a védencemet eredményesen szerepelni, és megélni, hogy nekem ahhoz közöm volt –, nincs kedvem utazgatni. Tizennyolc évig csináltam. Már más vonz. Fejleszteni és fenntartani a klubomat. Korábban kellett volna, akkor, amikor abbahagytam az aktív sportolást. Most, ha jönne is ajánlat, már nagyon mérlegelnem se kell, hogy számomra melyik ér többet. A klubomat választom. A legutóbbi olimpián hosszú idő után sikerült érmeket szerezniük a magyar cselgáncsozóknak. Hogyan látja, mennyi esély van erre a jövőre esedékes riói olimpián?Nem vagyok túl derűlátó. Sőt! Úgy gondolom, nincs igazán potenciál, hogy érmet szerezzünk. Nem megfelelő a társaság. A világbajnokságon nem sikerült érmet szerezni, és ez egy jó felmérő, ugyanis az olimpián az ott szereplők fognak megmérettetni. Nem látom a dobogós helyezés lehetőségét. Más is pesszimista, több szaktársam is ezen a véleményem van. Jövő hétfőn betölti az ötvenet. Nagyobb nosztalgiával tekint vissza az életére?Nem érzem magam ötvenévesnek. Húszéves koromban, amikor azt mondták, valaki ötvenéves, öregnek tűnt. Ma már nem gondolom. Bejárok a fiatalokhoz, és velük edzek, engem az tart frissen. Még a gyerekeimen keresztül se látom az idő múlását. Pedig Berci immár huszonhat éves, Benji húsz, Bettina pedig tizenhét. Szerencsés vagyok, hogy így alakult az életem. Már csak ezt szeretném megtartani. És a jövőben egy hozzám hasonló, vagy nálamnál jobb versenyzőt kinevelni. Több már nem is kell. Nagyjából mindent elértem, amit szerettem volna. Borka Roland