Ürességtől kongó stadionokban ért csúcsra a magyar foci

Ha volt nyertese a koronavírus-járvány miatti kényszerszünetnek, akkor az mindenképpen a magyar labdarúgás volt. Klubszinten és válogatottszinten egyaránt. A Ferencváros elképesztő meneteléssel, négy bajnokcsapatot legyőzve jutott be a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Kezdte még szeptember 19-én, amikor a svéd bajnokot, a Djurgardent verte hazai pályán 2:0-ra. Ezután sorrendben jött a skót, a horvát majd a norvég bajnok. 

A Fradi 25 éve játszott utoljára nemzetközi kupa főtábláján. Összehasonlításképpen: a Celtic csak az elmúlt 5 évben 3-szor volt ott az Európa-liga csoportkörében, ebből kétszer tovább is jutott, két alkalommal pedig a BL 
csoportkörében szerepelt. A Dinamo Zagreb szintén 5 éves lebontásban egyszer az EL-ben a legjobb 16-ig menetelt, a BL-főtábláján háromszor volt jelen. A norvégok kétszer szerepeltek a BL-csoportban, egyszer pedig az EL-ben ez idő alatt. Ugyan még csak 3 forduló telt el a BL csoportköréből, a Ferencváros eddig nem vallott szégyent. Betalált a Juventusnak és a Barcelonának is, a Dinamo Kijevvel pedig hazai pályán döntetlenezett, sőt, a győzelemre is volt esélye. 

A magyar válogatott még a Ferencvárosnál is sikeresebb volt. Ebben az évben 8 meccsen (mind tétmeccs volt) lépett pályára a magyar csapat, 5 győzelem mellett 2 döntetlen és csupán egy vereség a mérleg. A nálam idősebbek biztosan emlékeznek hasonlóan pozitív statisztikákra, de mióta az eszemet tudom, ehhez hasonló remek szériát még nem láttam. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy ezeket az eredményeket nem Azerbajdzsán, Luxemburg vagy San Marino ellen érték el Szoboszlaiék (volt időszak, mikor az is nagy szenzációnak számított volna, ha ezt a 3 válogatottat győzik le a magyarok egymás után), hanem komoly, a nemzetközi szinten is tényezőnek számító országok ellen. Magyarország jelenleg a 47. a világranglistán, a törökök, akiket oda-vissza vertek, a 33. Szerbia ellen 1 döntetlen és 1 győzelem a mérleg, ők a 30. Izland, amely ellen pótselejtezőn kivívták az Eb-részvételt, a 39. Oroszország pedig a 34., egyetlen vereségüket ellenük szenvedték el a magyarok a Puskás Arénában. Ezek a válogatottak részt vettek az utolsó Eb-n vagy vb-n, van, amelyik mindkettőn. Kakukktojás Bulgária, mert ők 2004-ben szerepeltek Eb-n utoljára, a világranglistán pedig a 66. helyen állnak.

A szurkolók nem a „Vajon ma melyik miniállam fog minket megalázni?” gyomorgörccsel várják a mérkőzést, hanem a „Na, kinek a skalpját gyűjtjük be?” drukkal ülnek le a tévé elé. És ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért a hozzám hasonló foci- és sportszerető ember másik szeme sír. Azt, hogy a magyar foci a csúcsra ér, a helyszínen nem látták a szurkolók. Helyesbítek, körülbelül 25 ezer néző látta, két meccsre (FTC–Kijev, FTC–Juventus) lebontva, az összes többi hazai mérkőzés zárt kapus volt. Izland ellen a 92. percben, Szoboszlai góljánál nem „robbant fel” az örömtől a Puskás Aréna, ahogy a csütörtöki, 95. percben szerzett Varga Kevin-gól után sem a törökök ellen. Nem volt közös himnuszéneklés, mindkét meccs után visszhangzott a stadion a magyar játékosok ünneplése közben. Milliók örültek velük együtt, mégis, fájdalmasan egyedül voltak a stadionban. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekben a nehéz időkben engedjenek be 30-40 ezer embert a stadionokba. Nem. Csupán arról van szó, hogy a foci, a sport az elüzletiesedése ellenére még mindig a szurkoló és a sportoló közti kapcsolatról szól. A közös ünnepléstől a közös sírásig. A kettőnek nem szabadna léteznie egymás nélkül. Reméljük, nem is fog sokáig és a budapesti Európa-bajnokságon, ha nem is feltétlenül telt háznál, de a magyar foci és a magyar szurkolók újra egymásra találhatnak a Puskás Arénában. Mindketten megérdemelnék.