Karakas Hedvig: „Minél kevesebb verseny, annál több munka”

Milyen érzés Magyarország legjobbjának lenni? 
Nagyon-nagyon jó érzés, hogy meg tudtam nyerni az Európa-bajnokságot 2020-ban, és ennek köszönhetően az év sportolója lehettem. A tavalyi évből kihoztam a maximumot. Sokat dolgoztam érte, hogy jobb legyek, mint a 20-as év elején. Sok mindenben sikerült előrelépnem, és az mindig egy jó dolog, ha valamilyen munkának megvan a gyümölcse. Ezt az időszakot próbálom most megélni, és készülni a következő versenyre.

A prágai Eb-n felnőttkarrierje első aranyérmét nyerte nagy világversenyen. Ilyenkor, aznap reggel az ember érzi, hogy ez egy győztes nap, hogy ez meglesz?
Nem nagyon szoktam így előre gondolkodni, szerintem egyik vetélytárs sem úgy megy a szőnyegre, hogy akkor ő most tuti megnyeri a versenyt. Az első meccs után éreztem már, hogy fejben nagyon koncentrált, nagyon fókuszált tudok lenni, úgyhogy ha ez így folytatódik tovább, akkor bármi lehet a nap végén. De én mindig csak a következő mérkőzésre koncentráltam, nem tekintettem előre.

Mennyire széles az élmezőny az 57 kilogrammos súlycsoportban?
Az 57 kiló az pont a közepe a súlycsoportoknak, a „legsűrűbb” női súlycsoport. Nehéz lenne felsorolni, hogy kik azok, akik aznap ugyanúgy esélyesek voltak a végső sikerre, mint én, 10-15-en simán képesek Európa-bajnokságot nyerni, ha nekik jön ki a lépés. Mind európai, mind világviszonylatban nagyon erős lett a sportág. Az pedig, hogy az 57 kilóban versenyzek, még nehezebbé teszi a dolgomat. 

Ön előtt csak két cselgáncsozó, Kovács Antal (1993) és Braun Ákos (2005) került be a sportújságírók év végi ankétján a top háromba. Mi vonzotta gyerekként a talán kevésbé népszerű, de mindenképp kevesebb médiafigyelmet kapó sportághoz?
Általános iskolásként találkoztam először a sportággal. Elsős koromban a testnevelés mellett lehetett választani, hogy cselgáncsozok vagy táncolok, én akkor a cselgáncsot választottam. Ekkor még csak két évig csináltam, kötelezően, még nem volt kiforrott, hogy mit is szeretnék sportolni. Majd három évre rá levittek a szüleim egy dzsúdóedzésre. Onnantól kezdve bele is szerettem a csapatba, a miliőbe, a hangulatba, akkor, tízéves koromban dőlt el, hogy már csak ez az egy sportág marad az életemben.

Az sem tántorította el, hogy a cselgáncsban rettentő sok múlik a bírókon? Változott ez mára valamit?
Igen, nagyon sok múlik rajtuk. Van, mikor hibáznak, de van, hogy egyszerűen úgy gondolják, az a helyes, ami talán nem is annyira helyes egy-egy szituációban, ezáltal pedig nagyon el lehet vezetni egy mérkőzést. Nekünk erre ugyanúgy készülnünk kell, hogy ez egy olyan tényező, amin változtatni nem tudunk és együtt kell vele élnünk, így versenyezni. Sajnos ez benne van a dzsúdóban, de pont ettől is szép, hogy akármi megtörténhet benne század másodpercek alatt. Vagy a bíró dönt, vagy az ellenfél legyőz…

Fejben tehát erősnek kell lenni, önnek kétszeresen is, mert elég sok komoly sérülés hátráltatta a pályafutásában. Ezt hogyan tudta feldolgozni, mennyire voltak borúsak olyankor a gondolatai?
Szerintem attól függ, hogy ki tud-e jönni az ember egy sérülésből, talpra tud-e állni, hogy mennyire erős a motiváció benne. Mennyire erős az a vágya, hogy elérje a célját, hogy akármilyen akadályt kell is leküzdenie, az nem jelent problémát. Még akkor sem, ha hosszú távú kihagyás vagy sikertelenség ez az akadály. Nekem mindig is volt annyira erős a motivációm olimpiai érmet szerezni, hogy ennek érdekében minden akadályt le tudtam eddig győzni.

Most is épp hasonló helyzetben volt, a dohai masterst ki kellett hagynia részleges bokaszalag-szakadás miatt. Már rendbe jött egészségileg?
Hál´ Istennek ez nem egy annyira hosszú távú és komoly sérülés, ami nagyon sokban visszavetne. Már teljes értékű dzsúdóedzéseket tudok végezni, ha egy héttel később lett volna a dohai verseny, már szőnyegre tudtam volna lépni. De az olimpiai kvalifikációban olyan helyzetben vagyok, hogy nem kell pontok után rohangálnom és nem sürget az idő, nyugodtan megválaszthatom azt a versenyt, amikor én úgy érzem, hogy maximálisan oda tudok állni, és jól fel vagyok készülve.

Ezek szerint a tokiói játékokig nem lesz sűrű a programja.
Hasonlóan nyugodt felkészülést szeretnék, mint amilyet a Covid-járvány idézett elő, amikor nem voltak versenyek, nem kellett sokszor fogyasztani. Tiszta felkészülést tudtam végigcsinálni, nem sürgetett az idő. Egyelőre hasonló koncepcióban tervezünk, minél kevesebb versennyel és annál több munkával.

Több interjúban is említette, hogy pályafutása vége felé jár – ezek szerint Tokió egy mérföldkő lehet az életében?
Négyéves ciklusokban tervezek, a terveim egyelőre Tokióig szólnak. Nyilván az is alakít a jövőn, hogy hogyan sikerül az olimpia. Vannak már ilyen-olyan irányú gondolataim, amelyek nem az élsporthoz kapcsolódnak, de most teljesen képlékeny a helyzet, még nincs olyan döntés, hogy folytatom vagy nem folytatom. Azzal foglalkozom csak, hogy mi van az olimpiáig, a háttérben pedig ott lesznek az opciók, ha szép lassan abba kell hagynom az élsportot.

Nagyon szeret fiatalokkal foglalkozni és jó dolognak tartja, ha segíthet nekik abban, hogy elkerüljék azokat a hibákat, amiket ön nem. Tudna példát mondani, milyen „veszélyek” leselkednek a fiatal dzsúdósokra?
Ez nagyon szerteágazó, mindig az aktuális problémával foglalkozom, amit a fiataloknál látok. Akár a fogyasztásról, akár arról van szó, hogyan állnak az edzéshez, a versenyzéshez, hogy nem bíznak eléggé önmagukban stb. Ezeket vagy én veszem észre, vagy a fiatalok keresnek meg vele. Próbálok segíteni a kudarcfeldolgozásban, egy verseny után, hogy hogyan találjanak újra motivációt és ne üljenek bele a sikertelenségbe. A fogyasztás nehézségeiről beszélgetünk, hogy milyen problémák adódhatnak. Technikai dolgokban, ami nekem nagy erősségem, is szívesen segítek. Amit úgy gondolok, hogy hasznos lehet nekik, azt próbálom átadni. Azaz nagyon sokrétű dolog ez.