Tarkovič, Hamšík és a többiek

A szlovák labdarúgó-válogatott 2022-es NL-es teljesítménye messze volt nemhogy az ideálistól, de még az elfogadhatótól is. Egy feljutásra pályázó csapatnak egyszerűen muszáj hoznia ezeket a meccseket, még ha épp nézőriasztó játékkal is.

A fehérorosz–azeri–kazah hármas a lehető legrosszabb kombinációk egyike ezen a szinten: a közvélemény elvárja a csapattól a sima győzelmeket, lehetőleg lehengerlő játékkal, sok góllal, s ha ez véletlenül megvalósul – unalomig ismételt tétel, hogy manapság már minden csapat tud focizni –, akkor sem jár érte különösebb dicséret, mert „hisz nímandok ellen játszottak...”

Persze az eredmény- és teljesítménykényszer, az elvárások olyan fogalmak, amelyeket – megintcsak közhelyesen – minden profi labdarúgónak tudnia kell kezelni. És motivációt találni az attraktívnak egyáltalán nem nevezhető ellenfelek esetében is.

Ebben persze sokat segíthet egy jó szövetségi kapitány. Štefan Tarkovič viszont, részint önhibájából, részint a SFZ „jóvoltából”, elég nagy hátránnyal indult neki az NL-nek. Mert az nyílt titok volt, hogy Ján Kováčik elnök nem vele képzelte el a folytatást, de hosszas tárgyalások után vésztartalékként mégis Takovičccsal hosszabbított. Lehet, sok esetben bejön a „ha ló nincs, jó a szamár is” elve, de ebben az esetben visszájára sült el a dolog. Az egyébként sem túl karizmatikus tréner tekintélye még inkább visszaeshetett a játékosok szemében.

Mindezt pedig tetézte a leváltása, amikor a júniusi négymeccses erőltetett menet első két meccse után kirúgták. Akkor, amikor még – bármilyen kiábrándító is volt a játék – a saját kezében volt a szlovák csapat sorsa. Hogy aztán a Slovák–Mintál párossal azt végleg átadják a kazahoknak egy sima nurszultani vereséggel.

Másrészt egy edző cigánykereket is hányhat a partvonal mellett, a pályán nem lehet bent. Ott pedig meg kellett oldani a válogatottól visszavonuló Marek Hamšík hiányát. Akit lehetett nem szeretni, lehetett bírálni az egyre gyengébb teljesítményét, de elvitathatatlan, hogy így is az öltöző egyik meghatározó személyisége volt. Ha ő játszott, minden társa önbizalma megnőtt.

Mindezt így együtt nem bírta el a szlovák válogatott. Ugyan papíron csak az 5. körben úszott el a feljutás esélye, de reálisan a két szeptemberi meccs már kizárólag a távolabbi jövőt szolgálta. Ebből a szempontból irreleváns, hogy csak egy pontot szerzett a hatból a debütáló Francesco Calzona. Sokkal fontosabb, hogy felrázza a csapatot és olyanokat válogasson össze, akikben hosszú távon ott a potenciál egy gyors, dinamikus, bátor és elsősorban lelkes játékra, ami nyomokban már látható volt Nagyszombatban és Topolyában is.

Igaz, a C divíziós harmadik hely következtében borítékolható, hogy Szlovákia még gyengébb kalapba kerül az Eb-selejtezőkön, arról nem beszélve, hogy az NL új kiírásában is a mostani hármashoz hasonló, nézőriasztó riválisok vannak kilátásban. És vissza is tértünk a problémakör elejére..