Szlankó Zoltán: A hegy megvár, ha hazaérünk, tudunk újra hegyre menni

Formabontó módon kezdjük ezúttal a tervekkel. Merre megy Szlankó Zoltán legközelebb?

Ez nagyban függ attól, hogy milyen pénzügyi lehetőségeim lesznek. Igazából nekem nagyon bejött a téli expedíciózás. Nem szeretem a meleget, és nem igazán szeretem azt sem, hogy főszezonban 500-700 ember mozog egy hegyen. Ez a jelenség számomra pont azt a hegymászást veri agyon, amiért ezt az egészet annak idején elkezdtem. Amikor nagyjából negyven évvel ezelőtt először a hegymászás felé kacsintgattam, még az volt a divat, hogy egy hegyen egy szezonban egy expedíció volt jelen. Most már csak télen üresek a hegyek, de akkor nagyon. Amikor 2020 telén az Ama Dablamnál jártam, és végigjártam az egyébként nagyon népszerű Everest Alaptábor-túra trekkingútvonalát, nemhogy turistával nem találkoztam, hanem még helyiekkel is alig. Jóval kisebb a jövés-menés, épp ezért teljesen más hangulata van egy téli expedíciónak.

Viszont a téli hegymászószezon egyéb szempontokból is teljesen más a főszezonnál...

A tél a Himalájában nagyon hideg és nagyon kemény, teljesen mások a veszélyforrások, amire alaposan fel kell készülni. Télen még egy turistaútvonalon is sokkal könnyebben érhet minket baleset a hideg és a jegesedés miatt. Most már nem is igazán készülök magashegyre a főszezonok során, hacsak nem épp oktatás, tanfolyam céljából. Ezeken megpróbálom átadni az expedíció lebonyolításával kapcsolatos tudást és a szervezési nüanszokat is, mert ez az alap. Hosszú az út, míg végül eljutunk odáig, amikor már nagyon oda kell tennie magát a mászónak szervezési téren is. Sokszor a nagy szervezőirodák sem tudják pontosan, mit kell csinálni egy téli hegyen. Ők elvisznek az alaptáborig, és nem is igazán szervezik a továbbiakat. Ha csak megnézzük a 2021-es K2-expedíció kereskedelmi részét, szervezetlenségeket lehet látni: kevés volt a sátor, kevés az oxigénpalack, rossz az élelmezés satöbbi. Egy mászónak a hegyre sokkal jobban fel kell készülnie. Pont ezért érdekesek számomra a téli expedíciók, mert ott tényleg csak saját magunkra vagyunk utalva.

A beszélgetés elején említette az anyagiakat. Mennyire nehéz szponzort találni egy hegymászó expedícióhoz?

Egyre nehezebb kizárólag hegymászó célokra szponzort keresni, legyen az akár nyolcezres, akár egy ismertebb hatezres. Úgy gondolom, hogy a jövőben már sokkal több fog kelleni egy mászásnál ahhoz, hogy felfigyeljenek a szponzorok az emberre. Igazából mindenkinek meg kell találnia azt, ami vállalható saját maga számára. Kellenek az ötletek, kell a háttérben is gondolkodni, mert anélkül csak kiüresedett célok maradnak. Ez egy nagyon komoly feladat.

Arra próbál célozni, hogy valamiféle egyediséget kellene belecsempészni egy expedícióba?

Hogyne, mindenféleképpen. A kereskedelmi expedíciók világát éljük. Hány olyan embert látunk ezeken az expedíciókon, akik önállóan tudnának egy hegyen mozogni? Nagyon kevesen vannak, irgalmatlanul alacsony ez a szám. Vannak, akik azért próbálják ki, mert ott kapnak sátrat, fel is állítják számukra, megfőzik nekik az ételt, kitapossák a nyomot és felrakják előttük a fix köteleket. Ez inkább egy nyári kirándulás, mint hegymászás.

Ez ráadásul egy következő problémát gerjeszt: konkrétan, hogy emiatt van tumultus a „népszerűbbˮ hegyeken és útvonalakon, hiszen ezek miatt az emberek miatt vannak ott a serpák, a szakácsok, az úgynevezett kiszolgáló személyzet...

Persze. Minden luxust megkap az, aki le tudja rakni a pénzt. Ha megnézzük az Everest alaptábort, az gyakorlatilag egy kisváros, éttermekkel, pékséggel, emezzel-amazzal. Minden oda van telepítve, és szinte ki sem kell szakadni a komfortzónából, mert odavitték a komfortot. A magasabb táborokig persze fel kell jutni, de megérkezéskor ott sokan megint csak befekszenek egy hálózsákba, amit egy másik személy vitt fel oda számukra. Egyértelmű, hogy sportteljesítménynek ez az egész még így is kiváló, mert nem könnyű feljutni és mozogni a táborok között, viszont nem tekinthetjük hegymászó-teljesítménynek, mert a hegymászással kapcsolatos problémákat ezek az emberek nem tudják megoldani. Bizonyos részeket nem nekik kell kimászni, mert vagy létra, vagy kötél, vagy a kitaposott nyom már ott van előttük. Ezzel nem szapulni akarok bárkit is, mindenki azt választ, amit akar, de éppen ezért, aki igazán hegyet szeretne mászni, az más helyeket, más célokat keres, mint a népszerűbb hegyek. Lehet, hogy kisebb hegyeken kell keresni ezeket a célokat (itt most magamról beszélek elsősorban), vagy más időpontban kell mászni az adott hegyeken. Jó dolog ilyen célokat keresni, és ha egy jó, összeszokott csapatban mozog az illető, akkor ezt az egészet lehet jól és biztonságosan csinálni. De a siker rátája természetesen sokkal-sokkal kisebb...

Mi mindenre kell figyelni?

Folyamatosan figyelni kell arra, hogy a csapat tudásának megfelelő dolgokat csináljunk a hegyen. Ha túlerőltetjük, akkor veszélybe sodorjuk magunkat és a társunkat. Minden szakaszt meg kell vizsgálni, hogy az milyen veszélyeket rejt magában. Figyelni kell az időjárást, a hó- és jégviszonyokat, a meredekséget, a hasadékokat, megbeszélni a kötéltechnikát, és persze figyelembe venni azt is, hogy mindezt meg tudjuk-e csinálni visszafelé is. Mert hiába csináljuk meg felfelé, ha lefelé már nem fog menni a dolog. Állandóan észnél kell lenni. Egy téli mászásra csak olyan embernek szabad vállakoznia, aki nem csak kifejezetten a csúcsért megy. Én például nem csak azért a fél-egy óráért megyek, amit a csúcson töltök, hanem magáért az élményért, a hegymászásért, az egy-másfél hónapos expedícióért. Azért megyek, hogy az előttem lévő problémákat megoldjam a hegyen. Ha a problémákat meg tudom oldani, az jó. Ha nem jutok fel a csúcsra, akkor is egy csomó tapasztalatot szerzek, mert úgy is sok kihívással szembesülök útközben.

Másfél évvel ezelőtt tragédiával végződött a pakisztáni, téli Broad Peak-expedíciója, társa, Alex Goldfarb ugyanis életét vesztette akklimatizáció közben, a Pastore Peak első téli megmászására tett kísérlet során. Eltelt azóta bizonyos idő, most milyen érzésekkel tekint vissza az expedícióra, a döntésekre és a szomorú esetre?

Ketten voltunk, egy nagyon kicsi csapat. És ha levonom a következtetéseket, azt mondhatom, hogy azonnal látszódott ennek az egésznek a veszélyessége. Olyan kemény terepre mentünk, ami két fő számára kezelhetetlen volt. A Pastore Peak mászására akklimatizáció gyanánt nem voltunk felkészülve, a hegy megmászásának ötlete csak menet közben jött, már Pakisztánban. Alex azért erőltette a dolgot, mert nagyon szerette volna, ha lett volna egy első téli megmászásunk, a Pastore Peaknek ugyanis addig még nem volt téli megmászása. De objektívan nézve egy nagyon veszélyes hegyről van szó, akár kőhullás, akár lavinák, akár a hasadékok szempontjából. Mi ugye alapból a nyolcezres Broad Peakre mentünk, ami technikai szempontból az alsóbb szakaszokon nem is annyira veszélyes, mint a Pastore Peak. De ha hirtelen újabb célt választ az ember, az nagy kockázattal jár. Tartanunk kellett volna a tervet, ráadásul már akkor leszögeztem, hogy nem lesz időnk a Broad Peaken egy csúcsmászásra, hanem ez az egész inkább amolyan téli edzésnek lesz tekinthető, éles körülmények között. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy feltérképezhetünk egy nyolcezrest, amit a jövőben tényleg esélyünk lehet megmászni. Aztán jött egy döntés, hogy mégis menjünk el egy másik hegyre, és ez hozta magával a kockázatokat. Alex hozott egy döntést, ami sajnos az életébe került. Én pedig meghoztam azt a döntést, ami igazából megmentett (Szlankó Zoltán a veszélyeket felmérve úgy döntött, nem tart Alex Goldfarbbal a Pastore Peakre, ahonnan Goldfarb már nem tért vissza – a szerk.).

Sikerült kideríteni, pontosan mi okozhatta Alex halálát?

Volt egy mentés a tragédia után, a pakisztáni hadsereg helikoptereket biztosított és szegény Snorri felvételeket készített (John Snorri izlandi hegymászó, aki három héttel az eset után életét vesztette a K2-n – a szerk.) arról, hogy milyen pozícióban fekszik a holttest, de a későbbi viharok eltüntették a nyomokat. Ezután szerveztünk a nyáron egy keresőexpedíciót, ahol bár jó helyen jártunk, de végül nem tudtuk megtalálni Alexet a több méter kemény hó miatt, csak a bakancsát, ami nagy valószínűséggel ott volt a közvetlen közelében. Ahogy a felvételekből látszódott, Alex minden bizonnyal lezuhant. Rengeteg veszélyforrás volt ott, ilyenkor a mínusz harminc-negyven fokokban teljesen megváltozik a jég minősége. A jég inkább az üveghez hasonlít, annyira törik és annyira kemény. Ha kicsit megütjük, nyomot sem hagyunk, ha jobban megütjük, széttörik az egész. Nagyon alaposan be kell gyakorolni, hogy mennyire szabad megütni a jeget. Maga a hó is átalakul ilyen hidegben, szinte üvegszerű, és ez mind-mind plusz veszélyforrást jelent. Egy gleccseren való átkelés is sokkal nagyobb rizikót jelent télen, mint szezonban.

Vannak csúcsok, amik jobban vonzzák, mint a többi? Például a már kipróbált, de még nem megmászott Ama Dablam?

Foglalkoztat a dolog, ráadásul tudom, hogy az Ama Dablam megmászása anno miért nem sikerült. Hazatérés után mindig van egyfajta átgondolás, mérlegelés: hol veszítettünk időt, hogyan kerülhettünk alkonyatkor egy viharba? Az összegzésnél ezek a dolgok mindig előkerülnek, és nekem vannak is rá válaszaim. Természetesen sajnálom, hogy nem jött össze dolog, de egy csúcsmászásnál mindennél fontosabb, hogy hazajöjjünk. A hegy megvár, és ha hazaérünk, tudunk újra hegyre menni. Ez nagyon fontos.

Zárásképp térjünk vissza Európába. A Magyar Hegymászó Oktatók Egyesülete (MAHOE) égisze alatt a Magas-Tátrában vezet különböző tanfolyamokat. Mi mindent lehet megtanulni egy ilyen oktatáson?

Alapfokú tanfolyamokról van szó, az érdeklődőket megpróbáljuk felkészíteni a téli hegyekre: ott van a hóban járás, a jégcsákány és a hágóvas kezelése, hogyan lehet egymást biztosítani, kötéltechnika, lavinaismeretek, lavina esetén használt eszközök ismerete és használata, és persze az elsősegélynyújtás. Egy héten keresztül igyekszünk ismereteket átadni az érdeklődőknek. A Magas-Tátra egy tökéletes hely ezen dolgoknak a lemodellezésére, ahol akár ötös fokozatú lavinaveszélyben is tudunk dolgozni, és megvannak azok a meredek terepek, ahol szimulálni tudunk például egy kicsúszást. Ezeket a dolgokat szoktuk egy héten keresztül gyakorolni. Hogyha valaki mindezzel megismerkedik, akkor lehet haladni tovább. Svájcban például ön- és társmentést tanítok, hasadékból való mentést, emelt szintű kötéltechnikát, kimászásokat satöbbit.