Történelmi lehetőség előtt áll a Newcastle

Kissé felkavarta a Newcastle-szurkolók lelkivilágát a 2019–2020-as futballszezon. Nem is azért, mert a koronavírus-járvány miatt félbeszakított szezonban csupán a 13. helyen álltak a kedvencek (egy évvel korábban is ott zártak), sokkal inkább a tulajdonosi háttérrel kapcsolatos anomáliák miatt.
Az nagy örömmel töltötte el a drukkereket, hogy végre megszabadulhatnak a klubtörténet leggyűlöltebb személyiségétől, Mike Ashley-től, aki 2007-ben érkezett meg a klubhoz, rendbe tette a pénzügyeket, de egy pillanatnyi kételyt sem hagyott afelől, hogy őt csak a profit és nem az érem lehetősége izgatja. Eddig 13 szezont töltött a klubnál, amely kétszer is kiesett (a javára írandó, hogy a következő évben mindkétszer megnyerte a másodosztályt, és vissza is jutott), de csupán egyszer fordult elő, hogy a 10. helynél előrébb végzett a Premier League-ben: 2011–12-ben meglepetésre az 5. lett.
Ritkán nyúlt mélyen a zsebébe, tavaly nyáron a brazil Joelinton (Hoffenheim) 44 millió euróval ugyan rekordot döntött, de rajta kívül csupán két játékosért adott legalább húszmilliót: 2018-ban a paraguayi támadó középpályás Miguel Almirónért 24 milliót fizetett az Atlanta Unitednek, míg 2015–16-ban a holland Georginio Wijnaldumért kapott 20 milliót a PSV Eindhoven.

Ugyanakkor, ha felbukkant egy-egy jobb labdarúgó, azonnal túladott rajta: a klub 13 legdrágábban eladott játékosa közül 11 az ő regnálása időszakára esett. Így távozott Andy Carroll (Liverpool, 41 millió euró), Moussa Sissoko (Tottenham, 35 millió), Ayoze Pérez (Leicester, 33,4 millió), Wijnaldum (Liverpool, 27,5 millió), Yohan Cabaye (PSG, 25 millió) vagy Alekszandar Mitrovics (Fulham, 24,7 millió) – hogy csak a legnagyobb pénzbevételeket említsük.

Háromszor nem sikerült eladni

A duzzogó pénzember többször belengette, hogy elege van, és pénzzé teszi a klubot (látva üzleti érzékét, biztosan akkor próbálta meg, amikor reális esélyt látott arra, hogy busás haszonnal száll ki a bizniszből). Az első hisztéria 2008 szeptemberében tört ki, amikor kirúgta Kevin Keegan edzőt, aki kikérte magának, hogy nem kapja meg a megfelelő (főleg pénzügyi) támogatást a céljai elérésére. A hírre a szurkolók tüntetést szerveztek Ashley ellen, aki üzent a drukkereknek: „Meghallgattalak benneteket, értem, hogy azt akarjátok, távozzam. Rendben, megpróbálom megtenni.”

Azonban év végéig nem talált potenciális vevőt, így letett a tervéről. 2009. május 31-én újabb kísérletet tett, de hasonlóképpen járt, így nyolc évet kellett várni az újabb áruba bocsátásra. Tavaly úgy tűnt, végre itt a nagy lehetőség, hiszen bejelentkezett a Manchester City tulajdonosának, Manszur bin Zajed al-Nahjan sejknek az unokatestvére, aki 350 millió fontért (402 millió euróért) felvásárolta volna a klubot.

Megtisztelőnek érezzük a lehetőséget, hogy újra felépíthetünk egy ilyen erős szurkolói bázissal, történelemmel és tradíciókkal rendelkező klubot. A feltételekben már megállapodtunk, remélem, mihamarabb lezárul az adásvétel

– írta a dubai székhelyű Bin Zajed-csoport, amelynek vezetője, az olajmágnás, Kaled bin Zajed al-Nahjan sejk már-már befutónak érezhette magát. Azonban az angol szövetségnek (FA) nem tetszett a rokoni kapcsolat, és végül Mike Ashley visszatáncolt az ügylettől.

Még az Amnesty International is közbeszólt

A koronavírus-járvány a piac minden szereplőjének komoly veszteséget jelentett, Ashley pedig erre rátett egy lapáttal: az egy dolog, hogy eszébe sem jutott kompenzálni a klub bérleteseit a kieső mérkőzések miatt, de még a jövő szezonbeli bérletek árát is levonták a számláikról.
Persze, hogy kitörő örömmel fogadná mindenki, ha eltűnne a klub életéből, hiszen ki emlékezne jó szívvel egy olyan vandálra, aki megvetéssel kezelt és megrágalmazott olyan ikonokat, mint Kevin Keegan és Alan Shearer, illetve megpróbálta átnevezni a St. James’ Parkot.
A probléma csak az, hogy a 300 millió fontos (345 millió euró) ajánlatot tevő angol üzletasszony, Amanda Staveley egy szaúdi befektetőcsoportot képvisel, amely 80 százalékos tulajdonrészt vásárolna. Márpedig a hozzáértők szerint a szaúdiak – nem vitatva a jó szándékukat – elsősorban azért próbálkoznak ezzel, hogy eltereljék a figyelmet a velük kapcsolatos negatív dolgokról.

Az Amnesty International az elsők között ítélte el a lépést, és azzal vádolta a szaúdiakat, hogy PR-fogásként arra próbálják felhasználni a Newcastle-t, hogy a bel- és külpolitikai mocskot a sport segítségével mossák tisztára.

Ugyan Amanda Staveley úgy érvelt, amikor a piacok ingadoznak, akkor jön el az idő a merészebb döntésekre, például az új befektetésekre. Ugyanakkor a Newcastle United felvásárlása elképzelhetetlen, hogy pénzügyi haszonszerzés céljából történik, különösen világjárvány és egy globális gazdasági összeomlás idején.
Sokkal valószínűbb, hogy jobb színben szeretnék feltüntetni magukat a Jemen ellen folytatott háború, Dzsamál Hasogdzsi újságíró brutális meggyilkolása vagy az emberi jogok szisztematikus sárba tiprása árnyékában. A sikeres akvizíció azt jelentené, hogy ismét az erő jó oldalán lennének, és ha igaz, hogy a szaúd-arábiai állami befektetési alapnak tízszer akkora vagyona van, mint a Manchester Cityt birtokló Manszur sejknek, akkor joggal lehet remélni, hogy a Newcastle lesz az új City, a világ egyik legjobb futballklubja.

Eltűnő reménytelenség és kétségbeesés

Akadnak azonban olyanok, akik úgy vélik, a pénznek nincsen szaga. Közéjük tartozik a csapat korábbi válogatott csatára, Malcolm Macdonald is, aki 1971 és 1976 között 187 bajnokin 95 gólt szerzett a klub színeiben.

„Az évek során mindig is szerettem, ahogyan a Newcastle szurkolói reménnyel és hittel néztek a jövőbe. Azonban Mike Ashley érájában mindez elveszett. Most azt hiszem, hogy mindent visszakaphatnak. Hallom, hogy aggodalmak merülnek fel Szaúd-Arábiával kapcsolatban, az ottani dolgok minden bizonnyal különböznek az Európában megszokottól. Azonban a szaúdi befektetők mellett ott vannak a brit partnerek, Amanda Staveley, illetve a Reuben fivérek, David és Simon. Az igazgatótanács így kiegyensúlyozott lesz. És végső soron ez egy üzleti vállalkozás” – nyilatkozta.

Hozzátette: ez egy történelmi esély arra, hogy Newcastle ismét valóban nagy klubbá válhasson.

A szurkolói magazin egyik szerzője, Kevin Christie pozitívan tekint előre: „Rafa Benítez tavaly nyári távozása ijesztő volt. Ám a reménytelenség és kétségbeesés azóta eltűnt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott, hogy ismét a játék főszereplőjévé válhatunk. Megértem az aggodalmakat is, de hajlandó vagyok hinni a szaúdiaknak, hogy a projektbe való bekapcsolódás a modernizáció iránti hajlandóságára utal.”

Amire 1969 óta várnak

A Guardian pontokba szedve foglalta össze, mit várnak el az új tulajdonostól. Először is döntenie kell a menedzseri posztról. Ugyan Steve Bruce tisztességes munkát végzett ebben a szezonban, és megérdemli a tiszteletet, illetve az esélyt, tudni lehet, hogy Amanda Staveley nagyon kedvelte Rafael Benítezt (kérdés, hogy kivásárolható-e a jelenlegi kínai szerződéséből), míg a sajtó Max Allegrit, a Juventus volt menedzserét vizionálja új edzőnek.

Újra kell építeni a csapatot, ezzel együtt a scoutrendszer is megújításra szorul. Új alapokra kell helyezni a szurkolókkal való kapcsolatot és kommunikációt, fokozni kell a kereskedelmi jogokból származó árbevételt és javítani kell az infrastruktúrán. A szurkolók elvárnák, hogy a jelenleg negyedosztályú női csapat is megerősödjön.
De ami a legfontosabb, hogy az 1969-es Vásárvárosok Kupája-siker óta végre nyerjen egy trófeát a klub.