Szlovák mezben a Lévai fivérek

Manapság a honosítás az élsport megszokott velejárójává lett. Senki sem kapja fel a fejét, ha révkomáromi vagy éppen dunaszerdahelyi származású sportolókat lát a magyar válogatott mezében. Priskin Tamás, Zácsik Szandra és Sille Tamás mintáját követve néhány hete a Lévai testvérek is „országot váltottak” – csakhogy az ő esetükben a szlovák állampolgárságmegszerzésevoltacél. „Karcsi bá’t (Lengyel Károly, a szlovák kötöttfogású birkózóválogatott edzője – a szerk. megj.) már régóta ismerjük. Egy edzőtáborban találkoztunk először, körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Amikor számunkra világossá vált, hogy az otthoni anyagi körülmények nem teszik lehetővé számunkra a profi sportolást, elmentünk utána, hogy nem jöhetnénke át Szlovákiába” – magyarázza az okokat Lévai Attila. A felvetést tett követte, s mostanra a két tehetséges birkózó már szlovák színekben szerepel. Nyelvi gondjaik ennek ellenére nincsenek. „A válogatott csapatban mindenkivel elbeszélgethetünk, mert csak két srác nem tud magyarul. De velük is jókat szórakozunk – amikor ők magyarul, mi pedig szlovákul próbálunk gagyogni valamit.”
Piszkálódó kérdésünkre, hogy mondjuk a riói olimpián nem lesz-e fura a dobogó tetején állva a magyar himnusz helyett egy más dallamot hallgatni, Attila elkomolyodik, de kis gondolkodás után határozottan jelenti ki: „Nem. Elég jól elvagyunk a csapatban, nem fog zavarni a dolog. Ha megnyerjük az olimpiát, annak fogunk örülni, nem pedig bosszankodni a himnusz miatt.”
Feltűnő, hogy Attila mindvégig többes számban beszél – nem véletlenül. Tulajdonképpen mindent együtt éltek át az egy évvel fiatalabb Istvánnal. „4-5 éves korunk óta birkózunk. Apu levitt minket edzeni, s nem sokkal később, mikor elsősök-másodikosok lehettünk a dorogi suliban, már versenyeken is részt vettünk. Elég hamar sikerült viszonylag jó eredményeket elérnünk, így nem is gondolkodtunk, hogy kipróbálnánk más sportot. Bár középiskolásként jött egy pici váltás: a nehezebb szabadfogás helyett a testhezállóbb kötöttfogást választottuk.”
A fiúk jelenleg Komáromban laknak, ahol Lengyel Károly biztosított nekik lakást. A költségeket is ő állja egyelőre – az egyezség szerint decemberig, amikor a besztercebányai Duklától már fizetést is fognak kapni. „Hétköznap, ha éppen nincs edzőtábor, a katonacsapat létesítményeiben edzünk, ahol szállást is biztosítanak nekünk. Már reggeli előtt is van egy bemelegítő edzés, később pedig úgy két-három órát tréningezünk délelőtt és délután is. Szóval nem nagyon ismerjük magát a várost sem, mert estére nagyon elfáradunk, és sétálgatás helyett inkább a szobán pihenünk.” A közelgő szeptemberi világbajnokságon még csak az idősebb Attila indulhat, de a jövő évi olimpiai kvalifikációs versenyen már mindketten ott lehetnek, vagyis akár még a londoni játékokra is kijuthatnak. A fő céljuk viszont a négy évvel későbbi, riói ötkarikás olimpia. „Nincs példaképünk, a saját stílusunkat szeretnénk kialakítani, bár azért szoktuk az interneten nézegetni az ellenfeleink meccseiről készült videókat. De a technikánál sokkal fontosabb, hogy az ember fejében legyen minden rendben. Koncentrálni kell, mert össze-vissza semmit sem lehet megfelelően csinálni.”

Orosky Tamás