Suhajda Szilárd: A csúcsmászásnak kicsit űrutazás jellege van

Eltelt több mint fél év a csúcssiker óta, mennyire élnek önben élénken azok a napok?

Nagyon jó érzésekkel gondolok vissza az expedícióra. Még élénken élnek bennem az élmények, testileg és lelkileg is szélsőséges hatások érik az embert egy ilyen mászás során. Másrészt pedig vissza kellett állni az otthoni hétköznapokra, egyúttal újra felépíteni magam, hiszen 12 kg-ot veszítettem a testsúlyomból odafent. Már készülök a következő expedícióra, nyáron került sor az alapozásra, szeptember elején új stádiumába lépett a felkészülés, most pedig már a legnagyobb terheléseknek igyekszem alávetni magam nap mint nap, egészen márciusig.

Facebook-oldalán rendszeresen naplózta a Lhocén történteket, így az érdeklődők rengeteg érdekes információt kaphattak az expedícióról, de még a lelkében zajló folyamatokról is. A csúcsmászás napjára érdemes külön kitérni, mi minden zajlik le olyankor a mászó fejében?

Egy ilyen expedíció majdnem két hónapot vesz igénybe, maga a csúcsmászás pedig általában 24-48 óráig tart. Amikor elhagyod a legfelső tábort, kilépsz a kis sátradból és elindulsz, az tényleg olyan, mint amikor elengedsz mindent és kilépsz a világűrbe. Elveszettnek érzi magát az ember, távol van mindenkitől, akit szeret és mindentől, amit ismer. Én is úgy éreztem, hogy a világ végén vagyok... vagy még annál is messzebb. Nagyon nehezen leírható a hangulat nyolcezer méter fölött, éjszaka, majdnem mínusz 40 fokban. Tényleg egy kicsit űrutazás jellege van.

Éveken át Klein Dáviddal közösen mászott, tavaly óta viszont külön utakon folytatják. Mennyire volt más ez a mászás egyedül? Nehezebb volt társ nélkül?

Igazából nagyon hatékonynak éreztem magam a Lhocén. Bár végig önálló mászóként, egyedül mozogtam, de ez nem azt jelenti, hogy egyedül voltam a hegyen, sőt! A déli, normál út a Lhocén egy népszerű útvonal, és a szomszédos Mount Everest normál útvonalával is megegyzik egészen 7700-7800 méter magasságig. Arra kellett törekednem, hogy elkerüljem a sokaságot, és szinte mindig csak éjszaka mozogtam, hogy ne jelentsen problémát a tömeg. Ily módon a saját ritmusomban tudtam mozogni. Csakis a saját döntéseimet hoztam meg a hegyen. Nyilván szükséges a szerencse is a odafent, fontos, hogy az időjárás is kedvező legyen, de végül a vártnál több nappal korábban fel tudtam érni a csúcsra. Előzetesen három akklimatizációs kört terveztem, végül elengedőnek bizonyult a kettő, mert megfelelően erősnek éreztem magam.

Maga a csúcsélmény milyen volt?

Szerencsém volt a Lhocén, akárcsak 2019-ben a K2-n, mert meg tudtam élni az örömöt a csúcson, igazán át tudtam élni a pillanatot és nagyon jól éreztem magam. Nem magától értetődő, hogy az ember örülni tudjon ilyenkor, vagy hogy bármit is érezzen, hiszen könnyen lehet, hogy túl fáradt, vagy lehet, hogy rosszul van. Természetesen voltak holtpontjaim, de ezek nem erőnléti gondokból adódtak, sokkal inkább a kialvatlanságból. A csúcsmászás előtt ugyanis nem igazán tudtam pihenni a legfelső táborban, és így először fordult elő velem, hogy az oxigénhiány miatt párszor különleges hallucinációim voltak. Például volt két képzeletbeli társam, akik rendszeresen beszéltek hozzám spanyolul. Mégis töretlenül haladtam felfelé, a csúcson pedig nagyszerű érzés volt eltölteni azt az órát.

Sokan kíváncsiak arra, hogy az egyes hegyek hogyan viszonyulnak egymáshoz nehézségben. A Lhoce például milyen volt a K2-höz képest?

A K2-t tartják technikailag a legnehezebb nyolcezresnek. Igazából nem lehet összehasonlítani a két hegy hangulatát. A K2-n egyszerűen végig feszültségben vagy, mert olyan az útvonal, de még a táborhelyek is, hogy bármikor bármi megtörténhet. Jöhet kőomlás, lavina és végig nagyon kitett szakaszok vannak. Egy híres mászó fogalmazott úgy, hogy a K2 olyan, mintha egy oroszlán szájába dugná a fejét az ember. Orosz rulett. Ami a Lhocét illeti, nyilván ott van a Khumbu-jégesés, a Lhoce-fal és ott is vannak különböző, nyilvánvaló objektív veszélyek, de az útvonal jelentős szakaszán az ember sokkal felszabadultabb tud lenni.

Egyéni célja a Big Five teljesítése, azaz feljutni a Föld öt legmagasabb csúcsára. A K2 után idén a Lhoce sikerült, azaz hátra van még három. Melyik csúcs lehet a következő?

Igen, a hosszú távú projektem, hogy feljussak az öt csúcsra oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül. Az álmom, hogy a harmadik, azaz a következő csúcs a Mount Everest legyen. Az Everestnek még nincs oxigénpalack nélküli magyar megmászása, és bár nem az a fő motivációm, hogy első legyek, de az eddigi két siker alapján úgy gondolom, hogy jó esélyem van a sikerre. Ha pedig sikerült, a Kancsendzönga és a Makalu jelentené a folytatást...