Szétlövés a jégkorongtorna döntőjében

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1986-ban olyan döntést hozott (a gazdasági háttér javítása érdekében), hogy ne ugyanabban az évben rendezzenek téli és nyári olimpiát; változtatott a sorozaton. Nem titkoltan azért, mert a tévétársaságok képtelenek voltak elegendő reklámügynökséget találni, amelyek hajlandóak lettek volna egy esztendőben kétszer fizetni dollármilliókat a közvetítési jogokért. ĺgy hát 1992 után 94-ben is láthattunk téli sportfesztivált. A NOB-döntésnek azonban van egy hátulütője: a téli olimpia „ütközik” a labdarúgó-világbajnoksággal.

A norvég kisváros az 1952-es oslói olimpia mintájára igyekezett megrendezni a játékokat. Sikerült. A lelkesedés és az öröm ünnepe volt a seregszemle, a sportolókat szinte nem lehetett megkülönböztetni a nézőktől, többségük sítalpon érkezett a versenyek színhelyére, és ott egyedülálló hangulatot teremtett. Nem csoda, hogy az UNESCO Fair play-díjat adományozott Lillehammernek és a norvég népnek.

Százezrek szurkolták végig a sífutóversenyeket (a férfiváltót állítólag 150 ezren). Éjjel sem mentek haza, a pálya környékén aludtak, hogy másnap láthassák a fiatal norvég Thomas Alsgaard vagy a veterán kazah Vlagyimir Szmirnov győzelmét, az olasz váltó váratlan elsőségét, és főleg Björn Dählie kettős sikerét. Tapsoltak az orosz Ljubov Jegorova és az olasz Manuela Di Centa végeláthatatlan párharcának (megosztoztak a négy aranyérmen), 20 fokos hidegben melengette szívüket a síugró Bredesen és az északi összetett bajnoka, Lunderg..

Látványosan búcsúzott a lejtőktől Markus Wasmeier német alpesi síelő: 1985-től, amikor világbajnok lett, egyszer sem nyert jelentősebb versenyt, Lillehammerben viszont kétszer a dobogó legtetejére állhatott (óriásműlesiklás, szuper-óriásműlesiklás). Sokkolta ellenfeleit az alig ismert amerikai Tommy Moe, vakmerő versenyzéssel senkinek sem adott esélyt a királyi számban, a lesiklásban. Milyen lett volna az alpesi síelés, ha a népszerű Alberto Tomba nem állít fel valamilyen rekordot. Lillehammerben ugyan „csak” az ezüstig vitte (műlesiklás), de ezzel ő az egyetlen, aki három olimpián érmet szerzett (1988: két arany, 1992: arany, ezüst, 1994: ezüst.)

Nagy érdeklődés előzte meg a műkorcsolyázónők szereplését, naponta ontották a híreket két amerikai lányról. Az történt ugyanis, hogy az USA bajnoksága előtt lehetetlenné akarták tenni Nancy Kerrigant, akit tréning közben megtámadtak, és térdsérülést okoztak neki. Amint később kiderült, hazai riválisa, Tonya Harding emberei álltak a merényletkísérlet mögött. Végül mindketten indulhattak az olimpián, de egyikük sem nyert, az ukrán Okszana Bajul lekörözte őket. Kerrigan második lett, Harding helyezetlen maradt. A profik visszatéréséről is emlékezetes a műkorcsolyaverseny. Míg az orosz Gorgyejeva-Grinykov páros aranyérmet nyert, Katarina Witt leégett, a nyolcadik helyen végzett.

Krimibe illő volt a hokitorna döntője. Svédország és Kanada felváltva vezetett, hosszabbítás után is 2:2 maradt az eredmény. Az ún. szétlövés az északiaknak kedvezett, először lettek olimpiai bajnokok, méghozzá úgy, hogy az alapcsoportban remiztek Szlovákiával és kikaptak Kanadától.

Először indult önálló csapattal Szlovákia. Peter Šťasný jégkorongozó volt a zászlóvivő, és éppen a hokisoktól várták a legjobb eredményt. Nem is okoztak csalódást, de csak a hatodik hely jutott nekik. Akárcsak a sílövő Martina Jašicovának.

LEGEREDMÉNYESEBB ORSZÁGOK (67 résztvevő; 1738 sportoló, ebből 517 nő; 10 sportág, 61 versenyszám): Oroszország 11–8–4, Norvégia 10–11–5, Németország 9–7–8, Olaszország 7–5–8, USA 6– 5–2. LEGEREDMÉNYESEBB EGYÉNEK: Ljubov Jegorova (orosz, sífutás) 3–1–0, Johan Olav Koss (norvég, gyorskorcsolya) 3–0–0, Manuela Di Centa (olasz, sífutás) 2–2–1, Björn Dählie (norvég, sífutás) 2– 2–0, Bonnie Blair (kanadai, gyorskorcsolya) 2–0–0, Jens Weissflog (német, síugrás) 2–0–0.