Tetanusz, a futball ősi ellensége

A lap orvosi statisztikákra hivatkozva azt közölte, az elmúlt öt évben (2014 és 2018 között) mindössze 29 olyan esetet regisztráltak Angliában és Walesben, amikor kimutatható volt a tetanuszfertőzés, ezek közül mindössze kettő végződött halállal, mindkét esetben 80 évnél idősebb nő volt az áldozat. Az oltások olyan védettséget adtak, hogy az emberek szinte teljesen elfelejtették a fertőzés ördögi és végzetes hatását.

De mielőtt az oltást 1961-ben bevezették az Egyesült Királyságban, a tetanusz meglepően gyakori volt, és mivel még a legkisebb seb is fertőzéshez vezethetett, szinte bármikor el lehetett kapni. Ez a századforduló tájékán valóban gyakori esetnek számított, 1899 augusztusában feljegyeztek egy olyan esetet, amikor egy férfi otthonában pihenésképpen karikadobással múlatta az időt (ki nem próbálta ki gyerekként a földön fekvő, öt ág valamelyikére ráreptetni a karikát?), amikor elesett, és a sérülésébe belehalt. 1923-ban egy hétéves kisfiú játékpisztollyal megsértette a kezét, 1926-ban egy nő borsószedés közben megkarcolta a karját, 1927-ben egy farmer átesett saját disznóján – néhány nappal később mindannyian halottak voltak.

Persze, most már csak mosolygunk a karikadobálás veszélyeire (?) gondolva, de a labdarúgás sokkal több kockázatot rejtett magában. A sáros pályák tökéletes táptalajt biztosítottak a tetanuszt okozó baktériumoknak, ezeken – így utólag belegondolva – nem is volt a legbölcsebb futballozni.

James Dunlop, az első ismert áldozat

Az első híres áldozat James Dunlop volt, akinek 4 méter magas gránit síremléke a skóciai Paisleyben lévő Woodside-temetőben áll. Dunlop 1870. május 17-én született, pályafutását az Underwood Strollers csapatában kezdte meg, és 18 éves korában, 1888-ban szerződtette a város legnagyobb klubja, a St Mirren FC. A balszélsőként, de inkább balösszekötőként szereplő játékos 1890. augusztus 23-án az FC Renton ellen mutatkozott be bajnokin, igaz, előtte márciusban Wales ellen már a válogatott mezét is magára húzhatta – ennél többre nem vihette a skót válogatottban.

Pedig a korabeli lapok szerint „madárként szárnyalt a szélen, természetes módon futballozott, úgy siklott a kapu felé, mint egy tündér.”

1892. január elsején az FC Aber­corn elleni bajnokin megsérült, ahogy a Scottish Referee újság írta, „egy idióta néző bedobott egy törött üveget a pályára, amelyre ráesett és elvágta térdét.” Tíz nappal később tetanuszfertőzésben meghalt.

Gyászolt az Arsenal is

Joseph Joshua Powell esete is megrázta a közvéleményt, az 1870-es születésű jobbhátvéd katonaként szolgált, és a helyi futballcsapatban olyan jó teljesítményt nyújtott a Royal Arsenal ellen, hogy a londoniak 1892 októberében megvásárolták, és profi szerződést kötöttek vele. A klub 1893-ban csatlakozott a ligához, és immáron Woolwich Arsenal néven a másodosztályban (Second Division) indult, a csapatkapitányi tisztet pedig Powell töltötte be. Egyetlen ligagólját 1896. január 4-én a Loughborough elleni 5–0-s győzelem alkalmával szerezte.

1896. november 23-án a Kettering elleni mérkőzésen olyan szerencsétlenül esett, hogy kartörést szenvedett. Vérmérgezés és tetanuszfertőzés miatt a karját amputálni kellett, de hat nappal később belehalt sérülésébe. Összesen 92 bajnokit és FA-kupa-mérkőzést játszott az Arsenal színeiben.

Végzetes kartörés

Tom Butlernek is nagyobb jövőt jósoltak, a balösszekötő egy kis Birminghamhez kapcsolódó kerületi bajnokságban, a Willenhall csapatában játszott, innen igazolta le 1921-ben a Wallsall. A harmadosztályban 28 bajnokin 12 gólt szerzett, majd a Darlaston ajánlott neki félprofi szerződést, de egy hónap után, 1922 decemberében a Second Divisionben szereplő Port Vale elcsábította – pontosabban Joe Schofield menedzser 100 fontot fizetett érte. 

Butler remekelt az 1922–23-as szezonban, 25 bajnokin kilencszer volt eredményes. Az 1923–24-es idényt is góllal nyitotta a Stoke ellen, a második találatát a hetedik meccsén a Clapton Orient ellen szerezte. Azonban a meccsen eltörte a bal karját, és az ő életét sem tudták megmenteni, nyolc nappal később a Hackney Kórházban belehalt sérülésébe.

Hat évvel később a Clapton Orient középső védője, Harry Cunningham eltörte a nagylábujját egy edzésen, egy héttel később, 21 éves korában ő is meghalt.

Halál egy karcolásból

A leghíresebb eset azonban David Jonesé (közismertebb nevén Di Jones) volt. Az 1867-es születésű játékos bányászként dolgozott szülővárosában, Trefonenben, de 15 évesen már a Oswestryben futballozott, majd a Chirk és a Newton Heath játékosa lett. 

A kőkemény védőről azt tartották, hogy hátul bárhol képes játszani, hiszen mindkét lábával ugyanolyan jól rúgott, 1888-ban fel is figyelt rá a Bolton Wanderers, amelynek színeiben tíz év alatt összesen 228 mérkőzést játszott és négy gólt szerzett. Tagja volt az 1894-ben FA-kupa döntőt játszott csapatnak is, de végül sima 4–1-es vereséget szenvedtek a Notts Countytól.

Közben a walesi válogatott is számított rá, összesen 14 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. 1898-ban a Manchester City 25 fontért szerződtette, és olyan jól ment a játék, hogy a csapattal már az első szezonjában kiharcolta a feljutást az élvonalba. 1902. augusztus 17-én egy előszezon-mérkőzésen elesett, és (elmondása szerint) egy üvegszilánk megsebesítette. A seb elfertőződött, Di Jones pedig tíz nappal később, 35 évesen elhunyt. Összesen 114 mérkőzést játszott a City színeiben és egy gólt szerzett.

Nem sikerült a sebtisztítás

A klub később ragaszkodott ahhoz, hogy az üvegszilánk csak kitaláció, és arra kényszerítette a Manchester Evening Newst, hogy helyreigazítást közöljön. „A nyilatkozat azt sugallta a közvélemény felé, hogy a klub nem fordított kellő gondot a pályára, noha ez nem volt igaz” – nyilatkozta Tom Maley, a csapat menedzsere.

Jones sebét a helyszínen ugyan kezelték, de a játékos ezt követően elutasította a hordágyat, és 200 métert gyalogolva szállt csak be a mentőbe. A család későbbi elmondása szerint ott a sebet letörölték és összevarrták, de sár és fű maradhatott benne, mert hamarosan elfertőződött, gennyezett, és Jones tíz nappal később meghalt.

A halottkém szerint a baleset után „bár nem orvosok, de szakképzett emberek a szokásos kötszereket és tisztítószereket alkalmazták a sebre”, míg a kórház (Manchester Royal Infirmary) kezelőorvosa ragaszkodott ahhoz, hogy annál jobban nem lehetett megtisztítani a sebet. Ugyanakkor elismerte, hogy „lehetséges, hogy maradt a sebben némi fű, amely addig nem vált láthatóvá, amíg a gennyképződés el nem kezdődött. A játékos saját kezelőorvosa úgy vélte, ez nem történik meg, ha a játékos nem a saját lábán megy a mentőhöz.

Orvost minden mérkőzésre?

A halál okának kiderítésére összeült vizsgálóbizottság azonban nem volt teljesen biztos abban, hogy a sebet megfelelően látták el. Szerintük ilyen erős emberrel nem végezhetett volna a tetanusz. Értetlenkedésünket adtak hangot amiatt, hogy ha a mentőhöz való gyaloglás olyan rossz ötlet volt, miért nem állították meg Jonest. 

Maley edző azzal érvelt, hogy Jones bányászként dolgozott, neki nem lehetett diktálni. Gyengeségnek vette volna, ha hordágyon viszik el, és félrelökött mindenkit. A halottkém végül úgy döntött, nem ez vezetett a játékos halálához, tisztázta a klubot a felelősség alól.

Ugyanakkor ez a tárgyalás volt az, ahol talán először elhangzott (igaz, éppen negatív kontextusban, inkább gúnyos felvetésként), hogy a futballkluboknak talán minden mérkőzésen orvost is kellene alkalmazniuk. Évekkel később ez valósággá vált, ugyanakkor a klubok a védőoltás megjelenése ellenére nem kötelezték játékosaikat a vakcina beadatására. Neil Phillips, az angol labdarúgó-válogatott orvosa még az 1970-es világbajnokság előtt is megdöbbenve tapasztalta, hogy a játékosok többsége nem kapta meg ezt az oltást.

Di Jonest felesége és két gyermeke gyászolta, a klub azonban a helyi lapok szerint csupán egy Bolton elleni mérkőzés jegyeladásából befolyt 100 fonttal segített. A család mindenestre nem lehetett túl haragtartó, három hónappal Jones halála után az unokaöccs, Lot Jones aláírt a Cityhez, amelynek színeiben 1903 és 1919 között 301 meccset játszott.